Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Gombolyag a kijutáshoz

Kritika, KritX

„Nyilvánvalóan nagyon jól eltalált címmel van dolgunk, amelynek minden rétegét felfedni nem is tudnánk. Az eleven útvesztő maga az emberi elme lehet, de nem kevésbé kínálja magát az a lehetőség is, hogy a kifejezés a megelevenített múltban való tapogatózásra, bolyongásra utal, s ilyen módon önreflexív lenne a szerző részéről. Utalhat ugyanakkor arra is, hogy az olvasó találja meg nehezen a helyes olvasási stratégiát és a kiutat a regényből.” – Adam Foulds regényét Molnár Dávid mutatja be.

Az Eleven útvesztő című regény eredetije, a The Quickening Maze 2009-ben jelent meg az Egyesült Királyságban Adam Foulds tollából, aki már 2007-ben bezsebelte az év legjobb fiatal írójának járó díjat. E műve azonban semmivel sem marad le első regénye mögött, amit jól jelez számunkra, hogy szerzőjét négy különböző díjra is jelölték megírása után, melyek közül kettőt, az Encore-díjat és az Európai Unió Irodalmi Díját meg is kapta.

E könyve az angol művelődéstörténetben kevésbé járatos olvasót azonban könnyen megvezetheti, hiszen előzetes ismeretek nélkül viszonylag későn lehet csak gyanút fogni, hogy a leírtak talán igazak lehetnek. Az utolsó lapon meg is találjuk a szerző vallomását, ahol a köszönetnyilvánításból kiderül, a mű történeti munkákon alapul, amelyet Foulds fikcióval elegyített, vagy ahogy ő maga mondja: „fikcióvá gyúrt”. Hogy egy ilyen – egyébként nem szokatlan – „vegyületet” vehetünk kézbe a Gondolat Kiadó jóvoltából,  köszönhető a Foulds fantáziáját erősen megmozgató, igen népszerű spekulációnak, mely szerint a 19. század két híres költője, John Clare és a nála talán ismertebb Alfred Tennyson az 1830/40-es években találkozhattak egymással Matthew Allen High Beach-i elmegyógyintézetében, ahol John Clare elméje egyre inkább elborult az idők során, Alfred Tennyson pedig melankóliában szenvedő testvérét volt kénytelen gyógyíttatni, miközben gyakorlatilag ő is odaköltözött.

Tulajdonképp ők hárman a történet főszereplői, ám azt egy pillanatig sem állítanánk, hogy a többi szereplő figurája kevésbé lenne kidolgozott (kivéve talán a félkegyelmű Simont, a regény legérdekesebb alakját). Ez a kifinomult karakterábrázolás – amely egyébként Foulds egyik sajátossága – erőteljesen késlelteti, hogy rájöjjünk, mi lesz az események fő csapásvonala. Clare, Allen és Tennyson közül – érzéseim szerint – a legelső a leghangsúlyosabb, vele indul az elbeszélés, és vele is fejeződik be. John Clare mindkét szcénában csak nyugtalanul megy bele a „nagyvilágba”, a danteivá hatalmasodó eppingi erdő útvesztőibe, ahol valamit keres, ami megnyugvást hozhat neki. Ezt a valamit ő Marynek nevezi. Mary – John szerint – a második felesége, ám valójában csak egy gyermekkori szerelem, vagy még talán annak sem lehet nevezni, hiszen Mary, amikor John beleszeretett, kilenc vagy tíz éves lehetett. John Clare-nek azonban nem ez a tévképzete az egyetlen. Gyakran hiszi magát másnak, Byronnak, Shakespeare-nek, Nelson admirálisnak vagy épp aranyboxolónak. Költői maszkjai, alteregói pedig lehetőséget biztosítanak arra, hogy Foulds más szövegeket vendégeljen meg sajátjában. Miközben pedig létrehozza ezt az igen kiterjedt utalásrendszert, egy rendkívül finom utalásával szinte 350 évre visszamenőleg múzsákkal népesíti be a tájat. Amikor kamaszos felhevülésében Hannah már úgy gondolja, hogy nem tudja magára felhívni az áhított Tennyson figyelmét, „bedobja” neki, hogy a közeli Copt Hallban játszották először a Szentivánéji álmot egy esküvőn. Ezt teljesen megfelel a valóságnak, az eseményre 1594-ben került sor. Mindenképp regényesen vonzó tehát a Foulds által kiszemelt helyszín, őrület és irodalom találkozik itt.

Kétségkívül vannak azonban olyan páciensek is az elmegyógyintézetben, akik kevésbé lírai betegségekben szenvednek. Csak egy példa: Francombe azért nem akarja kiüríteni a beleit, mert úgy hiszi, hogy azzal megmérgezi a vizet, elpusztítja az erdőt, és hogy a fertőzés meg sem áll Londonig, ahol senki sem marad életben. A beteg klistélyozása alaposan le is van írva. Pikáns, erőszakos jelenetek megalkotása egyébként sem áll távol a szerzőtől. Nem ecseteljük most, hogy mire képesek magukban vagy egymás között a bennlakók, inkább arra irányítjuk a figyelmet, hogy az egyik ápoló, William Stockdale brutalitása (sőt, talán szadizmusa) mennyire éles ellentéte Mr. Allen kifinomult orvosi módszereinek. Itt kell megjegyeznünk, hogy Allen legtöbbször említett elmegyógyintézete viszonylag „lazának” számít, csak a nehéz esetté váló betegeket szállítatja szigorúbb intézményébe.

Azt persze semmiképp sem állítanánk, hogy családias a hangulat a szó kedélyes értelmében, a „családiasság” (ha szabad így mondani) inkább lüktető, sötét feszültséget ad a regénynek. Allen családja ugyanis kénytelen együtt élni a betegekkel, akik közül John még Allen egyik lányának esküvőjét is megzavarja. Az „együttélésbe” talán a családfő fásul bele leginkább. Ki akar törni a „mókuskerékből”, amire jónak tűnő lehetőséget nyújt az úgynevezett pyroglyph, egy fafaragó szerkezet, amely elméletileg jóval olcsóbban képes ízléses bútorokat előállítani, mint a céhek. Allen kölcsönökből épít vállalkozást a számára megváltást ígérő gépre, de belebukik, mivel a pyroglyph nem működik, hitelezői pedig követelik rajta befektetett pénzükön túl a beígért osztalékot is. Allen testvéréhez fut, ám nála – a gyermekkorukból öröklődő ellentétek hatására – ugyanolyan hideg elutasításra talál, mint korábban mindannyiszor (ez visszakapcsol minket a regény elejére, ahol Allen és Tennyson arról diskurálnak, hogy semmi sem termeli ki nagyobb bizonyossággal a lelki zavarokat, mint a család intézménye). Bukása folytán, amely nem az első volt életében, Allen a regény végére az őrület határára ér, ahol már nehéz különbséget tenni közte és betegei közt. Magával rántja Tennysonékat is, akik szinte minden örökségüket befektették a működésképtelen gépbe. Ezzel párhuzamosan John, ha vakon hiszünk a regény utolsó képeinek, egy pillanatra kitisztul, felismeri a feleségét, akiért étlen-szomjan tört át a sűrű erdővel benőtt tájakon. Persze rögtön hozzá kell tennünk, hogy a következő pillanatban (ez a regény utolsó szava) már Marynek szólítja őt.

Érdekes lehet, hogyan válaszol Foulds a regényt inspiráló kérdésre: vajon találkozott egymással John Clare, a „parasztköltő” és Alfred Tennyson, a viktoriánus kor egyik költőfejedelme? Érdekes, hogy a válaszadást illetően, jóllehet végső soron fikcióról van szó, Fould megzabolázza fantáziáját: nemcsak hogy nincs fizikai kontaktus a regényben a két poéta között, Tennysont nem is foglalkoztatja Clare.

Végül érdemes egy kicsit kitérni a címre. Mit is jelent az eleven útvesztő? Nyilvánvalóan nagyon jól eltalált címmel van dolgunk, amelynek minden rétegét felfedni nem is tudnánk. Az eleven útvesztő maga az emberi elme lehet, de nem kevésbé kínálja magát az a lehetőség is, hogy a kifejezés a megelevenített múltban való tapogatózásra, bolyongásra utal, s ilyen módon önreflexív lenne a szerző részéről. Utalhat ugyanakkor arra is, hogy az olvasó találja meg nehezen a helyes olvasási stratégiát és a kiutat a regényből. Nem szabad azonban feledni azt sem, hogy az útvesztő, illetőleg labirintus szóval találkozunk magában a szövegben is, és mindkét formájában John alakjához kapcsolódik valamiképp. Az egyik helyen az eppingi erdő visszhanglabirintusa téveszti meg őt, a másik helyen pedig azokat a helyeket és utakat nevezik a szövegben egy kijárat nélküli élet útvesztőjének, ahol John járt és megfordult. Ugyanez a hely azért is érdekes, mert említés történik James Thomsonnak Az évszakok című elbeszélő költeményéről, amelynek szövegéből egyébként megszületett a ma is rendkívül népszerű, egyetlen nem vallásos témát feldolgozó Haydn-oratórium, Az évszakok. Ez azért nem érdektelen, mert Foulds szintén évszakok szerint tagolja művét, jóval kisebb időintervallumba osztva be az eseményeket, mint azok valóságra mutató elemei megtörténtek.  

Összességében azt kell mondanunk, hogy a regény igen nehezen emészthető, ami az alapos kidolgozottságra, a hatalmas méretű anyagmozgatásra és bizonyos mértékben a tipográfiai megoldásokra vezethető vissza. Útvesztő a szó szoros értelmében. Mégis érdemes belevágni, mert teljes elégedettség tölti el azt, aki kijut belőle. 

 

Molnár Dávid

 

Adam Foulds: Eleven útvesztő. Gondolat, 2017

Kommentek elrejtése, megjelenítése