Önértelmezési útmutató – Juhász Zsuzsanna prózája

Epika, Próza

Hát szólj inkább a sóhajok istennőjének is, hogy legyen süket. Hogy ebben a feje tetejére állított világban jobb, ha nem hallja meg a sóhajtásokat, és nem segít lefordítva a sóhajok tartalmát. Mert ilyen az ember, látod-e, ilyen. Mint te. Háborog, háborog, de ad, ad mégis.

Na és? Nem te lennél az első, aki átáll. A történelem folyamán.

De az talán igen, aki hol átáll, hol visszatér, akár pár héten belül többször is.

Mert lásd, pár napja hálaimát készültél írni a kisnyugdíjasokért, közmunkásokért, hajléktalanokért, minimálbéresekért és mindenkiért, aki valamilyen hitel foglya.

Ma pedig mindehhez semmi kedved, látom. Az emelkedettséget és vele az együttérzést elfújta vagy inkább megrágta és kiköpte a tegnapi hosszú műszak.

Az együttérzés ehetetlen lett. Emészthetetlen.

És akkor hogy is van, hogy is tanultad? Mikor van forradalmi helyzet? Ha az uralkodó osztály már, az elnyomott pedig még nem tud társadalmi stabilitást biztosítani.

De látom, te azt se tudod, hova sorold magad. Mert most, mikor se aranynak, se pénznek, se részvénynek nincs stabil értéke, és a termelőerők hol ennek, hol annak a kezébe jutnak, s te vállvonogatva nézed föld, víz, levegő, erdő ki- és újraelosztását, hogy na és? Majd úgyis visszavesszük. Akkor tényleg jobb, ha téged a két kezed és eszed tesz uralkodóvá. Tehát az uralkodó osztályhoz tartozik mindaz, aki per pillanat dolgozik. És kutya kötelessége hálásnak lenni azoknak, akik az uralkodó osztály koldusmorzsáin élnek. Akik beérik kevéssel, és nem lázadoznak. Tűrik, eltűrik a keveset.

Gondoltad te ezt körülbelül tegnapig. És a hálaima el is készült volna, ha körülbelül egy hete nekiállsz.

Míg ma már másképp gondolod. S fogalmad sincs, mi történt, mi történt veled, csak kapiskálod. Hogy a szomszéd rokknyudíjas tett be neked. Aki a nyári hőségben ventilátort használ. Az a vacak kis helyi hűsítő buktatott ki, buktatott meg téged. Te király, te kezeden, eszeden bölcsen uralkodó, te. Hogy neki miért van? Neki hogy telik, hogy fér bele neki az áramszámlájába egy ventilátor is?

Míg neked, a királynak, aki láthatatlan koronát, de mégis koronát hordasz, eszedbe se jut ventilátorban gondolkodni. Te ablakban, ajtóban, lakáson belüli széljárásokban gondolkozol. Zöld, környezet- és pénztárcakímélő módban tartod magad. És a huzatot elnevezed okosan kimódolt, ingyenes széljárásnak. S csak egy ugrásnyira vagy attól, hogy fiadat megkérd, ugyan látná el a lakást aprócska szélmalmokkal. Osztanád tehát az észt, osztanád meg szépen még a szelet is. Ha a testedre jut, jusson a szegény malmocskáknak is. Te hülye, te magad etető király, te király, akinek bolondja is te vagy, magad vagy.

Mert azért biztos, ami biztos, olykor sapkában ülnél a fotelodban, élvezve a kereszthuzatot, de félve is, hogy begyullad a fél pofád, és mehetsz nagy nyilallások közepette dolgozni. És dolgozhatsz is így, fájdalmas nyilallások közepette. De a családodnak nem szólsz semmit a huzatot kapás félelmeiről. Hallgatsz róluk, mint szar a gazban. Király ne panaszkodjon, a királynak legyen minden jó, hisz’ ő a király, tehát neki a legjobb. S mivel király, és neki nagyon jó, hát ne akarjon semmiféle változást.

No de a ventilátor tényleg betett. És olyan lettél, látom, mint egy igazi király, látni se akarod a koldusaidat, a lehetséges elégedetlenkedőket. Nemhogy imát, hálaimát írnál hozzájuk. Bár tényleg nehéz lenne huzatban ülve, míg odaát a rokknyugi a gyengéd körlapátkák gyengéd szellőjében hűsöl. Vagy alszik. Napközben. Holott éjszakás te voltál. Meghosszabbított műszakban. Te, te hülye, bolond, de okos bolond, posztmodern király. Mert azért éjszaka király voltál, álruhás, dolgozó király. És büszke is, és kreatív is. Ötletes, hogy mezítláb csináltad végig, és folyton vizezett hajjal. Hűtötted magad alulról-felülről, mintha sokmilliós precíziós gép lennél. Finom, drága műszer. És az is voltál, és akkor ugyan mi van? Mi, ha egyszer annak kell lenni, drága gépnek egy technokrata kor technokrata világában. Gépnek, térben és időben.

No de a gépnek nincs istene. Nem is kell neki. Míg neked azért kellene. Mert a gépnek mindegy, hogy mit csinál, fűtőelemet vagy atombomba-alkatrészt. Csak neked nem mindegy. Vagyis nem szabadna, hogy mindegy legyen. Neked, mivel ember vagy, tudnod kell, hogy meddig ér a kezed. Kezed munkájából mi lesz, ki lesz még rajtad kívül.

Mert ez a rokkantnyugdíjas lesz még. Ez a szörnyen kövér, járóképtelen, aki a te adóforintjaidat hűsöli el éppen. De eldönteni neked kell, hogy mit szólsz hozzá. Feldühít-e, vagy csak a válladat rándítod. Mert addig, szívem, nincs istened, míg hezitálsz, töprengsz, míg hol ezt, hol azt érzed. Vagy ha van, hát megbolondítod szegényt, nem tudja, hogyan értelmezze a sóhajaidat. Itthon vagy munka közben. Bár, ki tudja, talán ért téged szavak nélkül is.

De érezni akkor is neked kell. Egyet érezni, és legalább egy ideig ezt az egyet érezni. Dühöt a kövér, pihegő test láttán, és szánalmat a saját, litereket kiizzadó, egy éjszaka két kilót vesztő testedre gondolva.

Vagy döntve, eldöntve, hogy nem érdekel, mire költik az adódat. Dolgozol inkább több millió társaddal együtt. És süket leszel, nem hallod meg a ventilátor surrogását. Mert az jobb lesz teneked.

Ahogy ukrán barátnőd se hallja meg a szomszédban az elesett fiú anyjának gyászsikolyát. Mert ő, a te ismerősöd eleve megtagadta a fiát. Eszébe se jutott Jézus, aki megjövendölte Péternek, hogy megtagadja őt, mire a kakas háromszor kukorékol. De ez az asszony, pedig még semmit nem kérdeztek tőle, eleve elhatározta, hogy azt mondja majd, ismeretlen helyen tartózkodik a fia. Holott mindennap egy házba mennek be aludni este. Hisz’ otthon van, vele van a gyerek. S az anya szájában máris kész a válasz. Őt érd utol, szívem, ha tudod, a mimikriségben. Hogy az anyák – madarak, emlősök – mind előrelépnek, ha baj van. Magukra terelik a ragadozók figyelmét, míg kicsinyük messzire szalad, vagy csak rettegve elbújik. És várja a vész elmúltát. Mert látod-e, ragadozó a háború, mindegy, milyen. Az anyáknak az igazságos, a honvédő háború is csak ragadozó. Mert nem kérdi, mibe került, mekkora anyagi, érzelmi áldozatba az a hús, az az agy, a diplomás, az a máj, az az első, a legfinomabb falatokkal etetett. Nem, a predátor nem kérdez ilyesmit, csak fal. És a háború olyan, hogy minél jobban, bőségesebben eteted, annál többet kíván. Ezért béketárgyalásokat sürget mindenki, nem küld segítségnek katonákat, már fegyvert se nagyon. Hanem csak néz, pislog, hogy miért is harcolnak tovább, félévvel a békeszerződés után. Mert dehogy akar már bárki idegen földeket szerezni, ha egyszer elég a gyarmatosításhoz az államnak adott kölcsön vagy gyárak telepítése az olcsó munkaerőre alapozva. De háborús övezetbe ugyan ki megy? A hollók. Kivájni a katonák szemét. Mert a dögevőket se érdekli, mit jelent az anyáknak a gyerek jóllakottan, jókedvtől csillogó szeme.

S akkor ne halld az asszony jóízű nevetését, a már-már kislányos tapsikolást örömében, hogy szépen nő az uborka, magot fogott a paprika, paradicsom. Hogy földjei termékenyülten-elnehezülten várják mindig az esőt. Mert csak egy lánya mert szaporodni ott. Fia, a rejtegetett, elvágyik onnan, és nem akar honvédő lenni, és másik lánya is elkészül onnan, békés országba. Mondta is az asszony, mire fogja ott őket? A semmire? Mert ahol háború van, ott a semmi van. Hát ne irigyeld se a földjeit az asszonynak, se a kaméleonságát. Inkább tanuld el tőle, hogy haza csak ott van, ahol anyák és fiak szabadon, békében élhetnek.

Ahogy az az izraeli kereskedő, aki hallja a szomszéd ország polgárháborús lövedékeinek becsapódását. De készül, a napi munkára készül.

Ahogy ma férfiak milliárdjai nem hallják meg süldő, fiatal lányok és érett asszonyok petefészkeinek bugyogását. És nem csinálnak nekik gyerekeket. Inkább csomót kötnek a pöcskőjükre, csomót az agyukra, hogy nehogy. Ne kelljen a gyereket háborúra, aszályra nevelni.

Ahogy senki se hallja a klímamenekült kamaszfiú sóhaját a vadiúj matracon, az adományruhába öltöztetett, fertőtlenített test sóhaját. Mert ő, a kiskamasz, maradt volna otthon szívesen, ha családja utolsó anyagi erejéből nem lökte volna át a tengeren ide, Európába. De még ő maga se meri meghallani a saját sóhaját. Mert nem, nem akar hálátlan lenni, szemben az otthon maradottakkal. Pedig hát dübörög, zakatol, vulkánként forr benne a honvágy, szívem. De ő is uralkodik magán, és hallgat és süket önmagára is.

Hát szólj inkább a sóhajok istennőjének is, hogy legyen süket. Hogy ebben a feje tetejére állított világban jobb, ha nem hallja meg a sóhajtásokat, és nem segít lefordítva a sóhajok tartalmát. Mert ilyen az ember, látod-e, ilyen. Mint te. Háborog, háborog, de ad, ad mégis.

Ad dühödten, de mégis ad. Ad a koldusnak, ad a rokkantnyugdíjasnak. Ad, pénzt küld, mihelyt teheti, az otthoni éhezőknek. És addig is nap mint nap szégyenkezik, hogy ő jóllakásig ehet.

Mert ilyen az ember. Morog, dohog, de míg tenni bír, ad munkája gyümölcséből. Mert nem jó az embernek egyedül enni.

Mert majom az ember, okos, jóravaló, jólelkű csimpánz, akit felbosszant a kolduló, kérincsélő társa, mikor ő eszik. De ad.

Félig megevett banánját hajítja oda, csakhogy véget vessen a koldulásnak.

Hát te se keress itt semmiféle kiválasztottságot. Fogadj be annyi embert, jót, rosszat, épkézlábat, rokkantat, fiatalt és öreget, amennyit csak bírsz, amennyit elbír a bárkád.

Az a picike, ami a szíved oltalmában ring a véreden.

Te majom! Te szép, te okos, jóságos, ugyancsak főemlős lény!

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése