Szerelembolygó – Eszteró István versei

Líra, Költészet
 eszteró
 
Szerelembolygó
Eszteró István versei
 
Illanó éden
 
Az ötemeletes tömbház és a garázsok közt
áll egy karcsú hársfa, mely felér az utolsó
erkélyig, alig léptünk még a nyárba, mikor
váratlanul ott termett a kút felé vezető útnál
nagylányos kacérsággal illatozó virágözönével,
szinte elém jött nyúlánk ágaival selymes öléhez
ölelve – letérdepelni lett volna kedvem, míg
nagyot lélegezve kiittam sejtjeimbe mézzel
csorduló millió kelyhét, nem tudom mit
érzett abban a pillanatban, fogta-e méltóságos
lombja néma dadogásom belső rezdülését,
érzékelt-e bámulatom hevéből szikrányit,
mikor megállva visszanéztem újra és újra
mélyen beszippantva szerelmes sóhajának
illanó édenét…nem jártam többé arra csak 
ősszel, hirtelen támadt szélrohamok közt
pillantottam meg királynői trónusán már
talpig aranyban, de zilált hajába forgatag
kapott, sárga, ritkuló fátylát durván cibálva
sodorta, göngyölte sárba, majd vihogva lekapta
maradék ruháját is, hogy elém tárult meztelen
oldalbordái között pirosló szíve, a nap, mely
felizzva még hevesen dobogott, talán miattam.
 
 
 
Édes világegyetemem
 
Ülök homlokig érő ködös délelőttben papírom
mellett, és próbálom átállítani a kedvem rossz
irányba terelő időt, negatív töltésű emlékeket,
jó volna valami közelebbi napot felfedezni az
űrben, amely átmelegítené didergő hangulatom
s egy másik, szívélyesebb bolygót, amilyet nem-
rég találtak négy fényévnyire, zöld, lila, sárga
sarki fény csüngne alá az égből függönyként
házai ablakára, s nem csak az Északi-sarkon,
csekély gravitációs erővel, hogy szárnyalhasson
vágya után a vágyakozó, míg teleírom gyűrűket
lengető légkörét szerelmes e-maillel, nyilván
fiatalodnánk néhány évtizedet, ahogy ma
órát tekertünk vissza serényen, ott az éveket
tetszés szerint, lehet ötven év is, kezdetben még
számolgatja az ember, kilenc óra lenne, de még
csak nyolc, már hetvenéves, de még csak húsz,
aztán megszokja a jót, a fiatalság bolondságát,
drága szentem, írnám, több milliárd éve meg sem
érinthettük egymást, úgy vágyódom szemed
galaxisokon átható csillanására, sóhajtozom
epekedve bársonyos bőröd , halvány kezed finom
remegése után, hogy nem múlik el ajkamról
csókod málnaíze, hajad végtelen illata leng felém
még atomkorunkból, mikor az ősrobbanással
széthulló paradicsomi boldogságunkból hirtelen
kiszakíttattunk, ó, hőn imádott pozitív töltésem,
lelkesedésem éltető ihlete, még jó, hogy már itt is
vannak okostelefonok, és sűrűn láthatom mosolyod,
édes világegyetemem, még egy fényév, és ismét
magamhoz ölellek, ilyeneket írnék lázas betűkkel
rám váró kedvesemnek, s tűzném soraim az új,
mondjuk Szerelembolygó űrbe bomló leheletére,
amíg a ködfátyol felszáll a délelőtt verőfényében.
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése