Más az egyezmény, meg más az, amikor elfogják, megkínozzák és kibelezik a legjobb barátodat. Az övének kivájták mind a két szemét, és ledugták a torkán. Ekkor tanult meg embert nyúzni. Azt is mondta, hogy ebben a háborúban a szerbek is nyúzni fognak bennünket, meg majd mi is őket.

– Szóval maga az a céllövőbajnok!

 Storczl őrnagy föl sem nézett a papírjaiból. Adjutánsa egyenként helyezte elé az iratokat, ő egy pillantással mindegyiket átfutotta, aztán rájuk firkantotta a nevét. Akkurátusan dolgozott.

Szemben vele, az asztal szélétől szabványos távolságban egy húsz év körüli legény állt előírás szerinti haptákban. Mindkét tenyerét a nadrágja varrására szorította, és egy kicsit előrebökte az állát, ahogy a kiképzésen tanulta. Mereven elnézett az őrnagy feje fölött, a sokkazettás bosnyák ablakon keresztül ki az udvarra, ahol, mint egy némafilmben, hangtalanul jöttek-mentek az ellátmányt és hadifölszerelést cipelő alakulatok.

Nem érezte szükségét, hogy válaszoljon a kérdésre, mindketten pontosan tudták, miért van itt. Az őrnagy végzett a papírmunkával, és szemüvegét följebb tolva szigorúan végigmérte az előtte állót.

– Egy szamár élete szárad a lelkén, közlegény! Egy ártatlan bosnyák szamáré! Meg sem kérdezem, mi vitte rá erre a becstelenségre, mert úgyis csak hazudozna. Nézzük inkább a tényeket! Krampf, adja ide a jelentést! – fordult az adjutánsához.

– Parancsára, őrnagy úr!

Az adjutáns a hóna alatt szorongatott mappából előhúzott egy lapot, és letette az őrnagy elé.

– Itt az áll – mondta az őrnagy, miután ellenőrizte az írást –, hogy a tegnapi lőgyakorlaton Müller Eduárd közlegény önkényesen célba vett és leterített egy pásztorszamarat, ami a lőiránytól kilencven fokra, a hegytetőn helyezkedett el. Tettével súlyosan veszélyeztette a gyakorlatozók testi épségét.

Az őrmester hanyagul az asztalra dobta a papírt, és fölállt a székéről.

– Remélem, tudja, hogy ezért kiköttetés jár! – förmedt a katonára. – Boszniának ezen a részén szerbek laknak, és nekik már az is sértés, hogy látnak bennünket. Erre maga lepuffant egy szamarat, ami valakinek a tulajdona! Ki fogja kárpótolni a gazdáját? Talán maga? Lófaszt van magának erre pénze! Az a szerencséje, Müller közlegény, hogy holnap reggel továbbmegyünk, különben megemlegetné ezt a napot, meg azt is, amikor megszületett!

Müller közlegény nyelt egy szárazat, és mintha ki is billent volna a merev vigyázzállásból, de az őrnagy ezt szerencsére nem vette észre. A tiszt összekulcsolt kezében úgy rázogatta a ceruzáját, mint aki roppant súlyos döntést fontolgat.

– Mi a fenét csináljak most magával? – mondta a poros ablaküveg felé fordulva. Az udvaron egy század éppen a díszlépést gyakorolta, és úgy tűnt, az őrnagy teljesen belefeledkezett a látványba. De hirtelen visszafordult.

– Az lesz a büntetése, hogy visszamegy a lőtérre, és elássa a szamarat – mondta olyan hangon, mint aki kegyet gyakorol. – De nem úgy ám, ahogy egy dögöt szokás, hanem előírásszerűen, megadva neki a végtisztességet. Szabályos sírgödröt ás, és tiszteleg, amikor befejezte. Személyesen fogom ellenőrizni a munkáját. Végeztem, elmehet! Krankl, intézkedjen, hogy Müller közlegény csákányt és lapátot vételezhessen, és adjon mellé fegyveres kísérőt!

– Engedelmével, már megtettem – mosolygott az adjutáns, mintegy jelezve, hogy ez az eset nem éppen precedens nélkül való a Császári és Királyi Hadsereg történetében. 

Müller közlegény ezután szinte vidáman távozott a tegnap lefoglalt és parancsnoki szállássá alakított karavánszerájból. A lehető legjobban jött ki ebből a helyzetből, így elmondhatta, hogy minden borúlátó jóslat ellenére megérte fogadnia a zászlóalj legnagyobb vagányával, Spílerrel.

– Látod azt a csacsit ott a gerincen? – súgta oda neki, amikor az első lövések után szünetet tartottak. – Mit adsz, ha leszedem?

– Cégéres ökör leszel, ha megpróbálod – mondta Spíler –, de ha eltalálod, neked adom a meztelen nős dóznimat, ha nem, jössz nekem a te oroszlánosoddal.

– Nem kell a dóznid, a kártyádat add, amivel trükközni szoktál – alkudozott Müller.

A Spíler ördögi vigyorral mondott igent. Abszolút biztos volt abban, hogy megnyeri a fogadást, mert a távolság köztük meg a szamár között megvolt vagy négyszáz méter. Nem tudta, hogy Müllernek vadász volt az apja, és már kisgyerekkorában megtanította lőni.

Most itt van a zsebében Spíler körömnyomokkal meg más jelekkel megcinkelt paklija, és mehet vele szamarat temetni. Ha jobban belegondolunk, még így sem olyan rossz ez az üzlet, mert amíg a gödröt ássa, a többiek a díszlépést fogják gyakorolni. Teljes menetfelszerelésben, ahogy illik. A gatyájuk is lucskos lesz az izzadságtól, miközben ő, ha akar, bármikor megállhat pihenni.

A szeráj udvarán egy alacsony, zömök katona várt rá, föltűzött szuronnyal a puskáján.

– Íme, a kísérője – mutatta be őket egymásnak az adjutáns. – Ő fogja fölügyelni a munkáját. Most kilenc óra van – nézte meg a zsebóráját –, és bár az őrnagy nem szabott határidőt, ez nem jelenti azt, hogy a végtelenségig babrálhat azzal a tetemmel. Gondolom, nem lesz túl szigorú elvárás, ha azt mondom: sötétedés előtt legyenek készen. Részben azért, mert különben lemaradnak a vacsoráról, másrészt azért, mert éjjel nem tanácsos a hegyek közt botorkálni. Ez már az ellenség földje.

Azzal sarkon fordult, és otthagyta őket.

– Örvendek, Müller vagyok, Müller Eduárd, vagyis Ede – nyújtotta a kezét az őrizetes.

– Zekics – válaszolt hűvösen a köpcös. – Zekics Jusztimir. Hogy vinne el az ördög!

– Mi bajod van velem? – tárta szét a karját Müller. – Nekem köszönheted, hogy megúszod a gyakorlatozást! Kiballagunk a lőtérre, ripsz-ropsz elássuk a dögöt, és estig heverészünk.

– Azt hiszed, ez ennyire egyszerű? – markolta meg a puskája szíját Zekics. – Hát neked aztán fogalmad sincs, mibe keveredtél! Itt nincs más, csak kő meg kígyó. Vért fogsz pisálni, mire kiásod azt a gödröt!

– Ketten csak elboldogulunk vele valahogy…

– Rám ne számíts! Nekem az a dolgom, hogy őrizzelek – jelentette ki Zekics. – Na, fogd a szerszámot, és indulás! Ha fecsegünk, csak az időt pazaroljuk!

Ugyanazon az úton ballagtak, amelyen tegnap a zászlóalj masírozott. Akkor még vidáman, énekszóval közelítették meg azt az U-alakú völgyet, amelyet a parancsnokság lőtérként használt, most meg némán, szinte szégyenkezve lopakodtak. A tegnapi jókedvnek morzsája sem maradt, vagy ha igen, mire odaértek, fölcsipegették a verebek. Az út mentén, a karavánszerájtól távolodva egyre elszórtabban szegényes parasztházak sorakoztak. A tegnapi parádé azért előcsalogatta belőlük a helyieket. Posztógatyás, csúcsos süvegű hegylakók, tarka szoknyájú asszonyok és mezítlábas kölkök csődülete figyelte a menetet, és hallgatta a számukra idegen, de erőteljessége miatt tiszteletet parancsoló katonanótát. Storczl őrnagy kissé makrancoskodó pej lovát táncoltatva, előírásszerű tartásban – derekát kihúzva, a gyeplőt jobb tenyerén nyugtatva, a bal öklével pedig a csípőjét megtámasztva – követte a kilométeresre nyúló menetoszlopot. Mindnyájan érezték az erőt, a büszkeséget, és azt a boldog izgalmat, amit a fegyver birtoklása telepít az ember lelkébe. Vigyázz, Szerbia, meg vannak számlálva a perceid, közeledünk!

Ehhez képest ma mintha az egész környék a szamarat gyászolná. Sehol egy teremtett lélek, a viskók udvarából még a tyúkok is eltűntek, és a vállon vitt szerszám zörgése olyan éles lett, akár a kiáltás. Az őrnagy segédtisztje azt mondta, itt a szerbek vannak többségében, ami egybevág azzal, amit az eligazításokon hallottak: Bosznia lakossága úgy oszlik meg, hogy a városokban főként muzulmánok, a falvakban pedig szerbek laknak. Ha ez igaz, akkor az a szamár valószínűleg szerb emberé volt, vagyis nem árt óvatosnak lenni. Ezek a bocskorosok mindenre képesek.

Így tűnődött Müller közlegény, miközben hat lépéssel Zekics közlegény előtt cipelte a csákányt meg a lapátot. Már most kaparta a torkát a szomjúság, pedig még messze voltak a szurdoktól, nem beszélve arról, hogy nagyon meleg napnak néztek elébe, ráadásul arra is számíthattak, hogy a kövek között megszorul a forróság.

– Furcsa neved van, pajtás, hová valósi vagy? – fordult hátra Müller. Nem volt ínyére ez az őrző-őrizetes játszma.

– Miért érdekel az téged? – vágott vissza Zekics.

– Érdekelni ugyan nem érdekel, mindenkinek olyan neve van, amilyent az Úristen adott neki, de a tied… már meg ne sértődj: egy kicsit szerbes. Márpedig ha szerb vagy, jobb, ha mindjárt az elején tisztázzuk a dolgot.

– Horvát vagyok. Bunyevác.

– Akkor ismerned kell az itteni nyelvet.

– Ismerem is. Ezért választottak ki. Az adjutáns azt mondta, jól jöhet majd, hogy meg tudom értetni magam a parasztokkal.

– Mi közünk nekünk a parasztokhoz? – torpant meg Müller.

– Látod azt az öreget? – intett fejével a háta mögé Zekics. – Elejétől fogva követ bennünket.

Müller megfordult, és valóban: jókora távolságban tőlük egy parasztot látott ballagni az út szélén.

– Egyedül van, mi meg ketten – mondta Müller, és megigazította a vállán a szerszámokat.

A horvát ehhez nem tett hozzá semmit, amiből Müller azt szűrte le, hogy már nem ragaszkodik az őrzött-őrizetes szerephez.

– A csobánokkal vigyázni kell – mondta Zekics. –  Az már biztos a gúnyája alapján, hogy nem lehet horvát, csak szerb, esetleg bosnyák.

– Úgy tudtam, a bosnyákok is szerbek.

– Elméletben igen, de minden második szavuk török vagy albán.

– Nekem úgy tűnik, ez az ember reggel az őrnagy várószobájában ült. Csodálkoztam is, hogy mit keres ott egy birkapásztor.

– Ha ott ült, akkor panaszra ment, vagyis ő a szamár gazdája. Errefelé az a szokás, hogy a nyájat szamárral tartják egyben. A kutya lába nem bírja az éles köveket. Nem lepne meg, ha az a paraszt tőrkést rejtegetne a gatyája korcában, hogy egy alkalmas pillanatban kionthassa vele a beleidet.

– Még jó, hogy van egy puskánk – jegyezte meg Müller némi nyugtalansággal. – Remélem, tudsz vele bánni.

– Lehet, hogy nem vagyok olyan mestere, mint te – célzott a tegnap történtekre Zekics –, de a puska az enyém! Neked ott van a lapát meg a csákány! Valahogy elkaparod azt a dögöt, és, amilyen gyorsan csak lehet, eltűnünk innen.

– Két ember harmadannyi idő alatt végzi el azt a munkát, mint egy.

– A mondás másik fele meg úgy hangzik, hogy amit neked kell, azt nem fogja helyetted megcsinálni senki – mondta Zekics. – De ne aggódj, majd a paraszton tartom a szemem.

Ebben a feszült hangulatban érkeztek meg a lőtérre, ahol a tegnapihoz képest olyan súlyos volt a csönd, hogy szinte bántotta a fülüket. Elhaladtak a lőállások mellett – a csizmájuk körül csilingelve méltatlankodtak az otthagyott üres hűznik –, aztán nekivágtak a hegyoldalnak. Mire fölértek a gerincre, mindkettőjükről csöpögött az izzadság.

– Még mindig azt mondod, jobb itt, mint a díszlépést gyakorolni? – törölgette a homlokát Zekics, de Müller nem válaszolt. Minden figyelmét a szamár kötötte le. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának gondolta, főleg azért, mert tegnap óta alaposan fölfúvódott. Az oldalára dőlve feküdt, szájából megfeketedve lógott ki a nyelve, és a lábai úgy ágaskodtak a törzséből, mint a vásári duda sípjai. Csak úgy szította maga körül a büdösséget.

– Na, akkor jó munkát! – telepedett le egy sziklára Zekics, és elővette a kulacsát. Onnan föntről jól látták, hogy az öreg pásztor is megérkezik a lőállásokhoz, és pipára gyújt.

Müller is kivett egy szál elősodort cigarettát az oroszlános dóznijából. Azt rögtön fölfogta, hogy a dögöt nem érdemes mozgatni, mert csak növekedne a bűz, ezért hozzá minél közelebb kell kiásni a gödröt. Az émelygését legyűrve olyan közel húzódott a tetemhez, amennyire csak lehetett. A nagy testű, fekete döglegyek falkában zümmögtek a feje körül, miközben már most elviselhetetlennek érezte a szomjúságot, pedig még hozzá sem fogott az ásáshoz. Ha nem várt volna rá ez a kínos kötelesség, talán még tetszett is volna neki a tájék: mindenütt erdővel borított hegyek, csak ez a szurdék volt kopár, mintha egy óriási karom vájt volna bele.

Megköpködte a markát, aztán a csákányt fölemelve erőteljesen lesújtott. Akár egy öntöttvas lemezre csapott volna, a szerszám visszapattant és jól láthatóan szikrát vetett. Igaza volt a horvátnak: nem volt itt más, csak kő meg kígyó, bár az utóbbiaknak volt annyi eszük, hogy valahol a hűvösben rejtőztek.

Még egyszer nekiveselkedett, de most úgy, ahogy a kovácsok szokták, a feje fölül ütve. Ki is fordított egy kődarabot a helyéről, ám alatta még fehérebbnek és masszívabbnak mutatkozott a szikla.

– Nem megy – rogyott le Zekics mellé. – Inkább jöjjön a hadbíróság.

– Ne add föl ilyen könnyen! Talán az is elég lesz, ha körberakod kövekkel. Lentről úgy fog látszani, mintha elhantoltad volna. Mert azt kötve hiszem, hogy az őrnagy vagy bárki más fölkapaszkodna ide, hogy vonalzóval meg körzővel ellenőrizze, megfelel-e az előírásoknak a mauzóleum.

– Ha Storczl kijön ide, nyersen megeszem a dög heréjét – jelentette ki Müller szárazon. – De az adjutánsban nem vagyok ennyire biztos. Az a gyanúm, hogy az ő ötlete volt ez az egész. Storczl vérbeli katona, tudja, mit jelent négyszáz méterről eltalálni egy tenyérnyinek látszó célpontot. Talán meg is dicsért volna, ha nincs ez a pojáca.

– Vagy ez a paraszt – mutatott le a völgybe Zekics.

– Az anyját! – pördült meg Müller. – Mi a fenét akarhat? Talán pénzt?

– Nem hiszem, hogy pénzt, de hogy valami elégtételt, az hétszentség.

– Ismered a nyelvet. Mért nem beszélsz vele?

– Mit mondjak neki?

– Kérdezd meg, miért követ bennünket.

– Az lenne ám a provokáció!

– Akkor kérdezz bármit, csak nyögje ki, hogy mit akar!

– Majd ha eltemetted a dögöt. Mifelénk azt szokták mondani: előbb ugorj, és csak aztán mondd azt, hogy hopp!

– Lehetetlen alak vagy, remélem, tudod – dörmögte Müller, és kelletlenül föltápászkodott, hogy a szamár betakarására alkalmas köveket keressen. Első ránézésre úgy tűnt, lesz is bőven nyersanyag, de amikor egy darabért lehajolt, kiderült, hogy az csak a hegy kiálló tüskéje. Hiába verdeste a csákánnyal, alig bírt róla lefaragni néhány szilánkot. Végül lucskosra izzadtan, erőtlenül ült le Zekics mellé, aki, bár nem erőltette meg magát, ugyanúgy szenvedett a hőségtől.

– Itt csak a dinamit segítene – dörzsölgette a tarkóját Müller. – Az öreg bírja még?

– Magad is láthatod – intett a völgy felé Zekics.

Müller hasra fordult, és hosszan, elgondolkodva nézegette az egyik lőálláson tanyázó öreget, aki maga volt a megtestesült nyugalom, még csak föl sem emelte a pillantását. Müller minden vagyonát odaadta volna, hogy megtudhassa, mi járhat a fejében. De nem volt semmilyen vagyona. Vagy talán mégis?

– Mondd csak pajtás, szoktál kártyázni? – kérdezte olyan behízelgő hangon, ahogy a cipőkefével házaló kucséber próbálja elsózni a portékáját.

– Mindenki szokott – vetette oda Zekics. – De hogy jön ez most ide?

– Nálam van Spíler paklija – mondta Müller, és leporolta magáról a fűszálakat.

– Az, amivel dagadtra nyerte magát? – vonta föl a szemöldökét Zekics.

– Az.

– Ne kábíts! Spíler előbb hagyná elfolyni a vérét, mint hogy kiadja a kezéből azt a paklit!

– Tegnap mégis ideadta: fogadtunk, és vesztett.

– Á, szóval ezért puffantottad le a csacsit! – húzta mosolyra a száját Zekics. – Nagyobb barom vagy, mint gondoltam.

– De a pakli itt van, a zsebemben – mosolygott Müller.

– Hadd lássam! – dörzsölte össze a tenyerét Zekics.

Müller teátrálisan elővette a paklit a zsebéből, és szétterítve legyezgetni kezdte magát vele.

– Az anyád úristenit! – mondta Zekics áhítatosan. – Spíler ezzel a paklival kopasztotta meg a fél hadsereget! Azt mondják, Eszéken ágyút is nyert vele, de rögtön eladta a cigányoknak. Tudod, mennyit ér ez?!

– Tudom – mondta Müller nyugodtan. – De a tiéd lehet, ha megegyezünk.

– Nézd cimbora, itt nem lehet gödröt ásni, úgyhogy a temetésnek befellegzett. Meg az is biztos, hogy senki nem jön ki ellenőrizni.

– Nem a temetés érdekel, hanem az öreg – nézett le a völgybe Müller. – Elvágja a visszafelé vezető utat, úgyhogy vagy lelőjük, vagy beszélünk vele. Te döntöd el, melyiket választod.

– Lelőni nem fogom, arra mérget vehetsz! – rázta a fejét Zekics.

– Akkor menj le, és beszélj vele! Ha megteszed, tiéd a pakli.

– Becsszóra?

– Becsszóra.

Zekics elővett egy szál cigarettát, és idegesen rágyújtott. Látszott rajta, hogy nehezen tudja elszánni magát, de túl nagy volt a csábítás.

– Jól van – mondta végül. – Megpróbálom. Ne mozdulj el innen, amíg vissza nem jövök!

Müller újabb cigarettát halászott elő az oroszlános dóznijából. Közben kíváncsian leste, hogy Zekics döcögve, meg-megcsúszva lefelé ereszkedik a nehéz járású hegyoldalon. Egy idő után a paraszt is észrevette, hogy közeledik hozzá, de csak akkor állt föl, amikor Zekics a völgy aljára ért. Kölcsönösen üdvözölték egymást, de az öreg a sapkáját is levette, és mialatt beszélt, Müller felé mutogatott. Úgy tűnt, sose lesz vége ennek a fecsegésnek, mert hol Zekics vakargatta meg a tarkóját, hol a paraszt tárta szét a karját, és közben mindketten a szurdok gerince felé tekintgettek. Müllernek fogalma sem volt, miről tárgyalnak ilyen hosszú ideig. Mivel az utolsó csepp vizét is megitta, egyre jobban kínozta a szomjúság. Távolabb, az erdőkkel borított hegyek alatt biztosan talált volna patakot vagy forrást, de addig többórás gyalogút vezet. Abban reménykedett, hogy a horvát kedvező hírekkel jön majd vissza, és hamarosan vége lesz ennek a cirkusznak. Ám egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Zekics megindul, a paraszt meg követi. Vajon mi történhetett? Tán összefogtak ellene?! Horvát és szerb nagyjából ugyanaz: egyszer ölik egymást, másszor meg óbégatva ünneplik a rokonságot. Ha most is föltámadt bennük a szláv összetartás, neki befellegzett.

– Miért hoztad ide? – vonta kérdőre Zekicset, amikor azok ketten fölértek a hegytetőre. – Abban maradtunk, hogy kifaggatod, és visszajössz.

– Ő akarta így – szuszogott Zekics. – Megegyezést ajánl.

– Mondd a részleteket!

– Előbb a paklit!

Müller kelletlenül nyújtotta át a kártyacsomagot, amit Zekics mohón elkapott, és sietve a mundérja zsebébe gyömöszölt.

– Jól sejtettük, övé volt a szamár – mondta aztán. – De semmi vész, nem nagyon bánkódik miatta. Azt mondja, ha elpusztult, hát elpusztult, úgyis benne volt már a korban. A bőre viszont nagyon sokat ér. Ha megnyúzod, hajlandó elfelejteni ezt az egész esetet.

– Megnyúzni, én?! Soha! – tiltakozott Müller. – Mit képzel magáról ez a madárijesztő?

– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Meg is kérdeztem, mi van, ha nem egyezel bele.

– Mit válaszolt?

– Azt, hogy akkor jönnek a fiai, és téged nyúznak meg.

– Csak blöfföl! – legyintett Müller ingerülten. – Egyedül van, és neked ott a válladon a puska. Remélem, nem néznéd tétlenül, ha megtámadnának. A cserbenhagyás sokkal súlyosabb bűn, mint a szamár lelövése. Ezért golyó jár, barátocskám, nem dísztemetés!

– Tudom, mi a kötelességem, de nem tehetek semmit.

– Használd a puskát, te idióta!

– A puska nincs megtöltve!

– Hogyhogy nincs? Háborúba megyünk, nem farsangi bálba!

– Segédszakács vagyok, az adjutáns az üstök mellől rángatott el, mert csak én tudom a nyelvet. Aztán a kezembe nyomta ezt a mordályt, de elfelejtett hozzá golyókat adni!

Müller nem akart hinni a fülének. Széttárta a kezét, úgy keresgélte a szavakat, de a végén csak legyintett. Megfojtja ezt a barmot, az már biztos, csak legyenek túl ezen az ügyön.

– Azt mondja, a fiai most is figyelnek bennünket, úgyhogy nem árt, ha összekapod magad – fokozta a helyzetet Zekics.

Müllernek ez már sok volt. Nekiesett a horvátnak, és megragadta a mellén a zubbonyt.

– Azt mondod, segédszakács vagy? Akkor a nyúzás a szakmádba vág! Rajta, mutass példát!

– Ne lökdössél, hékás! Fogalmam sincs, hogy kell egy szamárról lehúzni a kabátot.

– Kérdezd meg az öreget, ő biztos tudja!

Zekics megigazgatta magán a mundért, aztán odament a távolabb várakozó öreghez, aki nemcsak türelmesen, hanem megértő bólogatással hallgatta végig, majd hosszan, akkurátusan válaszolt.

– Azt állítja, a szamarat ugyanúgy kell megnyúzni, ahogy az embert – mondta Zekics, amikor visszajött.

– Honnan tudja ezt ilyen pontosan? Nyúzott már embert?

– Azt mondja, igen. A legutóbbi háborúban. 

– És… és te ezt elhiszed?! Csak ránk akar ijeszteni!

– Nem gondolnám. Mástól is hallottam már, hogy ezek itt meg szokták nyúzni egymást. Az öreg szerint ez a tudás egyszer még nekünk is jól jöhet.

– Csak nem hiszed, hogy a balsors olyan helyzetbe kényszeríthet, hogy embert nyúzzak?! Ez olyan… olyan undorító, mocskos dolog, hogy nincs rá kifejezés! És a nemzetközi egyezmények is tiltják.

– Ezt mondtam neki én is, de azt válaszolta, hogy más az egyezmény, meg más az, amikor elfogják, megkínozzák és kibelezik a legjobb barátodat. Az övének kivájták mind a két szemét, és ledugták a torkán. Ekkor tanult meg embert nyúzni. Azt is mondta, hogy ebben a háborúban a szerbek is nyúzni fognak bennünket, meg majd mi is őket.

– Mi nem nyúzunk! Civilizáltak vagyunk, nem pedig barbárok! Nem veszítjük el a józan eszünket egy döglött szamárért, és nem leskelődünk a bozótosból, hogy mikor állhatunk érte bosszút! Add oda neki a paklit, és mondd, hogy tűnjön el, mire háromig számolok!

– A pénz meg a kártya itt nem ér semmit – nézett körül Zekics. – Az a szomorú gyanúm, hogy ha nem támasztjuk föl azt a szamarat, bizony meg kell nyúznunk.

– A kurva úristenit ennek az országnak! – kiabálta Müller, hogy csak úgy visszhangzott. Még hogy ez a vidék kő meg kígyó! Ha az lenne, maga volna a mennyország, de itt gyűlik össze a világ összes gonoszsága.

Az öreg mindezt megcáfolandó odalépett hozzá, és halk, nyugodt hangon mondott neki valamit, aztán a kezébe adott egy görbe pengéjű kést.

– Azt mondja, vetkőzzünk meztelenre, hogy utána száraz fűvel tisztára csutakolhassuk magunkat. Majd irányít bennünket.

– Ezt nem fogom neked sem elfelejteni, sem megbocsátani soha! – sziszegte Müller, miközben kihámozta magát az egyenruhából. – Még az is lehet, hogy rajtad próbálom ki először a megszerzett tudásomat.

Zekics ezt válasz nélkül hagyta, és attól fogva nem is szóltak egymáshoz, amíg teljesen csupaszon föl nem sorakoztak a szamártetem előtt. Az öreg ekkor a botjával megmutatta, hol és milyen módon kezdjenek neki a műveletnek. Külön fölhívta a figyelmet arra, hogy a bendőt hagyják sértetlenül, mert annyira tele van gázokkal, hogy szét is durranhat. Embernél, állatnál a lassú, átgondolt munka vezet el az üdvözüléshez.

A két férfi köhögve, öklendezve fogott hozzá a nyúzáshoz, de hamar rájöttek, hogy az öreg érti a csíziót. Csak semmi kapkodás – tolmácsolt Zekics, és mert érezte, hogy komoly tétje van a dolognak, le nem vette a szemét a tetemről, amelynek hasán a kezük munkáját és az öreg késének élét dicsérve lassan kettévált a bőr, hogy aztán centiméterről centiméterre fejtődjön lefelé. Egy idő után már a bűz sem zavarta őket annyira, és amikor hosszú, elmélyült kínlódás után végeztek, szinte büszkén húzták odébb és terítették le a földre a nyúlós, ragadós szamárbőrt. Biztosak voltak benne, hogy most már az öregnek sem lehet oka panaszra.

 Ám amikor fölegyenesedtek és körbenéztek, a vénembernek csak a hűlt helyét találták. Vele együtt a két halom katonagúnya meg a szuronyos puska is elenyészett.

Úgy álltak ott bekoszolódva, ragacsosan, mint két kopaszra vedlett barnamedve. Hiába káromkodtak torkukszakadtából, csak a szurdok öblének visszhangja zengett választ a kétségbeesésükre.

– Meg kell várnunk, amíg besötétedik – mondta végül Müller, teljesen kifulladva. – Reménykedjünk, hogy holdvilágtalan lesz az éjszaka.

Kisvártatva pedig hozzátette:

– Most már úgy érzem, igaza volt a parasztnak: ha visszajönne, minden teketória nélkül kipattintanám a bőréből.

– Azért ne kapkodjuk el – törülte meg a homlokát a keze fejével Zekics. – Én előbb a bocskorát, aztán a gatyáját, végül a kabátját gombolnám le.

– Mellénye is volt. Tudod, az a bozót az álla alatt. Azzal mit kezdenél?

– Egy gyors nyisszantás keresztbe, egy másik meg hosszába.

Müller fölröhögött.

– Egy segédszakácstól ez nem is olyan rossz.

– Te sem vagy éppen fakezű. Ahogy elnéztem, hiba nélkül forgattad a kést.

– Mert nyúlhoz meg őzhöz már volt szerencsém, még gyerekkoromban.

– De az nem olyan durva, mint a szamár.

– Vagy mint az ember.

– Látod, mindig tanulunk valami hasznosat.

– Én megmondtam, hogy jobb ez, mint a díszlépés!

– Százszor jobb – zárta be a beszélgetést Zekics. 

Aztán már csak azt lesték, hogy az est közeledtét jelző bárányfelhők mikor veszik körbe az egyre magasabbra pipiskedő hegycsúcsokat. Úgy tűnt, Bosznia meredek sziklái erőlködés nélkül fölérnek az égig.