Ugrás a tartalomra

Ballontánc – Murányi Sándor Olivér írása

– Polizei! Feuerwehr! Ambulanz! – szólalt meg a kezelő. Néha annyira oldalra fordultunk, hogy meggyőződtem: kész, game over, kiesünk, rázuhanok legszeretettebb városomra – a szabadság pontjára, ahol csak nagyon nehezen kapott zöldet az átutazó. – Végül is itt akartál meghalni, nem? – kérdeztem magamtól. – Igen, de nem most! – felelte egy belső hang.

 – Zuhanunk! – Elsőre azt hittem, nem jól hallok, amikor egyik utazótársam elkiáltotta magát a kosárban. Lenéztem. Alattunk a Checkpoint Charlie látszott.  – Feküdjön le mindenki! – kiáltott a kezelő, akinek arca halálsápadttá vált a rémülettől. – Fekve nem esnek ki! – A norvég turisták közül többen a fejükhöz kaptak, majd hasra vetették magukat. – De hát ki vagyunk kötve! Csak százötven méterig emelkedhetünk! – jutott eszembe, aztán én is elterültem. Képek villantak át agyamon. A homoródfürdői fenyőtörzs előtti csutakon álltam, és néztem, ahogy a fa gyökerei közt levő odúból megjelenik egy sárkányorr: szaglászik előttem tíz méterre a hatalmas anyamedve. A mellettem levő két vadász eldobta a puskát, és futni kezdett. Pár másodpercig még néztem a nagyvad orrát, aztán követtem, majd nagy nehezen beértem őket. – Te őrült vagy! – mondták. – Hiába lőjük fejbe, olyan távolságra vagyunk tőle, hogy levisz minket magával a domb aljába, mielőtt elpusztulna! Nem tudod ezt felmérni, ezért nincs veszélyérzeted! – Hanyatt fordultam, és a légballonra néztem. Hatalmas volt, ide-oda dobálta felettünk a szél a sötét fellegek alatt. Valóságos kalotaszegi legényest járt, mint Mundruc, az adatközlő táncmester. Még a pontok is találtak: A: kezdő figura, B: fő figura jobb lábbal, B: fő figura bal lábbal, C: záró figura. ABBC – így rajzolta fel Géza bácsi, a tánctanárom annak idején a táblára. Minden talált, a figurák végén, mintha cifrázná, oldalra billent a ballon a város felett, amelyet a legjobban szerettem. Amely első látásra otthonommá vált. Enyém volt az Alex, a Museuminsel, a Goethe-Institut, a Humboldt Universität, a Friedrichstrasse és a Treptow-i temető. Mindezek közül első helyen állt az Alex, ahol a vonathíd alatt kis kocsma falán hirdette a felirat:

 

Hier wird:

gefeiert

getanzt

gelacht

geliebt

und

geheult.

MAN(N)

FÜHLT SICH

HIER WOHL.

Hányszor, de hányszor néztem, ahogy elmegy a vonat alatt a villamos. Csattogó hidegben is bámészkodtam a világóra előtt. Olyan volt számomra ez a tér, mintha már gyerekként ezen kellett volna átmennem reggel az iskolába. Mintha rajta át vezetett volna felnőttként az út a székelyudvarhelyi készruhagyárba, ahol egy évig napi háromszáz kabátot vasaltam. Itt terült el alattam a főváros, ahova állandóan kívánkoztam, ami, mintha mellőzné a rohanást; amelyben egyszerre látszott megállni és rohanni az idő; amely állandóan változtatja arcát, amelyben éjjel is dolgoznak a daruk. – Építésmánia! – jegyezte meg valaki egyszer a berliniekről. Számomra a megújulást jelentette a Hauptstadt, bontásra váró és épülő házaival, folyton megújuló arculatával figyelmeztetett: ha nem újulok meg, nincs művészet. És mi a művészet? A hőlégballon felettünk már a legnehezebb kalotaszegi figurákat járta, amiket csak a profik tudnak. A szél segített neki. Ekkor szirénák szólaltak meg. – Polizei! Feuerwehr! Ambulanz! – szólalt meg a kezelő. Néha annyira oldalra fordultunk, hogy meggyőződtem: kész, game over, kiesünk, rázuhanok legszeretettebb városomra – a szabadság pontjára, ahol csak nagyon nehezen kapott zöldet az átutazó. – Végül is itt akartál meghalni, nem? – kérdeztem magamtól. – Igen, de nem most! – felelte egy belső hang, azzal még erősebben próbáltam kapaszkodni a kosár falában, de minduntalan lecsúszott kezem a padlóra. A norvég vendégek kiáltozásait már nem hallottam. Többen közülük szótlanná váltak a rémülettől. Nem tudtam, leérünk-e épségben. Csak azt tudtam, ott lebegek a semmiben oldalra fordulva, alattam a jelenkorunk sok magyar írója által is kedvelt város, felettem pedig a ballon, amely jobban táncolt, mint Fred Astaire és Michael Jackson. Ő Mundruc volt, az adatközlő. Mintha ollózó ugrásokat végzett volna, és nem hagyta ki a fenőt. Így nevezik Európa legvirtuózabb legényes táncában a lépést, amikor a táncos a kasza élesítését utánozza jobb lábával. Ugráló alakja libbent a szélben. – Vi faller! – suttogta valaki rémülten a kosárfenéken.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.