Húgyos Hajni lovai – Rónai-Balázs Zoltán prózája

Epika, Próza

Három napig tartott, aztán negyvennyolc órát aludtam a családnál. Felébredtem – és berugdostak a pszichiátriára. Megértem őket. Hazabillegek egy délután, mikor mindenki a kerti asztalnál üldögél, úgy megyek, mint egy parkinsonos kötéltáncos, csúful végigrettegve az egy méter széles betonjárdán, aztán kihozom a hideg pörköltet, és szépen, húsonként elültetem a dáliaágyásban.


Ott kezdődött az egész, hogy a tisztára suvickolt, már-már frissen vasalt albérletemből a büszke nagyapám gyorsan hazament. A nagyapám rám volt büszke, mert ő is szerette a nőket, hozzám meg érkezett egy csinosabb közülük. Nagypapi tehát úgy érezte, legjobb, ha lelép, de látszott, örvend a lelke, amint látja, hogy nem esett messze az alma a fájától. A lányt Alföldi Lillának hívták, Cure-os volt, úgy is nézett ki. Megjelent az ablak előtt, és azt mondta, hogy:

‒ Szia, Darázs, bemehetek?

Nagypapi meg elszelelt.

Lilla pedig bemászott az ablakon, mert az sokkal egyszerűbb volt, mint beengedni a kapun, aztán az előszobába, és onnan hozzám. Ez egy ilyen bonyolult albérlet volt. Ami azt jelenti, hogy a kíméletlen magyar valóság totális egyszerűségével bírt. Máshogy nem is lehetett volna, mert Ezredes bácsi, a főbérlő, aki lajhárrá itta magát, valószínűleg szintén bonyolultan egyszerű szolgálati évei alatt, mást már nem bírt volna elviselni öreg napjaira. Kellett ez az ismerős közeg, hogy nyugodtan vánszoroghasson át a Tisztiklubba, és békében tölthesse ott az egész napját – később pedig csak a tekervényesen egyenes magyar valóság lehetett képes megfelelő közeget adni az alkoholizmus entszerűen mohos mechanizmusainak ahhoz, hogy valahogy hazabőcörögjön.

Bejött Lilluka, én meg mondom neki, hogy Tarka barátom meg ne tudja, mert az meg szerelmes volt bele, de nagyon. Tarka, a tar fejével nekem jó haverom volt. Egy jóindulatú ember. És kedvelte Babits Mihályt. Ámde Lillát ez nem érdekelte.

Bejött Lilluka, aki Kis Curénak nevezte magát, és nagyon kedves, csengő hangon ezt a kérdést függesztette a szoba szűrt, nyár délutáni fényekkel feldíszített levegőjébe, konkrétan az ágynak kihúzott, dohányszínű kanapé fölé, nagyjából fejmagasságba, erre határozottan emlékszem:

– Hallod, Narkós – a darázsozást simán elhagyta –, van nálam cséel, elszívjuk?

A Darázs pedig, aki én voltam, azt mondta, hogy igen.

Ezzel az idő hirtelen ugrását idézte elő, bár erről abban a pillanatban még fogalma sem volt. És egyúttal az időnek, mint egyelőre észrevehetetlenül kicsi lovacskának megjelenését a háta mögött. Ami persze lehet, hogy már régebben is ott nyihogott. Ki tudja? De erről a későbbiekben még lesz szó.

Egyelőre behúzták a függönyöket, és ahelyett, hogy levetkőztek volna, ahogy a normális ifjak, előszedték Kis Cure táskájából azt, amit nem erre a célra árultak a Háztartási Boltban. Két flakon első osztályú, kék-fekete dobozos csavarlazító sprét, meg néhány nejlonzacskót.

„Csak a kék-fekete dobozos a jó! A barna, az szar, az nem csinál semmit. De a kék-fekete – az kurvára ott van, vazzeg!” Tarka barátom mondta ezt egy teljesen más alkalommal, de mindegy, mert egyrészt igazat beszélt, másrészt ki nem szarta le az időt? Ott, akkor, a behúzott függöny mögött, a homályban, vagy az orosházi Nihil-patak vizében gázolva (akár), ami a Thék Endre utcán csobog (meg nemcsak ott, de mindegy), ki nem? Majd később! Hohó, vitéz! Amikor hipp-hopp, hová lett egzisztenciád! Itt a piros – hol a piros, kihánytad a májad! Jó napot kívánok! Majd! De akkor? Ugyan!

Kis Curén buggyos, bő, fekete selyemnadrág volt meg szűk, fekete póló, a hófehérre sminkelt arca világított a homályban, és szép volt. Szép ám!

Cséelt szívni úgy kell, hogy fogod a zacskódat, felfújod szépen, szorítod, hogy megtudd, lukas-e valahol, jön-e belőle a levegő, amit a kezeddel érzel, ha odarakod, vagy meghallod, vagy mittudomén, szóval ne legyen lyukas, mert kifolyik a cséel, a jó kis cséel, pedig nem kéne. Aztán, ha minden oké, ahogy a markodban fogod a száját, a másik kezed mutatóujjával tágítasz rajta egy rést. Nem túl nagyot, de akkorát, hogy a sprével bele tudd fújni az anyagot. Meg is teszed. Nyilván, nem? Ezért fogtál hozzá. Amikor pedig benne van, a szádhoz emeled, rászorítod és beleslukkolsz. Nem bolond módjára! Csak finoman, elsőre köhögtet. Legjobb, ha közben az orrodon is szívsz hozzá. Levegőt, hogy hígítsd. Aztán majd’ kiköpöd a tüdőd. A második slukk már picit jobb. A harmadik lesz az első rendes. És akkor BAAAAMMM!!!!! Beüt. Komplett eufória. Nosza, szívjuk csak tovább! Eufória elmúlik, jön a halu. Előre! Egy életem, inhalálom!

Persze a cséel alattomos. Igazából nem addig szívod, amíg beállsz, hanem amíg van. Másnap, kikészülve arra ébredsz, hogy a szőnyegen szanaszét felszúrt flakonok. Igen, te szúrtad fel őket, mert mikor már elfogyott a hajtógáz, remélted, hátha van ott még pár csepp! A világ pedig unalmas és idegen, túl világos, túl zajos, viszont a szobában maradni szintén rossz. Minden cséelszagú, minden cséelízű. Magad is igen büdös vagy. Megfürdesz, más ruhát veszel. Minek? Nem ér semmit. Ahhoz kell egy nap. Ja, meg a gyomrod. Meg a májad. Meg a tüdőd. Mondjuk fiatal vagy még, elmegy. Ha fiatal vagy még. Ámbár, aki következetesen kitart a jó öreg cséel mellett, fiatal marad. Ez tény.

 

Hogy mi a frásznak mentünk ki Lillával a lakásból, ki tudja… De kimentünk, és valahol elvesztettük egymást. Egyszer csak ültem egy padon, a gimnázium előtti parkban, a kezemben a zacskó, és asszem, nem tudtam, hogy meg vagyok készülve, pedig a jelek nagyon mutatták. Basszus, nagyon.

Ott ültem, levegőbe gipszelve, a Nap fekete téglákkal dobált, kis énekesmadarak gyilkoltak apró, gerinctelen állatokat, legalább ötszázan, és még mindig volt a flakonban cséel… sötét verőfényt láttatok-e már?!

Aztán egy rész kimarad.

Másnap, mint a dög. Harmadnapra feltámadott. Golgota Gondolta, megtér a családhoz. Az út a Lilla Büfé előtt vezetett. Az ajtóban a nagy Lilla állt. „Naahkóóócs…! Máh be se nééézeel…?” De, igen, benéztem. A szarvaspörkölt a világ legjobb kajáinak egyike. Bedobok rá egy sört? Az majd jót tesz.

 

A nagy Lilla raccsolt. Nem, ez eufemizmus: egyszerűen „h”-val beszélt. „Nahkócs”. De nem mindig, azt például ki tudta mondani, hogy kisegér. Pontosabban Kisegér. A kiskorú rágcsáló, amit a szó jelent, sármos, vékonydongájú alkoholistában testesült meg, Hercog Béci barátomban. Béci dugta Lillát – akinek amúgy volt valami vőlegénye Pusztaföldváron –, és ha egy földönkívüli meg akarja venni tőle a Földet, akkor gondolkodás nélkül igent mond, az árát pedig rumban határozza meg. Úgy ötven literben, talán. És ha megkérdi valaki, mért csak ennyi, azt válaszolta volna, hogy „Hülye vagy? Ha több van, akkor meghalunk!” Ez a párbeszéd elhangzott, nem fikció.

A nagy Lilla h-val mondott ezt-azt. Mondjuk azt, hogy „Nahkócs”. Jolán raccsolt, de ő meg évekkel korábbi nő. Semmi köze ehhez a bekezdéshez, csak úgy eszembe jutott. Jó segge volt, és csinos kis arca. Egy nap egy Attila (vagy Józsi?) nevű punk elment vele sétálni, aztán elvette feleségül. Abban az évben hirdették ki a rendszerváltást. Ruszkik haza, mocskos kommunisták, demokrácia meg Európa. Elemér (vagy Józsi) viszont sétálni ment Irénnel, aztán csinált neki két gyereket. Nem tudom, melyik volt a jobb húzás. Az őszintébb az Attiláéké. Mindegy, akkoriban még nem volt így lerottyanva az ország, összeröffenhetett a munkásosztály gyerekcsinálásra, bátran. Nem kellett kimenni Londonba, pedig pont akkortól lehetett.

 

Jót tett a sör, tényleg. Este tízkor az ajtót én zártam, belülről. Szinte mindenki ott volt, a pult mögött Hercog Béci állt, olyan togi-hogi, matt sakál kokin, hogy teljes üveg rumot öntött a feles pohárba. Folyt szanaszét a pulton, a padlón, és üvöltött a Guns & Roses. Paradise City! A nagy Lilla üveges szemekkel bőgött, hogy őt el fogja hagyni a kedvese, mert egyszer minden kiderül, az ártatlan Kislilla, a nagy Lilla tizenhárom és fél éves unokahúga pedig épp egy deci konyakkal birkózott. A Kis Cure, Lilluka meg nyakig gombolva, mint egy felhúzott hidakkal álló vár, hogy „Tarka, értsd máááár meeg, én nem fekszek le veled, mi csak barátok vagyunk, hol a vodkaaa?” Ééédes istenem! Árpi, b...d meg, add már ide azt az üveget!

Aztán elfogytunk lassacskán, és én is hazamentem. Ciripeltek a tücskök. Be az ablakon, zárd be magad mögött. Irány az ágy. De jó, hogy kidobáltam a sok cséeles flakont! Ezt gondoltam. Ennyire futotta. És lesújtott rám a szoba sötétje a mindenség bárdjával, és levágta a fejem. De másnap délre visszanőtt.

Mert cséelezni és aztán berúgni más, mint mondjuk betolni tíz nyugtatót, húsz szorongásoldót, és beverni hozzá két deci rumot, két literes korsó sörrel. Ekkor  később nő vissza fej. Nem is vissza, inkább újra. Nem regenerálódsz, az már reinkarnáció. Szóval nem hasonlít. Meg ott nem volt ez a rengeteg Lilla. Így visszagondolva, akkor is mit csináltam… Nézem magam, és kérdem: mit csinált már megint ez a barom? Egyébként ezt:

 

Történt vala (korántsem az időknek hajnalán), hogy a nyugtalan Darázs (aki én vagyok) belépett az Admirálba, ahol a szemüveges, nagy mellű pultosnőt mindenki meg akarta dugni úgy általában, csak senki sem mert hozzálátni. Darázs is, és Darázs sem. Ám ez egy külön történet. Ellenben ott találta az egyik fémlábú, piros műanyaggal laminált asztalnál Inglist. Inglis magyar volt, nem úgy, mint az orosházi cigány skinhead, és nem úgy, mint mostanában az angol magyarok. Szabad idejében dolgozott – rengeteg szabad ideje akadt, rendszeresen, és nem ő döntötte el, hogy mikor, és ebben tökéletesen megegyezett az orosházi cigány skinheaddel pont úgy, mint a mostani angol magyarokkal. Amiben megint csak eltért tőlük: hogy ők nem az Oh-i kórházban melóztak beteghordóként.

Inglis azért lett magyar, mert annak született, és azért lett Inglis, mert szerzett egykor egy angol zászlós pólót. Mindezeken túl azok közé a magyarok közé számított azon a délutánon, akiknél van, csak úgy, ömlesztve, egy kisebb reklámzacskónyi fehér meg kék tabletta. Kapott is ebből – grátisz, mert az Inglis nem kereskedett – a nyugtalan Darázs is. Egy bő marékkal. Ami sok.

Világos, késő nyári pászmákban hatolt a terembe a fény, a piros laminálású asztalok jobbára üresen álltak. Két óra felé járt, ilyentájt az idősebb kocsmalátogatók még munkában voltak, csak a szabadnaposok, a diákok és a léhűtők értek rá itt hűsölni, de most azok se. A tér, az Admirál tere, mint egy nagy, szögletes, igen világos barlangé, amiben nem lakik denevér, csak az egy szál, lecsúszott helyi Batman, aki nem mentett meg soha senkit, s végül saját magát sem sikerült[1], nos, ez a tér össze-vissza dobálta a hangot, ha megszólalt valaki, de inkább tompán és halkan, mint zengőn. Egyszóval az egésznek olyan napsütötte, bedohányzott, nyolcvanas évek hangulata volt, mint egy frottírhuzatos kanapénak a vízeséses poszter előtt, közvetlenül az Orion tévé mellett (a barackszínű padlószőnyegen). Darázs nyugtalannak érezte magát. Aztán már nem annyira, mert megnyugtatta, hogy nemsokára megnyugtatják a nyugtatók. Csak nyugalom! Semmi kapkodás! Két távolabbi asztalnál tizennégyéves-forma kisrockerek lógtak otthonról, paradicsomlevekkel. Eddigre Inglis köré gyűltek. Mert izgalmasan színes az a kék-fehér kupac az asztalon! És a türkizkék cukormáz illata! Züm-züm, kicsi méhek! Szívókákat elő! Világporbegyűjtés! Nektek is jut, jut mindenkinek.

Kaptak fejenként két fehéret, egy kéket. Nem többet, mert Inglis azok közé a magyarok közé is tartozott, akik tudták, mi a szociális felelősség. A gyerekekre vigyázni kell, nehogy valami bajuk legyen. És e gyermekek, akiknek nem lehet bajuk, paradicsomleveiket sörre cserélték. Máris, hipp-hopp, de megnőttünk, bekapták a bogyókat, mint kacsa a nokedlit. Közben halkan hersegett faltól falig az AC/DC, úgysincs normális vendég, egye fene. Emlékszem azokra az elégedett, nagyfiús vigyorokra. Az egyikből proletár lett, a másikból tüdőbeteg, a harmadikat pedig elvitte a Hétszűnyi Kapanyányi Monyók, le a föld alá, hogy megmentse a rossz házasságtól és a foghíjas elbutulástól. Vagy a Szélkötő Kalamonától, mert az se viccel. Ez a magyar erdő, itt Gandalfot is megkúrják az ürdüngök, és ez már akkor is így volt.

Ki tudja, miféle bolyongások után és előtt a templomkertbe értem, és megpihentem. Nem az Úr közelsége miatt, azt hiszem. Voltak ott padok, az egyiken szunnyadtam. Pontosabban éberen feküdtem, és nem tudtam megmozdulni. Juhé, megérkeztek tinédzser szaktársaim, akik letértek a paradicsomlé szép hitéről. A kisrockerek. Azt hitték, kényelmetlen a padon, de ők is kész voltak, a támla és az ülőke közt húztak le róla, fejjel lefelé. Sokáig néztem a falomb-csipkés, szép eget, közben hallucináltam, és mindig ide tértem vissza. Hazám, hazám, te mindenem!

Esküszöm, nem emlékszem. Három napig tartott, aztán negyvennyolc órát aludtam a családnál. Felébredtem – és berugdostak a pszichiátriára. Megértem őket. Hazabillegek egy délután, mikor mindenki a kerti asztalnál üldögél, úgy megyek, mint egy parkinsonos kötéltáncos, csúful végigrettegve az egy méter széles betonjárdán, aztán kihozom a hideg pörköltet, és szépen, húsonként elültetem a dáliaágyásban. Szóval ébredésemet követő második napon már Gyulán hajtottam álomra a megint létező fejem, egy „MEGFIGYELŐ” nevű teremben. Mondom, hogy reinkarnáció. Abban a kórteremben heverészett Tarka is. Hasonló okokból kifolyólag, metélt csuklókkal. El nem hinnék, már akkor is a Kis Curéról fantáziált. Keserűn. Mert a Curécska sok mindenkivel lefeküdt, járt boldog-boldogtalannal, de vele nem. Mondtam neki, hogy hagyja a francba. De nem hagyta. Tényleg. Így teltek neki az évek.

 

Nem mellesleg keverednek itt az idők, rendesen. A nyugtatók és szorongásoldók idején sehol sem volt még Lillával a cséel. De holisztikusan szemlélve valahol mégis, meg az egésznek a vége is, és most, ennyi év távlatából megállapíthatom könnyes, rezignált nosztalgiával, hogy igen nagy távokat kell átívelni a rejtelmes negyedik dimenzióban. Az Idő egyébként olyan, mint a lófasz. Hiába nagy meg különös, egy csomó ideig nem foglalkozol vele. Közben a seggedbe kerül.

Ezt a bölcsességet Húgyos Hajnitól hallottam, aki fénykorában Orosháza egyik legszebb nője volt, csak aztán szarrá itta magát. De addigra már egy láthatatlan, két lábon járó csődör követte mindenhová, szorosan a hátára tapadva. Ez nagyon megnehezítette a mozgását, és a hólyagja sem bírta. Általában csak térdig vizelt be, nem tudom, miért. Talán mert sok töményet ivott. Vagy mert a város körülöttünk már kezdett telni keserűséggel, és ez a sós közeg kiszívta mindenkiből a nedvességet. Visszagondolva: lehet, hogy ezért vedeltünk mi annyit. Hajni meg még többet, és pont annyival, hogy térdig áztassa a farmerét. Elszámolta. Nincs abban semmi. Az vesse rá az első követ, aki képes azt állítani, hogy nem rúgkapál máris a hátán legalábbis egy kiscsikó.

Mikor Hajni ezt mondta nekem, azt hittem, csak hasonlat. El is felejtettem, komolyan. De aztán később Muronytól, legjobb barátomtól, aki parasztszülők gyermekeként akkoriban kezdett vitorlázni az eszelősség felé önnön létének rumszagú szelében, egyszer értesültem a Látnokról. Vele mintha össze is futottam volna a pszichiátrián, de ebben nem vagyok biztos. Mindegy, ha láttam is, nem tudtam, ki az. Ültünk Muronnyal a Vak Egérben, ami sarkon áll, a Bajcsy úton. Murony mesélt, és baz’!, egyszer csak azt mondta:

– Darázskám, megint több van Orosházán egy látóval! Orosháza különleges hely! Itt van a legtöbb öngyilkos, itt van a legtöbb paraképességű, itt van a legtöbb kocsma…

– Milyen látó, Muri? – kérdeztem, ő meg erre így:

– Nagyon nyomorult ember, nagyon szegény… Mindig megverik… Rossz a sorsa nagyon. De látja a dolgokat, értékes tudás…

– Megverik?

– Megverik, Darázskám, megverik, mert molesztálja az embereket az utcán. Rájön az öt perc, nem bírja ki, odamegy, megmondja, megverik.

– Mit mond meg nekik? – Nagyon érdekeltek az ilyen emberek. Egyáltalán nem tartottam őket bolondnak.

– Háát…, hogy egy ló van a hátukon, és ba...a őket. Nem szeretik a népek az ilyesmit…

Akkor rumozgattunk tovább, ám én elhatároztam, hogy felkeresem az illetőt. Meg is tettem később. Beszélni nem lehetett vele. Zavart volt. De láttam akcióban. A Csillag áruház előtt zaklatott egy negyvenes családanyát. Az úgy meglepődött, hogy hirtelen szólni sem tudott. Csak állt ott, dülledt szemmel a kiskosztümjében. A látnok pedig így szónokolt: „Tud róla, hogy egy ló van a hátán? Nagy, vén almásderes! Nem érzi, hogy kúrja? Nem érzi?!” Ordított. A nő meg elszaladt.

Na, b...d meg! – gondoltam én. És eszembe jutott Hajni. Hogy mit mondott.

Ez tehát a zord valóság. Ez. Lődörgünk le-föl a kisebb-nagyobb paripáinkkal: íme, az élet.

És ne reménykedjenek. Ahogy elteltek az évek, én már tudom: lovacskáink egészen hatalmasra is meg tudnak nőni. Akkorák is léteznek, mint azok az óriások, amik régen a páncélos lovagokat hordozták. Nem hiszik? Akkor elmondom, hogy Kis Curéból sáros hátú, beteg kurva lett, politoxikomán. Szegény Tarkának akkor jött össze. Becsüllek, Tarka, hogy szépnek tudtad látni, bájosnak – ott, a kukoricás mellett, a kátyúban, mikor már november van és hideg az eső.

 




[1]          Egyetlen repülése a felüljáróról a szegedi gyors elé történt. De rég volt, istenem…! Mennyit álmodoztam én is ott!

Kommentek elrejtése, megjelenítése