Kapucsínó – Tamás Kincső prózája

Epika, Próza

Mély levegőt vesz, két tenyerét összetapasztja, karját előrenyújtja, és megfeszített testtel elrugaszkodik. Zizegve zárul össze fölötte a hab. Apró pukkanásokat hall, teste könnyű, mint az űrhajósoké a súlytalanság állapotában. Lassú, ráérős mozdulatokkal evez a szokatlan közegben. Szeme nyitva, drapp köd veszi körül, vastag köd, apró buborékok százezrei, milliói.

Még egy óra, gondolja Imre. Ötig kibírja. A délután öt még nem késő egy kávéhoz. Hat után tilos. Múltkor is csak vergődött az ágyban, éjfélkor még nyitott szemmel bámulta az elsuhanó autófényeket, munkanapját szétzúzta az álmatlanság.

Nyomja a gázt, haladjon. Az útszéli parkolókat figyeli. Legszívesebben megállna.

Nem áll meg. Nem áll meg, mert ha megáll, hogy könnyítsen magán, a hirtelen komfortérzet elragadja, előtúr némi élelmet, ami sajnos mindig akad a kocsiban, és eszegetni kezd, aztán meg nem bírja abbahagyni. Még három óra hazáig, addig nem ehet. Végre ismét feljönnek rá a régi, kedves ruhadarabok, amiben annyira Imre, mint fiatalabb korában, amikor annál imrébb nem is lehetett. A reggeli találkozón az ügyfél megjegyezte, hogy fogyott, sőt a megjegyzésben némi irigységre utaló nüanszot vélt felfedezni.

Szombat, ragyogó napsütés, forgalom alig-alig. A hazaút ismerős. Még egyszer az órára pillant. Számolja, hogy éppen öt körül ér egyik kedvelt benzinkútjához. Ott majd kávé, sor csokoládé, azzal kibírja hazáig.

A parkolóban orral húz egy kék Peugeot mellé. Bepillant a kocsiba. A vezetőülésben pocakos férfi, fülében drót, kezében mobiltelefon, kitárt karral gesztikulál. Imre kihúzza magát, úgy ballag a bejárat felé. Büszke a frissen leadott hat kilójára. Mielőtt a fotocellás ajtó nyílik, elégedetten méregeti saját szembejövő alakját. Halványan csíkozott fehér inge a nadrágba tűrve, szemből semmi pocak.

Amint nyílik az ajtó, tekintete rögtön az első polcon terpeszkedő hatalmas, fekete szerkentyűre esik. Ez bizony egy kávéautomata, gondolja, méghozzá milyen! Eddig a pult mögött készült a kávé, az se volt rossz, de a nagy gép roppant ígéretesnek tűnik. Megfeledkezve az órák óta feszítő ingerről, lecövekel a készülék előtt. A kávéautomata a polcon akkora helyet foglal, hogy közelről képtelen befogni a látószögébe. Egész birodalom. Imre részleteiben tanulmányozza az ismeretlen felszerelést. Derékmagasságban három különféle méretű papírpohár, a gépen elegáns, kis, fényes gombok három sorban, mindegyiken különféle forró ital. Jobbról, kissé feljebb, külön állványon lista az árakkal. A választék hatalmas, olcsónak nem olcsó, de ez most nem mérvadó. Eszpresszótól karamellás tejeskávéig legalább tizenötféle változatot kínál. A gép bal oldalán fekete állványon tej, cukor, miegymás. Tehát nem rak bele cukrot, nyugtázza, mert mióta eltökélte magát, hogy megszabadul a súlyfeleslegtől, szigorúan cukor nélkül issza a kávét, sok tejjel.

– Segíthetek? – szól oda a pult mögül a szemüveges fiatalember.

– Nem, köszönöm, szeretném alaposan áttanulmányozni a választékot – válaszol Imre, de hátra se néz.

Ezt most nem fogja elsietni. A megvilágított gombokon ínycsiklandóan mutat a latte és a macchiato, aztán kétféle kapucsínó, kicsi és nagy. Hosszú kávé tejjel, vagy latte legyen? A kis pohár egydecis, a közepes három, a nagy négy, írja az oldalán. Már-már ideges a döntésképtelenségtől, végül kihúz egy papírpoharat a legnagyobbak közül, a gép alá helyezi, és megnyomja a gombot. Cappuccino L.

Megbabonázva nézi, ahogy készül az itala. Előbb tej csorog két vastag sugárban, majdnem megtelik a pohár, mire eláll, ekkor másképpen zúg a masina, két barna sugárban engedi a frissen darált kávé főzetét a pohárba.  

Csend. Óvatosan nyúl a pohárért. Most érzi, milyen sima tapintású, finom anyag, kívül fekete, belül fehér, vastag kartonpapír. Érezhetően átmelegedett, de annyira nem forró, hogy ne tudná megfogni. „Ezt hogy kitalálták!”, lelkendezik. A tejhab közepén, ahol a kávé alámerült, két őzbarna folt. Fizet, a poharat biztonságba helyezi a kávégép mellett, és sietős léptekkel indul a toalettre.

Kint, a kutak között lépkedve belekortyol. A tejhab kétujjnyi vastag, Imre csodálkozik, mert valószerűtlenül nagy szögben kell megdöntse a poharat, mire a kávé utat tör magának, és végre eljut a szájáig.

Vissza a meleg ülésbe, elő a csokoládét. A szomszéd autóban a pocakos még mindig magyaráz. Kávé jobb kéznél, csokoládé az anyósülésen. Letör egy sort, a kávéba kortyol, leharapja az első kocka csokoládét, élvezi, ahogy nyelvén keverednek a krémes, meleg ízek.

Két-három kilométerrel odébb bánja, hogy nem vett magához kanalat. A hab, a vastag tejhab ugyanis nem moccan. A kávét nagy nehezen kiengedi, de a konzisztens tejhab, ami a kapucsínó lényege, nem akar oldódni a kávéban, csak süllyed és távolodik, ahogy fogy alóla az ital. Máskor körkörös mozdulatokkal sikerül a habot mozgásra bírni, úsztatni a kávé tetején, lassanként beszopogatni. Most a hab feltapad a papírpohár falára, és makacs réteget képez a levegő és az ital között. Imre óvatosan billenti jobbra-balra a poharat, hátha a lötyögtetés segít. A hab nem mozdul, de alóla feltör a kávé, egyenesen a biztonsági övre és a szép, rafináltan csíkozott fehér ingre, s azonnal folttá szélesedik. Imre káromkodik rövidet, távolabb tartja a poharat, úgy rázogatja nagy óvatossággal, ugyanakkor határozottan. A drága kávé a sebváltó bőrszoknyájának redőibe loccsan. Imre lerakja a poharat, a könyöklőből fél kézzel papírt vesz elő, törli az inget, biztonsági övet, sebváltót. Eszi a csokoládét, keserű beletörődéssel kortyol a kávéból. Kétharmada elfogyott már, egyre messzibb a vastag tejhab, ahogy szűkül a papírpohár, mind jobban és jobban beszorul. Gondolatban átfuttatja a kesztyűtartóban tárolt holmikat, de semmiféle eszközt nem talál, amivel hozzáférne. Bicska kerülne kettő is, de az mégiscsak túlzás.

Végül elszánja magát. Ha másképpen nem, megeszi kézzel. Mutatóujját horogszerűen begörbíti, azzal kanalazza az időközben világosbarnává szelídült tejhabot. Olyan elégedettség tölti el, amihez foghatót talán gyerekkorában érzett utoljára. Egyre mélyebben túr a pohárba, jobb keze csuklóig habos, de hát már az ing meg az autó is az, mit számít. Azért az inget feltűri könyékig, a biztonság kedvéért. Nem éri csalódás. Ilyen tejhabot nem evett soha. A hab nem más, mint folyadékba zárt levegő, maga a csoda. Gyerekként nem tágított a konyhából, amikor édesanyja tojáshabot vert keményre, csillogó szemekkel várta a kiüresedő edényt, amit aztán előbb kanállal, majd kézzel ragyogó tisztára takarított. Sőt ki is nyalhatta! Amikor idáig jut az emlékezésben, Imre mély levegőt vesz, két tenyerét összetapasztja, karját előrenyújtja, és megfeszített testtel elrugaszkodik. Zizegve zárul össze fölötte a hab. Apró pukkanásokat hall, teste könnyű, mint az űrhajósoké a súlytalanság állapotában. Lassú, ráérős mozdulatokkal evez a szokatlan közegben. Szeme nyitva, drapp köd veszi körül, vastag köd, apró buborékok százezrei, milliói. Nem csíp, mint a kádban a habfürdő, nem síkos, mint a sampon, és nem fuldoklik, mint egyszer kamaszkorában, amikor a tetőről lezúduló hó maga alá temette. Szabad testfelületein érzi a langyos hab érintését, orra-szája tele a kávé zamatával. Úgy dönt, levetkőzik. A cipővel, zoknival kezdi, majd lehúzza a nadrágot. A levetett ruhadarabok távolodnak, eltűnnek a habban. Kigombolja az inget, végül letolja az alsónadrágot. Ilyen szabad nem volt soha.

A szembe sávon szabályosan közlekedő kukoricakombájn sofőrje dudál, ötször fel és lekapcsolja a hosszúfényt. Imre csodálkozva tapogatja a habból előtörő két hosszú fémfogat. S mivel a rossz látási körülmények között képtelen meghatározni, mi az, úgy dönt, nem fosztja meg magát a felfedezés örömétől, tapogatva körbejárja az idegen fémtárgyat. Mielőtt elindul, fejét oldalvást fordítva a műszerfal digitális órájára pillant. Még csak négy perc múlva öt. 

Kommentek elrejtése, megjelenítése