Kutya – Somorjai Réka novellája

Epika, Próza, Debüt
Somorjai Réka
Fotó: Somorjai Anna

 

Kutya 

Somorjai  Réka novellája

 

– Dobd el a követ, Benedek! Dobd el azt a kurva követ, és gyere már! Meglátnak, az istenért… Hallod? – üvöltök ki a ház sarka mögül, de csak a saját hangomat hallom visszacsapódni a falról. Félig háttal vagyok már neki, mert a félelem az ellenkező irányba vinné lábaimat. Benedek úgy tesz, mint aki meg sem hallja a szavaimat. Továbbra is fent van a fán, egy ökölvastagságú ágon nyúlik el teste, és kezében a kővel céloz. Nyelve kilóg a szájából, ahogy összpontosít. Az öreg néni, akit célba vett, épp a dinnyéit rakja ki a standra. Rozzant faasztalon hever vagy négy-öt darab, nem túl nagy görögdinnye. Az egyikből vörös lé csorog. Még tegnap meglékelték. Az öregasszony háta, mint a szike éle, ha kőnek feszítik, begörbül, ahogy lehajol, és felemeli a földről az utolsó gyümölcsöt is.  Benedek a fán minden inát megfeszítve figyeli.

– Benedek, gyere már le arról a fáról, a fenébe is – sírva fakadok. Cserbenhagyott az oszlopos türelmem, amelyről anyám anekdotákat mesélt a szomszédainknak, mielőtt egy sárga fényekben úszó este a vihar bele nem sodorta biciklijével együtt a hídról a Sugovicába. Azóta mesélik az öregek a többi gyereknek, hogy ne menjenek a folyó közelébe, mert fürdés közben a zavaros Sugovicából feljárnak a vízihullák, és hajukkal megcsiklandozzák a fürdőzők hasát.

Benedek lő, kezéből kirepül a kő, gyorsan és nyílegyenesen. Neki az öregasszony fejkendőjének, pont a halántékán. Az asszony megremeg. Kezéből kiszakad a hatalmas dinnye, a földre zuhan, szétloccsan és darabokra hullik. Hasadását a felnyíló héj repedésének hangja kíséri. Az asszony térde megcsuklik, kezével a faasztal sarkára borul, rozsdabarna körmei a fadeszkába vájódnak, de ujjai elernyednek, és egész testével a szétloccsant dinnye maradványai közé zuhan. A piros lébe lassan szivárog az asszony fejkendője alól feltörő vér. Úgy vegyül bele, mint festékek, amiket összemosnak, hogy újabb színt nyerjenek belőlük.

Benedek leugrik a fáról, arcán valami eszelős vigyor, pont olyan, mint azoké, akik tudathasadásuk előtt kilépnek a testükből, hogy rákacagjanak önmagukra, aztán visszalépnek saját testükbe, és évszázados melankóliába süllyedve elpusztulnak saját ravataluk előtt. – Megölted? – és szememmel arca mimikáiba akarok kapaszkodni a válaszért. Benedek csak néz rám, és röhög. –Fussunk – mondja, és lábaival nekifeszül a rét ázott talajának. Egyenesen a Sugovica partszéli nádasai felé indul, ahol a lápos mederben észen kell lennie az embernek, ha nem akar belesüppedni az ingoványosba, hogy aztán órákig kiabáljon önmagának. Meg a tájnak, és egy-két elszálló darunak, míg aztán valaki meg nem hallja a segélykérését, és ki nem húzza az iszapból. – Állj már meg, Benedek! – kiáltom, de nem hallja. Kaszáló lábaival testének minden görcsösségétől megszabadulva rohan a réten keresztül. Nem is látszik már ki a feje. A két láb nyomában újraéledő fű mentén tudom, hogy merre ment. Nézem egyre távolodó búbját, a fekete, göndör hajat.

Azt hiszem, tetszik, amit tett. Irtó merész. Tekintetem az öregasszony vérben és dinnyelében ázó kék otthonkájára tapad, és közben Benedek nyomát követem. A toronyóra ekkor üti el a hatot, és tudom, hogy lassan kiszivárog a többi árus is a piactérre, hozzák a gyümölcseiket, földes gyökerű sárgarépákat fektetnek fel kis kosarakban a faasztalokra, fűszerporos kezű asszonyok kis zacskókba mérve árulják a pirospaprikát. Hiába mondta mindig mindenki azt Benedekről, hogy gyáva kukac, a legkisebb – csúfolta mindenki, hogy Kutya. Nagyon hősiesnek tűnt az előbb. Hiszen lelőtte a banyát. A Banyát. Óriási, gondoltam magamban. Ha látták volna a többiek, ők is most mind ezt gondolnák, és nem csúfolnák többé Kutyának. Egy este, ősszel, sírva jött hozzám, véres volt a takony, ami az orrlyukából folydogált a szája széléig. A többiek mind kinevették, mert nem akart felmászni a harangtoronyba, és nem merte lelopni a keresztet a vasharang tetejéről. A nagybátyja a lelkész, és ha kiderülne, hogy ő lopta le, biztosan hetekre bezárnák a szülei. Akkor hozta fel nekem a banyát is. Hogy majd ő. Most bizonyíthat. Megteszi. Akkor senki nem fogja csúfolni többé. A banyát úgyis mindenki utálja. Gyűlölte, ha Kutyának hívták. Olyankor mindig kivörösödtek a fülei, mintha beverte volna az ágy sarkába. De sosem szólt. Én sosem azért hívtam Kutyának, mint a többiek. Én csak megszokásból. Benedek mindig követett minket. Le sem lehetett rázni. Pedig menekültünk előle. Le is köptük. Kóró mondta egy este, mikor gyűlést tartottunk a fészerben, hogy olyan, mint a kutya: folyton jön. Akkor neveztük el őt így, közösen. És tényleg mindig jött, és mindig akarta csinálni velünk. Csak sosem merte. Beszari volt. Ez az igazság. De ha látnák a többiek is, hogy mit művelt a banyával…

 

1994. október 24-én születtem Budapesten. A kecskeméti Bolyai János Gimnáziumban érettségiztem, jelenleg a Pesti Magyar Színiakadémia és az ELTE harmadéves pszichológia szakos hallgatója is vagyok. Eddig csak verseim jelentek meg többek között a Műhelyben, a KULTer-en, a Zempléni Múzsában és a tiszatájonline-on.

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése