Zsófi naplója – Döme Barbara novellája

Epika, Próza

Istenem, mit ír ez a gyerek? Hogy végez mindkettőnkkel? Persze abban igaza van, hogy így minden gondunk egyszerre megoldódna. De az nem lehet, hogy Zsófira tegyem ezt a terhet! Inkább megölöm magam! Rajta talán még segíthet, ha én nem vagyok!

 

 

 

Egy kövér angyal bámul órák óta. Áll az ágyam végében, sem olvasni, sem aludni nem bírok miatta. Az előbb komótosan megstoppolta az este ledobott, lyukas zoknimat. Amikor odakiáltottam neki: angyalok pedig nincsenek, kacagott. Most is röhög. Ha nem hagyja abba, leütöm a Bibliával.

Fejemre húzom a takarót, hogy ne lássam. A Biblia most is mellettem van, arra gondoltam, olvasgatom kicsit, hátha attól helyreáll a lelki békém. De bele sem tudtam nézni. Félek, mert mégiscsak szokatlan, ha egy szárnyas nő az éjszaka közepén megjelenik az ember szobájában. Pisilnem kell, de nincs bátorságom kijönni a takaró alól.

Hetek óta álmatlanság gyötör, nem érzékelem már azt sem, hogy ma éjszaka aludtam-e néhány percet. Két hónapja kirúgtak a munkahelyemről, feléltük a tartalékainkat, egy hete a gyógyszeremet sem szedem. Nincs rá pénzem, nem tudtam kiváltani. A lányom erről semmit nem tud.

Újfent kilesek a takaró alól, röhög-e még az angyal. Háttal áll, látom, ahogy a nagy, fehér szárnyai mozognak, mintha tornázna, vagy felszállni készülne. Fény jelenik meg körülötte – önkéntelenül becsukom a szemem, nehogy megvakuljak. Forróságot érzek az arcomon. Mire újra kinyitom a szemem, az éjszakai látogatóm eltűnik.

Nem értem, mi történik velem. A múlt héten anyámat láttam a kamrában. Koponyáján szikkadt bőr, de a teste olyan volt, mint a halála előtt, a karja és a lába vékony, a hasa puffadt. Azt a ruhát viselte, amiben eltemettük. Rettenetesen megijedtem, kiejtettem kezemből a tojásokat. Megszólítottam: anyám, mit akarsz tőlem, csak nem értem jöttél, hogy magaddal vigyél? Mosolygott. Csak a tizennégy éves lányomnak, Zsófinak meséltem el, mi történt, féltem, mások bolondnak néznének.

Összeszedem magam, kikelek az ágyból. Ahogy felegyenesedem, fájdalom és hányinger tör rám. Lüktet a fejem, mintha satuba fogták volna. Földre rogyok. Összekuporodom, várok, hátha jobban leszek. Semmi nem változik. Aszpirint kell keresnem! Felállok, a gyógyszeres dobozhoz megyek, beletúrok, nem találom a fájdalomcsillapítót. Eszembe jut, Zsófinak tegnap fájt a foga, azt remélem, nála megtalálom a gyógyszert. Imbolygok, nehezen jutok el a gyerekszoba ajtajáig. Résnyire nyitva van, halvány fény szűrődik ki, meg egyenletes szuszogás. A lányom mostanában fél, lámpafénynél alszik. A múltkor megkérdeztem tőle, mitől retteg, de nem válaszolt.

Óvatosan kinyitom az ajtót, beosonok, megnézem az éjjeliszekrényt, de nem találom a gyógyszert. A fiókot is átkutatom, semmi. Az ágy mellett Zsófi szétdobált ruhái hevernek. Lehajolok, hogy összeszedjem és kivigyem a szennyest. Felemelem a farmerét, rózsaszín könyv bukkan elő. Felteszem az éjjeliszekrényre, a lámpa fényénél felirat rajzolódik ki: Zsófi naplója. Tudom, nem szabadna megnéznem, de a lányom mostanában furcsán viselkedik, azt remélem, talán a feljegyzéseiben magyarázatot találok a dologra. A felnyalábolt ruhák alá rejtem a kis könyvet, óvatosan kisurranok a gyerekszobából. Közben Zsófi megmozdul, szerencsére csak a másik oldalára fordul.

A szennyest a mosógépbe dobom, a konyhában a nagy asztalhoz telepedek. Közepén tálca, rajta félig megevett vajas kenyér, fél pohár tea. Zsófi hagyta itt. Zajt hallok a hátam mögül. Megfordulok. Árnyék suhan a kamra felé, ott eltűnik. A naplót az asztalra teszem, felállok, visszafojtott lélegzettel fülelek. Ismét lépéseket hallok a hátam mögül. Megfordulok. Már megint az árnyék.

Halálbiztos, hogy nagyanyám szórakozik velem. Mindig utált, mert rendszerint szembeszálltam vele, kendőzetlenül megmondtam neki a véleményemet mindenről, amit tett. Ezt gyűlölte. Húszéves voltam, amikor eltemettük. Halála előtt megfenyegetett: soha nem hagy majd békén. Azt beszélték róla, boszorkány. Állítólag bárkire rontást tudott tenni, de gyógyított is. Mióta meghalt, többször megjelent nekem. Egyszer fekete macska képében futott végig a nagyszobán. Zsófi csecsemő volt, a franciaágy közepén feküdt. A hatalmas, fekete dög felugrott mellé, nézték egymást. Kivert a víz, azt hittem, a macskává változott nagyanyám mindjárt a szájába veszi a kislányomat, és magával viszi. Nem mertem szólni. A macska egyszer csak leugrott az ágyról, rám nézett, de úgy, hogy akkor már biztosan tudtam, ő a halott nagyanyám. Aztán kifutott a szobából, és eltűnt. Egy órán át kerestem, felforgattam a lakást, de sehol nem találtam.

Ismét leülök az asztalhoz. Előttem a rózsaszín könyv. Bámulom, mintha arra várnék, magától nyíljon ki. Hirtelen huzat támad, a lapok gyorsan futnak. Felnézek, az angyal megint velem szemben áll. Nem beszél, csak szuggerál: olvasd! A bejegyzés két hónapja íródott.

2016. október 7.

Anyu mostanában furcsa dolgokról mesél. Főleg szellemekről, hogy látja őket, és azt is tudja, ártani akarnak nekünk. Azt mondja, megjelent neki dédanyám, aki tíz éve halott. Állítja, hogy amikor kiment a kertbe, dédmamát látta, amint aranykötéllé változott, és rá akart tekeredni a nyakára, hogy megölje őt. Anyu azt is mesélte, a szomszédban maffiózók laknak, akik ránk vadásznak. Anyu pár napja iskola után leültetett, és azt mondta, jobb lenne, ha elköltöznék apuhoz, mert itthon nem vagyok biztonságban. Mióta anyu ezeket elmondta, rettegek a túlvilági lényektől, a szellemektől, a gyilkosoktól! Már a villanyt sem merem lekapcsolni éjszaka a szobámban.

Istenem, nem kellett volna beszélnem a látomásaimról! Megijesztettem vele a lányomat. De hát mit tegyek? Nem titkolhatom el előle az igazságot, tudnia kell, hogy veszélyben vagyunk! Eddig persze nem bántottak minket a szellemek, se a gyilkosok, de ki tudja, mi lesz holnap? Amikor hét éve elváltam, megfogadtam, soha nem adom oda Zsófit az apjának. A férjem lelépett egy Kriszti nevű nővel, nem akarom a lányomat is elveszíteni. De mi van, ha anyám megint eljön éjjel, és magával viszi Zsófit a túlvilágra? Biztonságos helyre kell küldenem, inkább az apjánál legyen, mint itthon, ahol ezer veszély leselkedik ránk. Az angyal még mindig itt van, és újfent röhög. Bólogat, mintha azt közölné, jól gondolom, nemsokára értünk jönnek.

Kopognak. Ki lehet az, ilyen késő éjszaka? Jézusom, biztosan a szomszéd bűnözők! Nem nyithatom ki az ajtót, meg akarnak ölni! De talán az angyal megvéd – tán éppen ezért van itt? Miután harmadszor is kopognak, tétován felállok, elindulok a bejárati ajtó felé, egyre közelebb kerülök a hatalmas angyali szárnyhoz. Elmegyek mellette. Visszanézek, megint eltűnt az angyal. A bejárati ajtót résnyire nyitom, kilesek – egy futárt látok, kezében pizzadoboz. Maga rendelt Húsimádót? – kérdezi. Nem, rázom a fejem, remegek, attól félek, mindjárt agyonlő. Valaki rám küldhette, valaki, aki egy ideje figyel! Különben minek lenne itt? A múltkor Zsófit is figyelmeztettem, ne járkáljon sötétedés után egyedül az utcán, mert követnek minket! Mondom a futárnak, hagyjon békén, különben hívom a rendőrséget vagy szétlövöm a fejét. Idióta picsa, üvölt, aztán belerúg az ajtóba. Becsapom az orra előtt. Hátammal az ajtónak támaszkodom, lassan leülök a földre. Nem tudom, hogy került az előszobába Zsófi naplója, de itt van, mégpedig nyitva.

2016. október 17.

Anyu egyre furcsábban viselkedik. Szerinte engem is megölnek majd, ha őt már kivégezték. Kérdeztem tőle, honnan veszi ezeket a dolgokat, erre azt mondta, mindezt egy politikustól tudja, aki mindenről értesül, még a velünk kapcsolatos ügyekről is. Lehetséges ez? Anyu gondnok az óvodában, honnan ismerne ő politikusokat, és azok hogyan tudhatnák, mi történik velünk? Anyu mostanában mindig szomorú. Azóta ilyen, mióta apu elment. Pontosabban azóta egyre rosszabb a helyzet. Korábban mindig hagyta, hogy hozzábújjak. Most már nem engedi; ha felé közelítek, elfordul, vagy úgy tesz, mintha halaszthatatlan dolga lenne. Nagyon szeretem az anyukámat, szeretném, ha megint hozzábújhatnék! Mostanában egyre jobban félek, és amikor senki nem lát, sokat sírok. Már nem a szellemektől rettegek – az iskola legokosabb tanára és a lelkész bácsi szerint sem léteznek kísértetek, én hiszek nekik –, és nem is attól, hogy valaki meg akar ölni, hanem attól: anyu utál engem. Sokat gondolkodtam ezen az egészen, és szerintem azért mesél nekem ilyen félelmetes dolgokat, hogy elüldözzön itthonról. Úgy sejtem, ő is tisztában van azzal, hogy se szellemek nincsenek, se pedig gyilkosok a szomszédban. Talán új szerelme van titokban, akit az én helyemre akar beköltöztetni. Nem akarok elmenni, anyuval akarok maradni örökre!

Felállok. Zsófikám, suttogom, hát ennyire félreismersz? Azt hiszed, el akarlak taszítani magamtól? Én is nagyon szeretlek téged! Sírni szeretnék, de nem jön könny a szememből. Bort töltök magamnak a konyhában. Kezemben az itallal visszamegyek a hálószobába. Bevackolódom az ágyba, elhatározom, végigolvasom a lányom naplóját. Reggel első dolgom lesz beszélni vele. Mesélek neki a dédanyja különös képességeiről, a látomásokról, meg mindenről, ami az utóbbi években történik velem, talán akkor majd hisz nekem, és belátja, nem utálatból akarom az apjához költöztetni, tényleg veszélyben van, tényleg vannak szellemek és gyilkosok, ráadásul nincs pénzem, eltartani sem tudom! Éppen azért akarom elküldeni, mert szeretem. Szememhez emelem a poharat, a vörös folyadékon át nézem a szemközti falat. Így minden álomszerű, még az is, hogy az angyal megint itt van, felém közelít, kezében a rózsaszín könyvvel, amit elém tesz.

2016. november 15.

Anyu nem száll le rólam, azt hajtogatja, költözzek el itthonról, mielőtt túl késő lesz. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy szellemek nincsenek, de nem lehetett meggyőzni. Tegnap a lépcsőházban megállított a szomszéd néni. Azt mondta, anyu feljelentette, azzal vádolta meg őt, bombát gyárt a lakásában, hogy minket felrobbanthasson. A szomszéd néni sírt, mert kijöttek hozzá a rendőrök, úgy bántak vele, mint egy bűnözővel, még csak bocsánatot sem kértek, amikor semmit nem találtak nála. A szomszéd néni azt üzente anyunak, ha nem hagyja békén, bebizonyítja, bolond, és diliházba juttatja. Ezt meg sem mertem mondani anyunak, féltem, hogy akkor még cikisebb dolgokat csinál. Mint például múltkor, amikor átjöttek hozzánk az osztálytársaim. Azzal tömte a fejüket, engem halottak akarnak elrabolni, hogy ezzel rajta álljanak bosszút. Szerinte az a céljuk, hogy végleg egyedül maradjon. Megkérte a barátnőmet, győzzön meg, költözzek végre apuhoz. Egyre inkább hiszem, hogy van valakije, mert sokszor kimarad késő estig. Tennem kell valamit, hogy itthon maradhassak!

Megint az angyalt bámulom. Ott áll, ahol ma éjjel először láttam. Szuggerálom, akarom, hogy beszéljen hozzám. Beszéljen, és mondja meg, mit csináljak, hogy Zsófi bízzon bennem, higgyen nekem! Nem mondhattam el neki eddig a teljes igazságot! Mit szólt volna ahhoz, hogy már munkám sincs, nem tudom eltartani, hamarosan az otthonunkat is elveszítjük. Már a szellemekkel is megijesztettem, igaz, őket nem titkolhattam el, mert tényleg itt vannak, és ránk vadásznak. Megvédem a lányomat, bármi történjen! Szédülök a fáradtságtól. Az angyal felém nyújtja Zsófi naplóját, a nyitott oldalon ez áll:

2016. november 30.

Tegnap felhívott apu. Anyád azt akarja, hogy hozzánk költözz, mondta, de nem jöhetsz, mert Kriszti babát vár, és így is kicsi a lakás. Beszélj anyáddal, biztosan nem olyan vészes a helyzet, talán hamarosan munkát is talál magának. Mit?, kérdeztem. Erre ő, hogy nem is tudtad, anyádat kirúgták. Mielőtt letette a telefont, még azt is mondta, a kistestvéred fiú lesz, ugye örülsz. Istenem, most mi lesz velem? Se anyunak, sem apunak nem kellek! Mit tegyek? Egyszer láttam egy filmben, hogy egy lány megölte az anyját, aztán magát is, így minden gondjuk megoldódott, pedig előtte legalább akkora nagy zűrben voltak, mint most mi. Nekem is ezt kell tennem! Nincs más megoldás! Nem akarok az utcára vagy intézetbe kerülni, és nem akarom, hogy anyunak új férje legyen! Azt szeretném, hogy örökre együtt maradjunk, csak mi ketten! Szeretem őt! Félek megölni magunkat, de nem tehetek mást! Pár hónapja eldugtam anyu altatóját, mert rettegtem, hogy túl sokat vesz be egyszerre. Most majd jól jön az a sok gyógyszer, belekeverem a teába, megisszuk és elalszunk. Akkor együtt maradunk örökre.

Istenem, mit ír ez a gyerek? Hogy végez mindkettőnkkel? Persze abban igaza van, hogy így minden gondunk egyszerre megoldódna. De az nem lehet, hogy Zsófira tegyem ezt a terhet! Inkább megölöm magam! Rajta talán még segíthet, ha én nem vagyok! Neki élnie kell! Az apja biztosan nem hagyja majd magára, ha én meghalok. Ismerem, valójában gondoskodó ember. Zsófi boldog lesz az új családjában, belátja, hogy az apja jó szülő, hogy őt is szereti. Igen, ez lesz a tökéletes megoldás!

Anyám megint itt van. Mellettem ül, csontos ujjaival a hajamat simogatja. Nyugalom száll meg. Az angyal minket néz, mosolyog. Anyám kinyújtja a kezét, egy üveg altató van nála, felismerem, ilyet szedtem korábban. Elveszem tőle. Bólint. Elhatározom, apránként szedem be, hogy közben legyen időm búcsúlevelet írni Zsófinak, és közben szeretném a naplóját is végigolvasni. Borral nyelem le az első három altatót. Könnyen csúszik. Nincs papír a hálószobában, pedig a búcsúlevélhez kellene, ezért kimegyek a nappaliba. Anyám és az angyal követnek. Rajtam fehér hálóing, anyámon divatjamúlt kosztüm, az angyal fehér csipkében. Olyanok vagyunk, mint egy elcseszett esküvői menet, csak a muzsikusbanda hiányzik a sor végéről. Hiába kutatok, nem találok se papírt, se tollat. Legalább tíz perce keresgélek, de hiába. Ráadásul hirtelen ólmos fáradságot érzek. Máris az altató kezdene hatni? Biztosan a bor miatt érzem így. Nem tölthetem az időt, vissza kell mennem a hálószobába! A lábam és a karom nehéz, mintha nem is saját végtagjaim lennének, hanem idegen tárgyakat cipelnék. Visszabújok az ágyba, betakarózom, kézbe veszem Zsófi naplóját. Lapozom, de csak üres oldalakat találok, a november harmincadikai az utolsó bejegyzés. Kinyitom a gyógyszeres üveget, addig szerencsétlenkedem, míg elejtem, a tabletták szétgurulnak. Próbálom összeszedni, de nem megy, erőtlen és kába vagyok. Anyám az ágyam szélére ül, magához von, átölel, ringat. Elalszom.

Fejfájásra ébredek. Szemembe tűz a nap, amikor megpróbálok feltápászkodni. Saját szobámban vagyok, ezek szerint nem sikerült megölnöm magam. Már emlékszem, csak három altatót vettem be, a többit véletlenül kiöntöttem a padlóra. Jó reggelt anyu, hallom Zsófit. Csak most látom, hogy bejött az ajtón, kezében egy piros bögre. Örülök, hogy végre kialudtad magad mondja, mosolyog. Főztem teát! Mellém ül, nyújtja a csészét. Megrettenek, hát most fog megölni, a naplójában is leírta, a teába teszi a mérget. Tompa vagyok, alig bírom nyitva tartani a szememet. Hát jó, ha nem haltam meg az éjszaka, megiszom ezt a mérgezett italt, legyen így vége a kálváriánknak! Az angyal és anyám kézen fogva ülnek a szemközti komód tetején. Anyám mosolyog, az angyal dühösen néz rám, egy szót sem szól. Elveszem a Zsófitól a bögrét, a számhoz emelem, egy cseppet sem hagyok az italból. Feküdj vissza, aludj, mondja, és betakar. Homályosan látom, hogy kimegy az ajtón.

2016. december 8.

Még mindig remegek, a szívem nagyon gyorsan ver. A konyha romokban. Tényleg egy angyal verte szét, vagy megőrültem? Miután félórával ezelőtt megitattam a nyugtató teát anyuval, kimentem a konyhába, mérget keverni két pohár teába. Azt akartam, hogy mindketten meghaljunk. Tegnap ugyanis szörnyű dolog derült ki, úgy éreztem, cselekednem kell. Kutattam anyu szekrényében. Találtam egy dobozt a hálóingek alatt, tele volt orvosi papírral. Mindegyiken anyu neve állt, és az, hogy a kórkép: skizofrénia. Nagyon megijedtem. Az interneten rengeteg információt találtam a skizofréniáról, például, hogy a tünetei egyebek mellett: hallucinációk, téveszmék, bizarr viselkedés, álmatlanság. „A páciensek sokszor nem ismerik fel, hogy betegek, vagy tagadják azt. A hétköznapokban a legtöbbször teljesen normálisan viselkednek.” Rábukkantam egy cikkre, amiben részletezik, hogy egy skizofrén nő megölte és feldarabolta saját gyerekét, majd magával is végzett. Órákon át ültem a gép előtt, nem tudtam másra gondolni, mint hogy úgy végezzük, mint az asszony és a lánya. Rettenetesen megijedtem, elképzeltem, hogy anyu egy nagy késsel belém döf, minden csupa vér. Egy percet sem aludtam, ám reggelre bátorságot gyűjtöttem, hogy végezzek magunkkal. Arra gondoltam, mindenkinek így lesz a legjobb. Felkeltem, nyugtató teát főztem anyunak, hogy aludjon, amíg előkészítem a mérget. Miután ezzel végeztem, a konyhában porrá zúztam két doboz altatót a mákdarálóval. Pontosan két részre osztottam, az adagokat beletettem két bögre teába. Megkóstoltam, keserű volt, raktam bele mézet.

Kevergetés közben huzatot éreztem a hátam mögül. Hátra fordultam, nem hittem a szememnek. Egy kövér nő állt előttem, két hatalmas fehér szárnnyal. Röhögött. Nem tudtam megszólalni a félelemtől. Aztán arra gondoltam, képzelődöm. Felálltam, kezembe vettem a két bögre mérgezett teát, és elindultam az ajtó felé. Az angyal elém állt, nem engedett ki. Majd hatalmas szárnyaival csapkodott, feldőltek a székek, az asztalról leestek a poharak, a polcról a befőttek. Csatatérré változott a konyha. Próbáltam megszökni előle, de elkapott, a bögréket kitépte a kezemből, s a teát mind egy cseppig a mosogatóba öntötte, miközben hangosan röhögött.

Kommentek elrejtése, megjelenítése