Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Van terápiás haszna az irodalomnak

Interjú

Van terápiás haszna az irodalomnak, ki tudjuk írni magunkból a lelki traumákat. Ám a következő pillanatban már ott leselkedik a profi, és méregeti, vajon mit lehetne kisikeríteni ebből a darab véres húsból, melyet az imént téptünk ki a szívünk közepéből.” – Los Angeles-i beszélgetés Lackfi Jánossal. 

Lackfi János

 
 
 
Van terápiás haszna az irodalomnak

 

Nemrég tartottál az USÁ-ban egy tíz „állomásos” előadás-sorozatot. Milyen a fogadtatása a könyveidnek, előadásaidnak az itteni magyarok körében?

Izgalommal vártam, milyen lesz az itteni fogadtatás. Megvan az előadói rutinom, de próbáltam alkalmazkodni. Mert aki idegenben él, még ha figyelemmel kíséri is az otthoni eseményeket, vagy otthon esetleg magyarul beszél a családtagjaival, valószínűleg elszokott a mindennapi beszéd ritmusától, villódzásától, nem elég bedobni, hogy "vörösiszap" vagy "Heineken", vagy más alkalmi poént, nyilván nem rögtön ugranak be az efféle alkalmi hivatkozások. Hogy párhuzamot mondjak, Erdélyben az ember nem Nutellát vesz a Tescóban, hanem vinettát a Kauflandban. A poén akkor ül, ha ismerősség-érzetet is kelt. Úgyhogy egyes sztorikat "angolosítottam" a helyzet kedvéért. Például ismerőseink francia barátai alig találtak el hozzájuk Pátyra, hiába kérdezősködtek mindenfelé, hogy "Páti, Páti, Páti". Kézenfekvő volt, hogy itt nagyobbat üt a csattanó, ha angolosítom a szereplőket, és a mondatot is: "Pheti, Pheti, Pheti". A hatás sokkal erősebb, a lényeg is megmarad.

Örülök, hogy nagy lelkesedéssel fogadtak. Külön bók, hogy egy mexikói hölgy a Los Angeles-i előadáson azt mondta, nagyon élvezte, pedig még csak tanulgat magyarul. „Bennem van a kutyavér”, és öröm látni, hogy a metakommunikáció, a bohóckodás, a tájszólás mímelése, vagy ha karaktereket, nőcit, városi surmót, falusi suttyót, idős nénit, bácsikát utánzok, segíti a megértést, megemeli a "produkciót".

Akadt, aki megjegyezte, hogy neki olykor túl gyors volt a tempó, pedig körülbelül felére lassítottam az otthoni dumasebességet. Úgyhogy még jobban le kellett lassulni, fokozottan artikulálni, úgy, hogy közben ne tűnjön a dolog mesterkéltnek. Ez egyfajta hangmérnöki munka. Az ilyen színpadi alakoskodás nem kötelező, akadnak kitűnő írók, akik saját belső metronómjukat követik, nem szívesen alkalmazkodnak a közönséghez. Én annak idején tenoristának készültem, nyilván innen vonzódásom a rivaldafényhez, továbbá egyetemen tanítottam 17 évig, a kapcsolatteremtés megszállottjaként. Az irodalom ősforrása az élő nyelv, a köznapi beszédben is használunk jó pár poétikai trükköt, hogy a kommunikáció ne legyen túl nyers, csupasz, hogy egy kicsi szikrázást vigyünk a köznapokba. Nem azt mondjuk, hogy szeretjük a bort, hanem hogy "doktor úr, én kétféle vitamint szedek rendszeresen, vöröset és fehéret". S a pékségben az eladó is úgy adja át egy zacskóban a két zsemlét, hogy "ha rosszul viselkednek, ültesse szét őket". Szóval innen ered minden, a beszédből, mely élő, rezgő híd levegőből ember és ember között. Ezért hiszek én az élőbeszéd erejében.
Az internet remek segítőtárs, élő irodalmi hely. Negyvenezer Facebook-követőm továbbírja a posztolt műveket, emlékeket idéz, vitázik. Még meg is vigasztalnak, ha úgy érzik, hogy arra van szükségem. Sokszor évekkel korábban megjelent művek hangulatát veszik készpénznek, gondolván, ez épp mai helyzetjelentés. Külön vicces, hogy ezekből a szövegekből nem is mindig én szólok, mégis személyes kommunikációként értelmezik többnyire. Örülök a pezsgésnek, van oda- és visszacsatolás, olykor gyerekek olvassák felnőttes írásaimat és felnőttek lelkesednek gyerekversekért.

A Facebook virtuális kispadján bizony emberszámba veszik a költőt, egyik olvasóm azzal keresett meg: engem szeretne „átadni” születésnapi ajándékként a feleségének rendezett ünnepségen. Talán nem tortából kellett volna kiugranom fürdőnadrágban, bár abban is van kihívás (nevet). Hívtak vőfélynek, gyászbeszédet tartani is. Egy kedves, fiatal pár azt szerette volna, hogy egy patakparton én adjam össze őket szertartás keretében, mint a magyar kultúra felkentje, hiszen ők semmilyen felekezethez nem tartoztak. Papi babérokra nem pályázom, de érzékelhető, milyen hidakat épít az internet.

Lackfi János

Biztos segítségedre van ebben a fajta „megközelíthetőségben” a személyiséged! Úgy tűnik, hogy Te nagyon könnyen kapcsolódó, közvetlen ember vagy, noha az írókról alkotott általános képünk talán inkább introvertáltságot tükröz.

Az írás sokszor belső sebzettségből táplálkozik – nem mondom, hogy bennem nincs ilyen, sőt... Más kérdés, hogy kimondottan törekszem a közvetlenségre, mert nagyon ócska babonák kötődnek a fellegekben járó, gőgös, arisztokratikus irodalmár figurájához. Lelkialkat tekintetében furcsa „keveréknek” mondanám magam, van bennem egy nagyon begubózó figura és egy szívesen megnyíló is. Anno, az iskolában is kétféle „üzemmódban” léteztem: vagy olvastam a padban, és felrobbanhatott felőlem a világ, vagy szakszerűen szólva "a tananyagba szervesen nem illeszkedő megjegyzésekkel szórakoztattam diáktársaimat".

Az írásokon való munkálkodáshoz nagyon kell a befelé fordulás. Meg aztán a kinti világból származó impulzusok is „belvilágom” részévé válnak. Rengeteg apró feljegyzést készítek azóta is, amióta itt vagyok az USÁ-ban. Ezek egy részét rögtön "feldobom" a Facebook-ra, fotókkal együtt. Nyilván minden benyomást a saját benső szűrőmön "nyomok keresztül".

Az irodalom legalább annyira szól elképzelt világokról, mint a szikáran vett valóságról. Maga az életünk is sokkal több annál, ami konkrétan megtörtént velünk. Egy reménytelen gyerekkori szerelem sokkal erősebb tud lenni, mint egy megvalósult kapcsolat, holott esetleg meg se mertük szólítani azt a hajdani kislányt vagy fiút, csak ábrándoztunk róla. Ezekhez a magunk által teremtett kis valóságokhoz persze hozzáadódnak az olvasmányaink, a történelmi vagy irodalmi ismereteink. Olyan elementáris erővel tud hatni egy-egy elcsípett sztori, elképzelt szörnyűség vagy ideális jelenet, hogy már-már saját életünkhöz tartoznak. Mucius Scaevola égő húsának szagát orromban érzem, más, reális eseményeket viszont teljesen elfelejtettem. Ezekből a vágyakból, álmokból, szorongásokból, fantáziálásokból táplálkozik az író, és erre a belső végtelenre próbálja ráébreszteni az olvasókat is.

A megnyílás-bezárulás kettősségén kívül még hogyan emlékszel egykori önmagadra?

Mindig nagyon próbáltam idomulni másokhoz. Felnéztem azokra, akik nem tűntek vívódó alkatnak, akiket nem emésztettek kételyek, gátlások, hanem csak úgy éltek bele a világba... Odabökték a szavakat, mintha azok készen jönnének, nem voltak tekintettel senkire-semmire. Jó, hát nem láttam bele a fejükbe, lehet, hogy csak képzeltem, hogy ilyen öntörvényűek. Léteznek persze skrupulus nélküli emberek – szélsőséges esetben pszichopaták (nevet). Később mindenféle önismereti folyamatoknak köszönhetően megtanultam, hogy amit annyira csodáltam, nem feltétlenül jó taktika. Hiszen ha valaki öntörvényű, és nem görcsöl a tettei következményein, akkor nagyon nehezen tud fejlődni. „I am, who I am”, ahogy Popej mondta. Ebből az imidzsből nagyon nehéz kimozdulni. Nagyon ritka, hogy valaki olyan formában kerüljön ki a Jóisten kezéből, hogy az együttélés iskolájában simán kitűnőre végezzen... Hogy az ember éppen ott legyen homorú, ahol a másik domború, és fordítva. Mármint lelki értelemben... Ez nemigen létezik, az alkalmazkodás nem megspórolható. És ha valaki résen van, akkor az együttélés fejleszti, ha nem figyel eléggé, akkor csak frusztrálja. Már megint áldozatot kell hozni, húúú...
Gyerekként mindig úgy éreztem, a pálya szélén vagyok. Oda szorítottak vagy bénázásommal én sodródtam oda. Általában arra fókuszáltam, amiből kimaradok, próbáltam rejtőszíneket felölteni, kompenzálni a „furcsaságomat”, beilleszkedni a menő bandába. Például, minket otthon nemigen engedtek krimit nézni, ilyesmi. Úgyhogy rettentően figyeltem, amikor másnap suliban ment a nagy licitálás, hogy "láttad, a Petrocelliben a csávó hogy farolt a kocsival, fúú" meg "láttad, amikor lesmárolta azt a jó csajt, fúú" meg "láttad, hogy folyt a vér, fúú". A következő spontán csoportban már én vetettem be az előbb hallott mondatokat, mint aki mindent tud. Utólag sokan úgy emlékeznek rám, mint központi figurára. Talán az is voltam, vagy csak idővel alakultam azzá az emlékezetekben.

Lackfi János

Az amerikai élményeidhez visszatérve, volt egy „jópofa” sztori, amelyet a tegnapi előadáson a Milyenek a magyarok című kötetedből idéztél. Arra gondolok, amiben ugyanazt a történetet „lejátszod” egy magyar és egy amerikai ember szemszögéből. A magyar változat lenne a „félig üres pohár”-féle megközelítés, az amerikai pedig a „félig tele pohár”. Mi ihlette ezt az összehasonlítást?

Konkrétan emlékszem, amikor egyszer eszembe jutott fűnyírás közben, hogy ugyanazt a történetet „lefuttatom” két különböző kulturális szemszögből. Így kiderülhet, hogy nem az a meghatározó, mi történt valójában velünk, hanem az, ahogy felfogjuk az eseményeket. Egyik ismerősöm szerint az a fő különbség az amerikai és a magyar mentalitás között, hogy amikor az amerikai meglátja, hogy szomszédja új autóval jön haza, felsóhajt: „Ó, micsoda gyönyörű kocsi! Bárcsak nekem is lehetne ilyen!”. A magyar szomszéd ugyanebben a helyzetben felvonít: „Micsoda szemét, adócsaló patkány! «Felnyomlak» a NAV-nál! Honnan van ennek a rohadéknak ennyi pénze, miközben az ember majd éhen döglik?”. Amivel leginkább a saját lelkünket mérgezzük. Esetleg még a szomszéd kutyáját. Vagyis sok függ a nézőponttól.

Amerikát járva lépten-nyomon tapasztaltam, hogy a „Can I help you?” mentalitás mennyire jellemző itt az emberekre. Olyan az egész, mint egy gigászi cserkésztábor, ahol mindenki jó pontokra gyúr. Minden azt szolgálja, hogy működjön a rendszer. Ez persze vezethet bizonyos fokú felületes mechanikussághoz, azaz a lelked már nem is annyira érdekes; ha valami gondod van, menj pszichológushoz! Viszont nem utolsó, hogy bárki segít a csomagot cipelni, átadják a helyet az időseknek, kismamáknak, figyelnek egymásra. Ha kicsit elbambultam, vagy kerestem a megfelelő szöget a fotózáshoz, rögtön ott termett valaki, segíthet-e. És őszintén kérdezte, látszott. A telefont simán kölcsönadják az utcán, ha látják, hogy bajba jutottál, nem félnek, hogy elszaladsz vele. Ha úgy tűnik, hogy valaki kihullik a rendszerből vagy botladozik, akkor gyorsan segítenek, nehogy elakadjon a gépezet. Nekem a New York-i tűzlépcsők is ezt jelképezik, melyeket a homlokzatra tesznek, mintegy jelképezve, hogy itt aztán mindig van menekülési útvonal. Az összes bejárati ajtó kifelé nyílik, hogy szükség esetén ne legyen vele gond. Látszik, ki a külföldi, az rángatja, próbálgatja csak a kilincset.

Tavaly kétszáz – a mostanihoz hasonló – író-olvasó találkozód volt. Mindemellett hat gyermeked és három unokád van. Meglehetősen zsúfoltnak tűnik az élet körülötted! Ugyanakkor, ha jól tudom, Zsámbékon a biokertészetetekben tevékenykedtek, lekvárt főztök, fából faragcsálsz ezt-azt, nem beszélve arról, hogy mennyit írsz; csupa „elmélyülős”, lassúbb dinamikájú, türelmet igénylő tevékenység. Melyik vagy inkább Te? Vagy ha mindkettő, akkor hogyan...?

Pörög az élet, főleg ünnepek táján, hétvégén, amikor sokan jönnek-mennek… Mert hát három gyerek a hatból már „kirepült” otthonról, egész kihalt a ház. A fő programot nem egész kétéves Juli lányom adja, aki afféle „késői gyümölcs”, és sok fejtörést okozott (alvási nehézségek, ételallergiák stb.). Intenzív gyermek, nagyon leköti feleségem idejét. Az első fél évben felváltva támolyogtunk a lakásban éjjel-nappal, a kicsit ringatva, hogy megnyugodjon. Mintha a Jóisten úgy gondolta volna, hogy „na, most akkor hatodjára jöjjön egy kicsit nehezebb szint”. Az előző öt úgyis „lement” félgőzzel (nevet).

Időm nagy részében különben „szöszmötölős” dolgokkal foglalkozom. Az írás is ilyen. Ez az, amit a fiatalok, akik írásra adják a fejüket, sokszor nem szívesen vesznek tudomásul. Az írás elsőre „forradalmárkodásnak” tűnhet, pedig javarészt „pepecselés”. Míg az alkotó él, egy szöveg szinte soha nincs kész. Mindig találsz valamit, ami nem „stimmel”, amit ki lehet cserélni, meg lehet bütykölni. Egyfelől eléggé „kelekótya” ember vagyok, másfelől van egy fura precizitás a munkámban. Nem olyan rendszerszeretet, mint mondjuk Simon fiam esetében, aki villamosmérnök, és mindent „kicentiz”, hanem másfajta pontosság. Sok mindent futtatok és tartok szimultán a fejemben, s előbb-utóbb formába is öntök mindent.

Lackfi János

Hogyan töltekezel?

Sokat segít a magánimádság, a liturgia ritmusa. És kell a lelassulás, a hintaágyból felhőnézés, a patakba bámulás, a falevelek, rigók, árnyak szemlélése, máskülönben megbolondulok. Focizni és kosarazni járok, nagy lelkesedéssel. Stresszoldásra remek mind a kettő. Sokat tanultam ezekből a sportokból a csapatjátékról, és persze még van is mit tanulnom. A mosogatás is meditatív tevékenység. A feleségem, Juli tervezte a házat egy építész barátunkkal, pazar a kilátás a mosogató felől. Rálátni a Zsámbéki-medencére.

Most, hogy a feleségedet, Julit is említetted, hadd kérdezzelek róla is! Nemrég rábukkantam a Zsoltáros című, gyönyörű és személyes hangvételű költeményedre, amit neki írtál. Hogyan látod Juli szerepét abban, hogy ilyen izgalmas és termékeny alkotói tevékenységet tudsz folytatni?

Az alkotó emberek közül sokan – sérültségük miatt is – nagyon törékeny „egyensúlyban” vannak. Számomra az a Gondviselés adománya, hogy van egy ilyen „hátországom”, aki szeretetet és érzelmi biztonságot ad. Amikor valaki úgy tud szeretni, hogy mindenben melletted áll, látja a rosszkedvedet, a haragodat – mindent, és ezzel együtt tud rád „igent” mondani, az azért igazán torokszorító! Egy ilyen nagy családban, mint élőhelyben az is fantasztikus, hogy kombinatorikai lehetetlenség, hogy mindenki egyszerre legyen a padlón. Mindig akad, aki a sinusgörbe felső hullámában van, és kinyújtja kezét a zuhanónak. Akár egy akrobatacsoport mutatványában. Nem biztos, hogy mindig a legerősebb tud felfelé lendíteni, sokszor a felnőtt már rég ereje fogytán van, s a gyerek az, aki feltölti erővel. Elszívjuk egymás energiáit, de adunk is át egymásnak elektromosságot.

Ennyi év együttélés után és ilyen szép nagy család részeként biztos sokat tudsz a házasságról – gondolok itt a megélt igazságokra a tankönyv-ízű jótanácsok helyett...

Tavaly volt az ezüstlakodalmunk. Hogy miben rejlik a titka, azt mi is folyamatosan keressük. Talán az állandó keresés maga a titok. Nem feladni, mindennap elindulni a másik felé. Akkor roppan meg egy kapcsolat, amikor végleg lemondunk róla. Mert hát nem ezt vártuk, nem erről volt szó! Félre kell tenni a várakozásainkat, az elvárásainkat, mert egy kapcsolat sosem kiszámítható... Vagy ha igen, hát az is baj tud lenni. Ám ha igazán jelen vagyunk benne, ha nem hátrálunk ki apránként, akkor nem fogy el, nem jutunk talán a szakadék peremére.

Nagyon sajnálom egyébként, hogy olyan sok házasság fut körülöttünk is zátonyra, a kapuzárási pánik vagy más egyebek miatt. Különösen azért kár, mert hogyha – és ezt saját tapasztalatunk mondatja velem – együtt átmegyünk a krízisen, utána olyan eufórikus egymásra találás következik, ami felülmúl minden várakozást. Mennyi mindenről lemond és megfosztja magát az, aki azt mondja, hogy megnyomom a „quit” gombot! Persze vannak helyzetek, ahonnan már nincs tovább, de oda is közösen jutunk el. Nemigen láttam olyat, ahol csak és kizárólag az egyik fél a hibás. Szokták mondani, hogy a kezdeti szerelem rózsaszín köde szertefoszlik, és utána jön a rideg, kegyetlen valóság. Meg hogy a szerelem szeretetté alakul, valami semleges nemű viszonnyá. Ám én azt tapasztalom, hogy ha mindig meg tudjuk újítani a kapcsolatunkat, akkor olyan fokai jönnek az egyesülésnek, mind testi, mind lelki értelemben, amihez képest az eleje „kismiska”. Ha valaki mellett véglegesen és mindennap elköteleződöm, az hosszabb távon meghozza a gyümölcsét. Kettőnk kapcsolatának (s persze minden emberi kapcsolat) elképesztő sokrétűségét írtam meg huszonöt hosszú versben az évfordulóra. Ezek benne is lesznek Emberszabás című kötetemben.

Lackfi János

Szerelmes verset írni azért mindenképpen intim megnyilvánulás. Neked íróként, költőként sosem jelentett gondot a kitárulkozás?

Csak részben vagyok alanyi költő. Sok-sok mű, ha közvetlen is a hang, nem konkrétan rólam szól... Meg aztán ami nem rólam szól, az is rólam szól végül. A szakma megrontja az embert, még a legintimebb helyzeteket is úgy méregetem, vajon jók lesznek-e valamelyik írásba. Karinthy egyszer ment hazafelé, és útközben találkozott egy örömlánnyal. A költő odaköszönt: „Jó estét, kolléga, hogy megy a bolt?”. Mire a válasz: „Hé, miben vagyunk mi kollégák?”. Mire Karinthy: „Hagyja csak, maga a testét árulja, én meg a lelkemet”. 

Ami beindítja az írást, nem mindig rettenetesen felkavaró dolog, bár ez sem kizárt. Elég, ha sétál az ember az esőben, csomó minden juthat erről eszébe. Van terápiás haszna az irodalomnak, ki tudjuk írni magunkból a lelki traumákat. Ám a következő pillanatban már ott leselkedik a profi, és méregeti, vajon mit lehetne kisikeríteni ebből a darab véres húsból, melyet az imént téptünk ki a szívünk közepéből. Meg hogy hol lehet ezt a piacon a legjobb áron „elsütni”. Furcsa skizofrénia...

Itt eszembe jut Valami kés című versem. Volt egy olyan álmom, amelyben megparancsolta egy angyal, hogy gyermekeimet (akkor még "csak" négyet) meg kell ölnöm, méghozzá puszta kézzel. Ilyen eszelős az álomlogika, nem is lázadoztam, hiszen így mondták, így kell tenni. Iszonyú volt! Próbálni tönkretenni, nyomorítani az ellenálló kis testeket, amelyekért annyit aggódtam, akiket annyit ápoltam. Nagyon realisztikus és rettenetes álom volt. Verejtékben ébredtem. Ahogy az alkoholista nyúl a pohár után, úgy nyúltam én is a füzet után, és „kipörgettem” magamból a verset, majd vissza is tettem az egészet polcra. Két hónap múltán eszembe jutott, hogy mintha lett volna valami ilyen viharos önvájkáló szöveg, érdemes megnézni, mennyire alakítható. Mikor aztán rádióban elhangzott ez a vers, egy jóravaló ismerős szememre vetette, hogy az ilyet nem kellene a nagyközönség elé tárni, inkább gyorsan felejtsem el az egészet, addig örüljek, míg a gyerekeim épek, egészségesek. Örülök is, hogyne örülnék, ám az irodalomnak ez is a feladata: ábrázolni, amit gyorsan be akarnánk söpörni a szőnyeg alá. Nemcsak a szépet, hanem mindent, ami hozzátartozik az életünk legbensőbb lényegéhez.

Ez nyilván egy belső kényszer is ilyenkor, hogy bizonyos dolgokat ki kell adnod magadból. Egyszer valahol azt is említetted, hogy hiszel a költészet „kegyelmi” jellegében. Hogy sokszor mintha nem is Te irányítanád, ami megszületik belőled...

Ezt biztos valami eszmefuttatás végén mondtam, slusszpoénnak. A költészetet sokan még most is úgy tekintik, mintha az mindenestől valami természetfeletti, „fentről lepottyanó” dolog lenne.  Éppen ezért inkább azt szoktam hangsúlyozni, hogy az írás bizony technikai kérdés is. Az ihlet ki-bekapcsolható, mint a zseblámpa, tanítja Weöres mester. Sok elszánt levelet kapok: „Kedves uram, azonnal mondja meg, hogy tehetséges vagyok-e, vagy sem! Ha nem, akkor felgyújtom a verseimet, és kiirtom a családom. Szeretnék azonnal díjat kapni, és halhatatlanná válni!”

Ha valaki be akar kerülni a Barçába, de eddig nem nagyon focizott, csak otthon a kertben, az különösnek tűnik. Persze lemehet az edző a grundra, és szólhat a gyereknek, hogy: „Gyere el, öcsi, az edzésre, nagyon tehetséges vagy!”. Létezik őstehetség, de bizony csak őstulok marad, ha nem fejlesztik. A tehetségesebb alkatok sokszor még nagyobb alázattal és elszántsággal képzik magukat, mint akiben kevesebb van. Eszköztár nélkül nem tudom a tehetséget megmutatni. A kreatív írás a nyitogatásról szól... Kipróbálni ezer ösvényt, imitálni ezerféle írásmódot, ellesni a trükköket, kiköszörülni a hibákat, írni, újraírni, húzni, megint húzni...
Egyszer valaki dühösen fejemhez vágta: nem szabad a kreativitást korlátok közé szorítani. Persze a pingpongot sem szép dolog korlátok közé szorítani, de ha a labda nem esik az asztalra, akkor az nem pont. Ha a labdát a plafonra dobálom, vagy épp rálépek, az is egy fajtája a pingpongnak, csak hát a nemzetközi sztenderd szerint nem értelmezhető. Minél több ember ír örömmel, annál jobb az irodalomnak, még ha mi, szakmabeliek, ezt gőgösen nem is mindig látjuk be. Sebaj, ha néha meglehetősen esetlen szövegek születnek, sebaj, ha csak nagymama sírja el rajta magát, sebaj, ha amatőr körökön belül marad a dolog. Minél többen művelnek egy sportot, hobbit, annál nagyobb a rangja. Jó, léteznek szereptévesztések, megkeseredett amatőrök, akik azzal legyezgetik maguk és egymás hiúságát, hogy egyedül ők őrzik még az igaz líra lángját, a profi költők csupán lélektelen zsiványok. Ez puszta önbecsapás, de ha segít élni, ám legyen. Mert abban se lenne semmi kivetnivaló, ha valaki belátná: makramézok, cukrászkodom vagy verseket írogatok, ez a hobbim.

Van egy vállalt és szemmel látható törekvésed, hogy a költészetet próbálod maivá tenni, például azáltal is, hogy a szlenget használod és integrálod a műveidben. Ez még az én, a jelenleg USÁ-ban élő, de magyarul választékosan beszélő, tízéves fiamra is nagy hatást gyakorolt, akit most különösen foglalkoztat az angol szavak integrálása a magyar nyelvhasználatba. Szembe mész a „mainstream”-mel?

Nagyon sokféle megközelítés létezik. Engem érdekel, a nyelv miként működik a maga élő valójában. Sokak szerint a nyelvet őrizni és ápolni kell, pedig az nem rab és nem is beteg.
A túlzott nyelvőrködés, nyelvtannácizmus fura utakra vezethet. Azt én döntöm el, mit szeretek, mi tetszik nekem a nyelvi divatok közül, mit használok, és mit nem. Viszont ha fölényesen kioktatom a többieket, ráadásul nem is valami kifinomult stilisztikai tudás birtokában, az visszatetsző lehet. Többen kértek, hogy küzdjek a rettenetes szokás ellen, miszerint ma minden „rohadt jó”, "szörnyű okos" vagy „iszonyatosan erős”. Mert hiszen ez botrány, valami vagy jó, vagy rohadt, valaki vagy szörnyű, vagy okos, és így tovább. Pedig ezek izgalmas párosítások, sokkal több villódzó jelentés, erő van bennük, mintha szabatosan fogalmaznánk: "rendkívül jó", "kiemelkedően okos". Érdemes megtanulni kifogástalanul fogalmazni, de sokkal nagyobb kaland, ha "nem maradunk úgy", ha pluszjelentéseket teremtünk, össze nem illő elemeket társítva. Ha az irodalom annyi, hogy mindent átfogalmazunk fennköltre, az édeskevés. Az „ez egy klassz vacsi volt” és a „pompás vacsorát fogyasztottam el nagyra becsült családom körében” éppolyan lapos mondat, ám a közoktatásban sokszor sajnos az utóbbit tekintjük mércének. Valamit leírhatunk közhelyesen: "áldott édesanyám szép arcát a koplalás meggyötörte". És mondhatjuk úgy, ahogy Kassák teszi: "szegény anyámnak egészen citromfeje lett az éhezéstől". Mennyivel dinamikusabb, robbanékonyabb, árnyaltabb megfogalmazás! Még ha anyu kevésbé értékeli is...Benne van a citrom kicsinysége, sárgasága, a savanyú kedély, még az a megfoghatatlan nyálkahártya-összehúzódás, ráncosodás is, amit egy citromra pillantva érzünk. Anyu szülinapjára nyugodtan írjunk érzelmes versezetet, ha jólesik, nem kell őt tevefejű lila struccnak nevezni a nagyobb hatás kedvéért...
A jövevényszavak meg jönnek-mennek, ez dehogy baj! Csodás kölcsönhatások ezek, a nyelvek önzetlenül adnak és kapnak jelentéseket, hangulatokat. Itt van rögtön "rőt" szavunk, mely fantasztikusan gazdag és patinás, pedig a legbutább átvétel németből: "rot". Nem az a fontos, honnan jön, hanem hogy most, itt mi mindent idéz fel. Nagyanyáink mit küzdöttek a "spájz", az "eszcájg" és hasonló csúf szókölcsönzések ellen, ma már viszont kimondottan polgárinak, patinásnak hat, ha valaki ismeri, használja ezeket a kifejezéseket. Különben is, a "spájz" helyett a "kamra" volt a magyar javaslat, ami pár száz évvel korábbi átvétel a latin "camará"-ból. Milyen aranyos, hogy a számítógép magyar egere a "padon" üldögél, mint egy kis trécselő öregasszony, pedig az angol "pad" szónak ehhez semmi köze. Nyilván idegesítő, ha valaki így beszél: "kúl ez a plész, csak kicsit kevés a lájtsz", ám ebből még a nyelv halála és temetése egyáltalán nem következik. Az angol szódömpingből is megmarad majd ez-az, de hogy mennyi, igazából megjósolhatatlan. Nem látok semmi halálosat abban, ha kimaxoljuk vagy beflesseljük a dolgokat, csak a túlzásba vitt (magyarul túltolt) zsargonok hatnak komikusan. Viszont közösségteremtő erejük is van, hiszen a kívülállóknak nehéz megfejteni hirtelen, miről is van szó, ha "talizunk az uszinál, totál behalásjó a vasszer, én ezen besza-behu". Az ilyen cinkos, saját nyelvek viccesek és rövid életűek. Ráadásul nincsenek általános törvényszerűségek sem, hallottam pár ifjú szerelmest, akik teljes komolysággal magázzák egymást. Továbbá láttam húszéves srácot is, aki vászonzsebkendőbe fújta az orrát. A világ sokkal színesebb, mint hinnénk.

 

Botos Bettina

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése