Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Vitaminkúra a honi literatúrának

Kritika, KritX

„A paródia akkor ér valamit, és akkor tölti be funkcióját, ha visszaadja az alapjául szolgáló eredetit. És ez itt maradéktalanul sikerült.” – Bödőcs Tibor első könyvébe Rimóczi László bukott alá, és hozott fel igazgyöngyöt.

Vicces? Igen. Hiánypótló? Lehet. De vizsgáljuk meg a jelenséget most egy kicsit más szemszögből. Amikor valakiről paródia készül, az nagyon jó jel! Többek között annyit jelent, hogy az illető stílusa és hangvétele jellegzetes, életműve érett, fenn fog maradni, mert ő már lerakott valamit az asztalra, nem pedig őt rakták le. Ugyanakkor hatalmas kihívás egy szerzőt kifigurázni, hiszen agyban többször át kell forgatni az alany eszköztárát, színét, illatát, pár termését, életkedvét, életkedvtelenségét, megismerni belőle annyit, amennyi papíron, lapra szerelve átcsepeg. 
Bödőcs Tibor bebizonyította, hogy nem csak a stand-up műfajában penge, de a tollal is jól bánik, ugyanis megírta első könyvét Addig se iszik címmel, melyben olyan íróikonokat parodizál, mint Hemingway, Krasznahorkai, Márquez, Proust, Rejtő, Ottlik, Örkény, Kertész, Kosztolányi, Márai, Hamvas, Esterházy, Parti Nagy vagy Hrabal.

A páratlan irodalmi műveltséggel megragadott témák és alkotók hálásnak bizonyultak, mert amit ki lehetett hozni belőlük, azt Bödőcs kihozta. Még Móricz ízes nyelvezetét is hitelesen vette kölcsön (Ecsém, négy napig szaftot izzadnak az atyafiak, olyan dínomdánom lesz itten). A korabeli környezet profi módon kidolgozott, hiteles képi világát erőteljes dialógok kapcsolják össze. Jó paródiát írni nehéz, ehhez is hajlam kell, hogy a tehetségről és iróniaérzékről már ne is beszéljünk. Külön pluszt ad, amikor valaki még ebben a műfajban is képes anekdotaértékű megállapításokat tenni: „Mindenki annyi idős, amennyinek a szeretője érzi, és amennyinek a felesége visszasírja.” „A női lélek olyan keresztrejtvény, ahol a jó válaszhoz kevés a rubrika.”

És hogy honnan a könyv címe? A legenda szerint, amikor a szerző apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is, azt felelte: „Addig se iszik.” Ha egy könyv címén sokat kell gondolkodni, az sosem lesz az igazi, de amikor a véletlen löki be, még ha nem is tükrözi a mű konkrét szándékait, az lesz a tökéletes. A paródia akkor ér valamit, és akkor tölti be funkcióját, ha visszaadja az alapjául szolgáló eredetit. És ez itt maradéktalanul sikerült. Agyzsibbasztó, mégse fárasztó, nem erőltetett, de a giccseket lefülelő mű. Látni, hogy a szerző alaposan belehelyezkedett és együtt élt a kiszemeltek írásaival, magába itta a szabályokat. Az alkotás folyamatát valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor a filmrendező letűnt kort kíván ábrázolni, jól tudván az első szabályt, miszerint a nézőnek maximálisan el kell hinnie, hogy a kamerák az érintett időszakot mutatják, a díszletek, a jelmezek, a dialógok mind-mind korhűek, minden apróság a helyén van, még az ablakból látszó háttér is korabeli.

És ebben a kötetben minden a helyén van, valamennyi fonákján fogott szerkezet, minden manírmegragadás, minden szóbűvészet telitalálat. Stephen Leacock lendülete találkozik Woody Allen éleslátásával. Egy apró részlet Krúdy-Bödőcs Szindbád-parafrázisából:

– Hogy párologhatott el e világból nyom nélkül Kanári Elisabeth, Galuska Antónia és Balaton Margit? – találgatta.
Tizenkilenc és fél méter citromos kolbászt evett meg náluk egyszer egy narancsszín téli délután. Ott laktak ők A Kiaknázatlan Erekciók Múzeumának macskaköves utcájában, Óbudán. Úgy lógtak a felfűzött szárított paprikák tornácukon, mint polinéz leányok lazán elhajított virágnyakláncai az óceán partján. A gyerek fogat mosott, Szindbád csendben csikorgatta a sajátjait, s mérgelődve sziszegte:

– Miért olyan borecet szagú bizonyos felsőmagyarországi nők lába fársáng idején?

És egy kis átértelmezett orwelli világkép egy feminista diktatúráról:

A Matriarchátus győzött, az egész társadalmat behálózta az Új Rend. Pár éve egy Valentin-napon a Makacs Csajszik nevű terrorszervezet átvette a hatalmat, azóta kellett grapefruittal koccintani szilveszterkor. Feminhaza vezetője az Intimissimi-reklám egyik hölgye lett, ő volt kifüggesztve mindenütt szerte az országban, egy szál melltartóban, bugyiban, kezében korbáccsal. A nők egységesen tizennyolc évesnek lettek nyilvánítva, általánossá váltak a szőke fiús viccek, a horoszkópot államvallássá emelték, két harci helikopter női parfümöt permetezett a városokra éjjel-nappal.

„Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre” – írja a hátlapon Cserna-Szabó András, és ezzel meg is határozta a kötet valódi küldetését. A mai irodalmi közeget becsvágy, gőg és családi bennfentesség szövi át, tehetség helyett az érdekkapcsolatok építgetése számít. Díjakra sóvárgó írók lépteitől hangosak a folyóiratok folyosói, pályázati támogatást hajszolók robaja veri fel a szavak csendjét: minél hamarabb bekerülni a kánonba, ott jól bebetonozódni, hogy többé már ne kelljen se írni, se olvasni, csak lenni. Milyen lehet örömből írni? Ezen a ponton, ez után a kötet után igenis ki kell mondani: nem biztos, hogy csak azok a jó írók, akiket futtatnak. És – mint egy allergéntáblázatban – még nagyon sok mindent fel lehetne sorolni, hogy ez a könyv mit tartalmaz, mit akar mondani, és mit nem, de fölösleges, mert önmagáért beszél.

Az Addig se iszik több egy korszakokon átívelő paródiaatlasznál, egy „vicces könyvnél”, ugyanis a szerző saját világnézete és lélekesszenciája, utánozhatatlan, egyedi elméje is benne van. Komoly humoristával állunk szemben. Micimackó sztoriján keresztül nyerünk betekintést Krasznahorkai zord világába, valamint fény derül Hamvas Béla és a szalonna metafizikai viszonyára is. Bödőcs minden irodalmi parodistának feladta a leckét.

A kötet vitamin, felüdülés, mézes beöntés, okos kísérője bármelyik szeszes italnak. Lehet belőle idézgetni, a poénok megtapadnak. Bödőcs írásban is megtalálta a hangját. Szép munka volt!

 

Rimóczi László

Bödőcs Tibor: Addig se iszik. Helikon, 2017 

Kommentek elrejtése, megjelenítése