A megmentő neve – Varga Bence novellája

Zümmögés fogadta, mintha a cukrászda poros hűtőgépe működött volna idebent is. Ez a gép is levegőt pumpált, csövekbe, és ezek az átlátszó műanyagcsövek egy, a gép ritmusában szuszogó, halkan alvó kisfiú orrlukaiban végződtek.

A forró kávéba dobott vaníliafagylalt aprócska jéghegyként olvadozott. Megcsörrent az üvegpohár, egy olcsó alumíniumkanál ütődött az oldalának. A férfi szórt még cukrot a tetejére, hadd legyen émelyítően édes a rogyadozó habtól feketéből lassan barnává fakuló ital.

– Nándor – jelentette ki határozottan.

– Nándor? – nézett rá meglepve a nő, mintha álomból révedt volna fel hirtelen.

– Nándor. Harcias, szikár, hordó mellkasú. Egy Nándor mindig állja a szavát. Egy Nándornak bele mersz csapni a tenyerébe, egy Nándornak hátat mersz fordítani.

– Vajon hogy kötöd hozzá ezeket? – gondolkodott el a nő. – Biztos Nándorfehérvár. Vagy az ország nádora.

– Túl harcias? – bizonytalanodott el a férfi.

– Nem is tudom. Lehetne lágyabb. Lehetne Balázs – felelte a nő.

– Balázs? Aludj el szépen, kis Balázs? Egy hűbele-Balázs? Ugyan már – rázta a fejét a férfi. – A Balázsok mind megbízhatatlanok. Egy Balázs nem kőszikla. A Péter, az kőszikla. Arra lehet akár egyházat is építeni.

– Mintha az lenne a legfontosabb tulajdonság, a kősziklaság – sóhajtotta a nő.

– Azért az nem árt egy férfinál.

– Nem árt?

– Nem. Szerintem nálam sem árt. Ha nem lennék kőszikla… – a férfi nem fejezte be a mondatot.

– Akkor mi lenne?

Hallgattak.

A férfi kibámult a kirakaton, egy ősrégi villamos csikorogva vonszolta magát a síneken. Mintha semmi sem változott volna gyerekkora óta. Kis hunyorítással lehettek volna a hetvenes években is. Vagy még korábban. A cukrászda avíttas, egykedvűen búgó hűtőpultjában puncsminyonok hervadoztak, amelyeket mintha ugyanolyan szürke por lepett volna be, mint a kirakatot, a járdát, az autókat, a járókelőket és kettejüket is.

– Szandokán – bökte most ki a férfi.

– Micsoda?

– Szandokán. Tudod, a maláj tigris. Kabir Bhedi – vigyorgott a férfi.

– Nem, nem tudom – sóhajtotta fásultan a nő.

– Persze, hogy nem tudod, még csattogós szárnyú fapillangót se toltál, mikor… – a mondatot már nem tudta befejezni.

– Édes istenem. Te kőszikla. Mikor annyira óvodás tudsz lenni – felhősödött el a nő tekintete.

Megint hallgattak.

– Te ezt nem érted – szólt most rekedten a férfi. – Mikor legutóbb itt voltam…

– Mikor legutóbb itt voltunk – igazította ki a nő.

– Nem, régen, mikor legutóbb itt voltam, gyerekkoromban. A nagymamámmal ültünk itt, talán épp ennél az asztalnál.

A nő kérdőn tekintett rá.

– Anyu volt bent, műtötték valamivel, és mi látogatóba jöttünk. De a látogatás csak háromkor kezdődött – sandított a férfi a karórájára. – Addig megettünk egy fagyit. Megettem egy fagyit – tette hozzá, szinte szégyenlősen. Az alumínium mokkáskanállal most egy leheletnyit lehasított a vaníliafagylalt tetejéből, és elgondolkodva szopogatta le az édességet.

A nő némán figyelte.

– A pult mögötti polcon volt egy táskarádió. Abból szólt a zene.

– És? – kérdezte a nő.

– És épp a Neoton Famíliától ment a Szandokán.

Hümmögve dúdolta a dallamot.

– Szandokán, Szandokán, tenger tigrise, támad a banda.

Elvigyorodott, újra.

– És akkor bejött egy hatalmas cigány család, nem is tudom, hányan voltak, talán látogatóba jöttek valami rokonhoz. Tudod, hogy megy, kértek rögtön tizenöt krémest, meg húsz márkameggyet, és ordítoztak összevissza.

– Nem tudom – felelte szárazon a nő.

– Mindegy, a családfő odalépett a pulthoz, és ünnepélyes, kenetteljes hangon azt mondta, hogy kisasszony, legyen kedves felhangosítani eztet a számot, mert ez a mi népünk zenéje – folytatta. – Érted, a mi népünk zenéje. A mama egyből fizetett, és le is léptünk, elkezdődött a látogatási idő. Azt hiszem, félt is tőlük.

A nő hallgatott. Aztán feszesen domborodó hasára tette a kezét.

– Rosszul vagy? – kérdezte óvatosan a férfi.

A nő egy pillanatra ránézett, majd újra kibámult a poros kirakaton át az utcára.

– Rosszul vagyok, igen, de te kellemesen érzed magad, hiszen az majd engem is felvidít, igaz? – szólt most a férfihoz.

Megint hallgattak.

– Ketten vagyunk ebben a dologban, azért azt tudod – mondta most a férfi. Az órájára nézett, és felhörpintette a cukros, olvadt vaníliás kotyvalékot.

– Feljössz? – kérdezte a nőtől.

– Most nem tudok – felelte az, és az öklébe harapott. Könnyekkel lett tele a szeme, és ettől még igézőbben kéken csillogott.

– Akkor megyek én – felelte a férfi, és egy kicsit Nándornak érezte magát. Megcirógatta a nő arcát, aztán felkelt a piros műbőr puffról, megkerülte a foltos, műmárvány körasztalkát, és kilépett a bágyadt délutáni napsütésbe.

Pár lépésnyire voltak csupán a hatalmas, vasalt és faragott tölgyfa ajtók, amelyek mögött olyan tájidegenül szögellt ki a portásfülke modern üvegkockája. Hangtalan léptekkel osont fel a simára koptatott kőlépcsőkön, amelyek szélein okafogyottan árválkodtak az egykor süppedős bársonyszőnyeget fogó rézkarikák. Kezeit a térdére támasztotta, ahogyan kapaszkodott fölfele. Nándor, Balázs, Nándor, Balázs. Jobb és bal térd. Jobb és bal.

Önbecsapás, önbecsapás. Ki ver át kit? Aki becsap, vagy aki becsapódik?

Ki van itt rosszabbul? Együtt döntöttük el – lihegte, végre, mikor felért az emeletre.

Szenvtelen arcú nővér nyitotta ki előtte az ajtót, mögötte osont a túlfűtött folyosóra. Klumpában csoszogó, nikotintól sárga bajszú, öreg, kedveszegett orvos baktatott el mellette a kőkockákon, miközben lenyomta a vaskos rézkilincset a nyikorgó, málló festéktől foltos ajtón. Zümmögés fogadta, mintha a cukrászda poros hűtőgépe működött volna idebent is. Ez a gép is levegőt pumpált, csövekbe, és ezek az átlátszó műanyagcsövek egy, a gép ritmusában szuszogó, halkan alvó kisfiú orrlukaiban végződtek.

A férfi a kisfiú ütemesen hullámzó mellkasára nézett, és ő is az öklébe harapott.

Nem nagyon maradtak már könnyei, egy férfi nem sír, egy Nándor nem sír. Egy Péter sem.

Egy szó rémlett fel benne, amit nemrég hallott. Őssejtdonor-bizottság. Tenger tigrise, támad a banda.

Mutatóujjával lágyan megcirógatta kisfia ökölbe szorult, kicsiny, narancssárga kezét, és halkan, nagyon halkan súgott a fülébe valamit.

– Nemsokára megjön a megmentőd. Nándor, vagy Balázs. Nándor, vagy Balázs.

(A szerző Köd előttem, köd utánam című második regénye a 88. Ünnepi Könyvhétre jelenteti meg a Gabo Könyvkiadó.)