Távirat Arany Jánosnak – Szőcs Géza beszéde Arany János 200. születésnapján a nagyszalontai református templomban

Arany János – 200, Beszéd a palackból, Fűalatt

Böjtfő nagyhéti istentisztelet a partiumi Nagyszalonta református templomában az Arany-emlékév rendezvénysorozatának megnyitója napján, AranyJános születésének 200. évfordulóján 2017. március 2-án

MTI-fotó: Czeglédi Zsolt

 

Szőcs Géza beszéde Arany János 200. születésnapján a nagyszalontai református templomban

Tisztelt itt megjelent egyházi és világi méltóságok, kedves szalontaiak, kedves vendégek, hölgyeim és uraim!

 

Képzeljük el, hogy táviratban fordulunk Arany Jánoshoz, kérdéseket téve föl neki, amelyekre ő már válaszolt is. Ez ilyen párbeszéd.

 

Távirat Arany Jánosnak, kérdés: bizony hányan, hogyan, hova mentek...? stop.

Válasz: Ötszáz bizony, dalolva ment,

             lángsírba velszi bárd stop

Kérdés: De egy se mit nem bírt mondani?

Válasz: De egy se bírta mondani...

Kérdés: Hogy ki éljen vagy ne éljen?

Válasz: Hogy éljen Eduárd!

 

Vajon mire figyelmeztetnek ezek a több mint másfél száz éves sorok, miért fontos ez az angol történelem réges-régi évszázadaiba visszanyúló üzenet ma, a 21. században? 

Hiszen szerencsére mára már kevés olyan hely maradt a földön, ahol a zsarnokok máglyahalállal büntetik az igazmondást. Ugyanakkor nem kevés keresztyén hittársunk végzete, hitükért lefejezett vértanúk sorsa sajnos azt bizonyítja, hogy nemcsak a faji, nemcsak a nemzeti, de a vallási gyűlölködés átka sem múlt még el az emberiség feje felől, melynek soraiban még mindig igen tevékenyek azok, akiket a költő – egy másik költő – sárkányfog-veteménynek nevezett.  

A walesi bárdok és a drégelyi várkapitány énekes apródainak hallgatása azonban ma is ékesebben és megrázóbban beszél száz meg száz hamis himnusznál és ódánál arról, hogy a költő, a költői szó a nemzetnek nemcsak lelkiismerete, hanem tudatának, énjének, azonosságának összetartó ereje. (Amellett, hogy igen gyakran, ahogyan az imént hallottuk: eszköz Isten kezében. Arany János lehet, hogy ilyen eszköz volt, de ami biztos: az ő költészete Isten nagy ajándéka a magyar nemzetnek.)  

Egy amerikai költő kérdi szónoki, de frappáns tömörséggel: mi más a nemzet, mint költemények? Mi más a magyar, mi más a magyarság,  mint a legendái, a népdalai, a Halotti beszéd és Mária siralma, mi más, mint Ludas Matyi, János vitéz, és Toldi Miklós és Csongor és Tünde, és az örök szőkeségű Anna és Ádám és Éva és a magyarul megszólaló Úristen, aki imígy szólal: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál; mi más a magyar, mint Bánk bán és Melinda és Tiborc, mint az egri hősök és a Pál utcai fiúk,  mi más, mint az Esztergomot ostromló Balassi Bálint és a Szigetvárt védő Zrínyi Miklós egy másik Zrínyi Miklósnak a pennáján és a feltámadt Zrínyi Miklós Mikszáth Kálmán tollán ; és mi más, mint a csillagok alatt csőrében gyűrűvel szálló hollómadár, és Ábel a rengetegben, mi más, mint a szeptemberi áhítat és a szeptember végén még nyíló kerti virágok, és a közelítő tél meg a téli éjszaka, vagy mint egyetlen lázadó mondat a zsarnokságról?  

Mi mástól volnánk azok, akik – ha nem Arany János géniuszának (is) köszönhetően!? 

S ha igaz, kedves jelenlévők, hogy nem más a nemzet, mint költemények – akkor vajon mekkora a költő felelőssége? Mondjuk ki: a költő felelőssége alig-alig elviselhető. Hiszen, ha költői is cserben hagyják, akkor előbb-utóbb odavész a közösség, akkor nincs többé a nemzet. Csak annyi kellene hozzá, hogy a költők kórusa elkezdje magasztalni a jóságos Edward királyt, vagy hogy az apródok nekilássanak dicsőíteni a hódító nagyszerű török basákat. Előbb a nemzet erkölcsi énje roppanna meg, aztán maga a nemzet is megszűnne nemzetnek lenni.

Mert a sokaságot, a lakosságot, a fogyasztókat, az adóalanyokat, a vásárlókat, a tömeget a költők szava teszi nemzetté. Mert a csatatéren elesett áldozatok sírja, vagy ez a másnak talán térképnél nem több táj, vagy akár csak az egyszerű marhalegelő, ahogyan Márai Sándor mondja – igen, ez a közönséges, puszta mező, ez a legelő a költők szava által válik a haza földjévé.  

Minekünk egy olyan nemzetünk van, minekünk megadatott egy olyan nemzet fiaivá lennünk, amely nemzet ott hordozza magában a bajvívó és igazságosztó Toldi Miklóst, régen mártírokká lett velszi énekeseket, Zalán futását és Buda halálát és az egri csillagokat és a kőszívű ember fiait meg a gyászoló özvegyek bánatát, lovak patáinak dobogását és az elveszett alkotmány keserűségét, mindezt immár a messzi éjszakákon fellobogó pásztortüzek fénytörésében. 

Lehetetlen föl nem tennünk a kérdést itt, a hajdúk városában, a Toldiak egykori birtokán: vajon a költő háromszázadik és négyszázadik születésnapján kik fognak majd összegyűlni itt, Istennek ebben a házában? 

Templomban vagyunk, kedves felebarátaim, a magyar nemzet szellemi és lelki térképének egyik kiemelt pontján, abban a templomban, amelyben  a kétszáz éve született csecsemőt, a későbbi szalontai jegyzőt, Arany Jánost keresztelték református hitre szülei és keresztszülei. (Majd ugyanitt tartották keresztvíz alá a költő gyerekeit is.) Ezért hát engedtessék meg nekem, hogy Arany Jánosnak azzal a strófájával búcsúzzam, amelynek első sorai arra a kérdésünkre válaszolnak: kit hívott össze? 

Arany János válasza: Összehívá budai tanácsot,

                               jó emberek, adjatok tanácsot...

 

Kérdésünk: Miféle tanácsot? Hol mi lengjen?

 

Válasz: jó emberek, adjatok tanácsot:

            Boldogasszony temploma keresztjén

            török zászló lengjen, vagy keresztyén?   

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése