Állapothatározó

Kritika, KritX

„Kevéssé közismert, hogy minden tizedik fogamzás ikerterhességnek indul, azonban eddig tisztázatlan okból az ikerpár egyik tagja az első trimeszterben meghal. Bizonyos vélekedések szerint a magzattestvér elvesztése traumaként beépül a születendő gyermek tudatalattijába” – többek között ennek feldolgozását követhetjük nyomon Tolvaj Zoltán Fantomiker című verseskötetében.

 

 

Tolvaj Zoltán legújabb kötetében szinte egész végig ősz van. Egy esős, szürke napon születik ez a recenzió is – ez azért érdekes körülmény, mert ehhez a könyvhöz valahogy éppen ilyen atmoszféra illik. A Fantomiker a JAK-füzetek sorozat 201. darabjaként jelent meg tavaly. Tolvaj Zoltán lírájában közhelyektől mentesen minden terítékre kerül, ami csak az utcán hever, s nem csak átvitt értelemben. Témaként beszüremkednek a hétköznap apróságai éppúgy, mint elvesztett szeretteink emléke, egy párkapcsolati gyászidőszak stációi, túlvilági találkozások pillanatai, az elmúlás sokoldalú arca vagy a tükröződés, az ikerség mibenléte és az önmagunkon kívül helyezett fájdalom.

Negyvenöt különleges, egymáshoz látszólag nem kapcsolódó vers sorakozik a kötetben. Befogadásuk türelmet és figyelmet követel az olvasótól, ugyanis nem könnyed művek: technikailag és stilisztikailag is gazdag, témasűrű darabok, amelyek koherens világot építenek fel, s az értő olvasó ebben a közegben barangolhat – utcáról utcára, mintha egy városban sétálna kora este. A helyek kiemelt motívumok: a megszólaló a város (elsősorban Budapest) minden részletét ismeri, s elemző figyelemmel rögzíti a fontos pillanatok tereit.

A Fantomiker verseit sok szempontból olvashatjuk úgy is, mint egy feldolgozási folyamat fázisjelentéseit, ahol a versek a múlt megértésének, a jelenhez való viszonyának és a személyiségre gyakorolt hatásának eszközei. „Nincs jogom teremteni, / és már nincs kedvem / beszélni róla. Viszlek / tovább oda, ahol ez sincs” – talán ezt bizonyítják a Kyrie sorai.

Az önelemzés kiindulópontjában a múlt megértése mellett a cím különleges témája áll: a fantomikerség mint orvosi fogalom. Kevéssé közismert, hogy minden tizedik fogamzás ikerterhességnek indul, azonban eddig tisztázatlan okból az ikerpár egyik tagja az első trimeszterben meghal. Bizonyos vélekedések szerint a magzattestvér elvesztése traumaként beépül a születendő gyermek tudatalattijába, s ez később személyiségzavarok eredője lehet. A tükörkép, hasonmás, ikerség, szimmetria, az emberi személyiség sokoldalúsága, saját életünk megfigyelése gondolati vezérfonalként húzódik végig a kötet versein, s időről időre a legeltérőbb kontextusokban bukkan fel, hogy a lehető legtöbb oldalról körbejárhassuk. 

Nem tudok tankot vezetni,
nehéz vagyok, de azt a vasajtót
bármikor betörném, pedig semmire
nem megyek vele, rejtély maradsz,
amíg nézem, hogy a szőnyegen
a háromlábú macska szőre ég.
 
Bolyhait a buszmegállóban
mindig összekeverem a kabátomra
tapadó hajszálaiddal. Szagolgatom.
Nem hordoz új információt,
mint egy összegyűrt faxszalag.
 
Ebbe belebetegszem. A vasajtóktól
megőrülök. Madár akarok lenni,
leszarni pár büsztöt, köztereken
garázdálkodni, tahikardiás öregek
tenyeréből kilopva zabálni
a tökmagot, amíg lezajlik
a rideg szobororgia.
(Egyre halkabb) 

A melankolikus hangulatot tovább táplálják azok a versek, amelyek az elmúlással foglalkoznak. Némelyikük tudományos vagy ismeretterjesztő szintig merészkedik. A neologizmusok használata, valamint a más-más szakterületekről érkező tudás és ismeret átadása, a sokszínű érdeklődés egyébként sem áll távol a szerzőtől. Így tudhatunk meg részleteket a hamvasztásról, a temetési szokásokról vagy éppen a túlvilágra érkezés elképzelt első pillanatairól (Talajvíz, A szív hamvad el, Szokott utak stb.). 

A halálunk utáni első reggel nyugodt lesz,
mint egy elszigetelt ünnep. Égbe emelt
testünk nem kérdez. Lassan szivárogsz,
nem lesz alkalom, hogy kívülről figyelj,
az események központi eleme leszel,
tétlenül, szomjasan és szárazon, zsibbadt
csöndben várod, hogy a létviszketegség
múljon, akár a jelen időn átütő trauma,
jönni, menni, végleg itt maradni egy
kiürült bányászéj derűs nappalán.
(Happy Day) 

Mire az olvasó otthonosan mozog a teremtett verstérben, s a könyv végére ér: mint egy falba, úgy ütközik az egymást szorosan követő és kiegészítő apás versekbe. Az erőteljes egységben „vonulnak az apák szótlan karavánban” (Koravén árnyék). Itt még intenzívebb az előbb említett feldolgozási folyamat, s látszólag minden a helyére kerül, miközben a személyes történetelemek mellett univerzális apa-gyermek problémák jelennek meg. Könnyű magunkra ismerni a verssorokban. „Bocsáss meg apádnak, amíg van. Majd ha nem lesz, / azt csinálsz, ami ínyedre van.” (Szíj)

Tolvaj Zoltán legújabb, meglehetősen erős kötete olyan részletekre hívja fel a figyelmet, amelyek mellett egyébként a legtöbben gyanútlanul, boldog tudatlanságban siklunk el, nem is sejtve, hogy életünket maradandóan befolyásolják. A Fantomikert elolvasva nemcsak az marad elgondolkodtató kérdés, hogy ez a vékony könyv mennyi mindent bír el, hanem az is, hogy milyen titokzatos az emberi szív. 

Nem képtelen költői kérdés, hogy
a megnagyobbodott szíven átpumpált
vérmennyiség kiszámolható-e, hiszen
két dobbanás között kimutathatóan 1/6
másodpercre megdermed pitvarán az idő.
 
Ezek szerint egy átlagos emberöltő alatt
egy közszolgálati szív körülbelül
tíz évig mozdulatlan.
(Közhely-szanatórium)

 

Kadlót Nikolett

 

 


Tolvaj Zoltán: Fantomiker, JAK+PRAE.HU, 2016.

Kommentek elrejtése, megjelenítése