Szívhuzatban – Szávai Attila írása

Epika, Próza

A nő egyházi könyveket, vallási témájú köteteket falt, nem nézte jó szemmel az öreg olvasási ízlését. A papa így kénytelen volt a budin olvasni a sci-fiket, úgy csempészte a nadrágjába, az ing alá tűrve a könyveket. Amitől persze minden Jules Verne-, Herbert George Wells- és Isaac Asimov-kötet kissé ágyékszagú lett.


Épp a fotókat válogattam az udvaron felállított kempingasztalon, amikor megjöttek. Akárhányszor – így a tavaszi hónapokban átlagosan kéthetente – megjönnek a fehér kombijukkal, a férfi két rövidet dudál, mielőtt beállnak az udvarba. Nem értem ezt a dudálást, mintha a szomszédoknak jelezne, hogy megjöttek. A vidám, szapora dudaszó mélyen bekúszik a frissen kaszált fű nyers-hűvös illatába.

A kempingasztalon több tucat képet rendezgettem, egy fotópályázatra válogattam ki a sikerültebbeket. A szomszéd idős nő szokta így kitenni a kártyákat, amikor jósolni akar. Megfigyeltem már. Gondosan rendezgeti a színes hátú lapokat, a szája közben kissé mozog, motyog valamit. Aztán megáll a keze, hosszan gondolkozik, mintha világmegváltó kinyilatkoztatáson törné a fejét. Arca megmerevedik. Ám mielőtt szólna, újrarendezi a magasztosra grimaszolt arcizmait. Mint egy régi számítógépet, újraindítja tekintetét, majd összekeveri a kártyákat, hogy újrakezdje a kirakást. Ezt többször elismétli. Tizenkét portét fotóztam így róla.

Apuka szállt ki először a kocsiból, kikulcsolta a nagykaput, majd hangos, fáradt nyikorgással kitárta a kapuszárnyakat. Nagymama a hátsó ülésen elismerően bólogatott. Láthatóan büszke volt a telekre, a kapura, a rozsdaszagú nyikorgásra, nemkülönben a fia izmos vádlijára. Nagyot döccent az autó, amikor a férfi leállította a motort.

Utolsóként az idős nő szállt ki a kocsiból. Lassan kászálódott ki, mint aki egy higannyal teli medencébe száll át. Mozdulatai nem voltak egészen őszinték, valószínűleg elnagyolta, mintegy bruttósította nyolcvan évét ebben a teátrális kikecmergésben. Közben többször lopva, kérdően kereste a férfi tekintetét, figyeli-e a hatást. A férfi régóta átlát a nagymama manipulációs tervein, így nem vett tudomást róla. A kocsi mögé indult, hogy kivegye a nagyméretű kalitkát, benne nagymama óriási papagájával. A papagáj aléltan pihegett a tavaszi melegben, kalickája rácsain át figyelt, fejét darabosan forgatta, halkan nyöszörgött, mint mindig, ha új helyzetbe, új környezetbe került. A madár depresszióra hajlamos, ha kimozdítják az otthon megszokott melegéből, a lakásból, ahol folyamatos a kávéillat és reggeltől estig szól a rádió.

A mézsűrű madárcsivitelést papucsklaffogások szinkópái tarkították, ahogy városiék (így hívják őket a falusiak a hátuk mögött – ők a falusiak háta mögött egyszerűen csak bennszülötteknek hívják a helyieket) a táskákkal, szatyrokkal megindultak a bejárati ajtó irányába. A sor elején cammogó férfi öt méter után jelzést adott, megálljt intett családjának. A falka hátul haladó tagjai nem figyeltek, feltorlódtak, majd finoman nekiütköztek a már megállt családtagoknak. A férfi és a nő a bejárati ajtón lévő keskeny, függőleges ablakot nézte. Nyitva volt az üvegtábla. Ezt is lefotóztam. Egy nyitva felejtett ablak szomorúsága. A nagymama lépett először a nyílászáróhoz, szakértő tekintettel mérte fel a helyzetet, majd legyintett, nem érzett semmi különöset a szituációval kapcsolatban. Nyitva maradt egy kisablak, hát aztán, hány és hány embernek maradt már nyitva a kisablaka a faluban, magyarázta karjait széttárva. Fejéhez emelte botját, úgy adta elő (valami régi tévébemondónőtől ellesett modorban), hogy az életben, ugye, hány kisablak marad nyitva, pláne a szíveken, ne is menjen ebbe bele, az ő szívén is nyitva hagyták azt a rácsos kisablakot már negyven éve, mégse sipítozik a szívhuzatban. Nyitva van, hát nyitva van, vonogatta a vállát, beletörődve, lemondással hangjában. Apuka és anyuka nem értették elsőre az elhangzottakat. A szívhuzatnál elakadtak.

Az idős nő különösen fotogén. Egészen világos kékes-lilásra festette a haját, mint minden esetben, ha messzebbre utazik. Ezt az anyukától tudom. Az idős nő kevés poggyásszal érkezett, gurulós táskájában néhány váltás nyári ruha, két váltás műfogsor, valamint férjéről, a szeretett papáról készült A/4-es bekeretezett fotó. Hiába javasolta a lánya, hogy ne hozza a képet, tessék már szépen egy kisebb méretű fotóra feldolgozni lelkileg a papa elvesztését. A nagymama nem értette ezt.

Egymás után nyelte el őket az épület hűvöse, ahogy fellépdeltek a bejárati ajtó előtti három lépcsőn. A lépcső melletti öreg sárkaparó vas „H” betűjét egy kíváncsi macska szaglászta. Szeretem fényképezni az elhagyatott falusi tárgyakat, eszközöket. A mindennapi élet régi kellékeit, a használaton kívüli, mondhatni használaton túli életüket.

Ebben különösen gazdag a fészer. A roskatag épület a ház mögött van. Egyszer belopództam fotózni.

A fészerben feszes pókhálószag terjengett, az aktuális kerti szerszámok mindjárt a bejárattól balra voltak összenyalábolva, ne kelljen mélyen belépni a fából készült épületbe. Az ásók, kapák, gereblyék és balták polírozott fémfején a félhomályban megcsillant az ablakon bevágódó napfény, de nem jutott messzire. Mint minden öreg fészerben, ebben is olyan sűrűségű volt a csend, olyan mennyiségű sötétség halmozódott fel az évtizedek alatt, amit a hatvanwattos izzó is csak remegve, vibrálva volt képes feldolgozni. Harminckét fotó készült ott. A fehér kombi ajtócsapódásaira, mint akkor is minden külső zajra, biztos most is megmerevednek az addig a homályban izgő-mozgó, jövő-menő rovarok és bogarak, mintha egyszerre lekapcsolták volna a közös erőforrásról.

Pár perc elteltével nagymama kempingszéket hozatott ki a kamaszlánnyal, hosszasan tűnődött azon, hova kerüljön az ülőbútor. Végül, mint egy öreg, bölcs indián, hunyorogva a diófa alatti területre mutatott tekintetével. A kamasz lány odabattyogott a kempingszékkel. Az addig összecsukott csíkos huzat kopott, beteges pillangó szárnyaiként nyílt szét a napsütésben. Az idős nő ereszkedő hőlégballon lassú méltóságával ült a kempingszékbe. Hosszan fészkelődött, minden apró mozdulatára rövid nyikorgással feleselt a szék. Elővett egy könyvet, majd, mielőtt olvasni kezdte volna, hosszasan szaglászta a borítót.

Mint azt megtudtam a kamasz lánytól, ez a rituálé egészen régről fakad. Még bőven, vastagon és élénken élt a papa, aki szintén nagy olvasó volt. Az öreg sok tudományos-fantasztikus regényt halmozott fel, aminek a mama nem örült. A nő egyházi könyveket, vallási témájú köteteket falt, nem nézte jó szemmel az öreg olvasási ízlését. A papa így kénytelen volt a budin olvasni a sci-fiket, úgy csempészte a nadrágjába, az ing alá tűrve a könyveket. Amitől persze minden Jules Verne-, Herbert George Wells- és Isaac Asimov-kötet kissé ágyékszagú lett. A mama persze tudott a titkos olvasási félórákról, szagmintákat vett, hogy tudja, éppen melyik könyvnél tart a papa. Amit aztán az orra alá is dörgölt. A papa bosszúból a mama könyveit is beágyékszagozta. Azóta kezdi a mama borítószaglászással a napi olvasási óráit. A mama nagyot nyújtózkodott a kempingszéken, majd arcát hosszan a napfénybe tartotta. Talán azt mondta ki magában: szívhuzat.

 

Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése