Sintértelep – Szepesi Kornél prózája

Epika, Próza

Alig lépett kettőt, rögtön meg is tántorodott. A kutyákat látta felsorakozni maga előtt. Legelöl állt a vezérhím, a legnagyobb testű véreb. Mikor szemével végigpásztázott két tucat támadóján, döbbenet ült ki az arcára. Ott volt köztük a Vérzőorrú is, teljesen elállatiasodva. Négykézlábra ereszkedve vicsorgott, hörgött a többiekkel.

 

Fenn, a szlovák erdő mélyén, ahol egészen közel fekszenek egymáshoz tölgyek és fenyvesek, kanyarog a Sajó vize. Forrása nem messze, a Stolica nevű csúcs alatt van. A hamar bővizűvé váló folyóban örvös légykapók és széncinegék játszanak. Lepotyogott vadgesztenyék festik barnásra a földet a meder mentén, köztük apró gyíkok napoznak. A folyó menti cserjésben vörös gumicsizma, hosszában felhasítva, belepte sár és falevél. Az errefelé túrázók rövidke románcainak helyszíne. Feljebb kiszóródott garaboly, egy palack, aljában megsavanyodott almabor. A közeli építkezésről kopácsolás hallatszik. Kőporos a rókagomba kalapja, löncshús szagát viszi a szél. Majdnem vacsoraidő. Arrébb egy kisebb kutya vonyításba kezd, előjáték az éjszakához. Többen is vannak, de a kicsi zendít rá először, húzza magával a többit.

Sötétedik.

A domboldalban fából ácsolt, romos sintérházikó. Körben horganyzott vadháló, tövében lehúgyozott tyúkhúr. Ebek felett kifeszített drótfény, körülötte részeg szúnyogok. Sintérek ülnek egy száraz törzsű fenyőfa alatt, kezükkel hessegetik a vérszívókat. Egyikük orra vérzik. Másikuk vállán tetoválás, csökött szárnyú kárókatona. Egy szegény keverék meg csak ugat – kiürült pacalkonzerv vágódik ketrecének, hallgasson végre! A szakadt bódéból kidugja orrát az öreg sintér. Húzza a lábát, kissé görnyed, de a kutya tudja: ha felegyenesedik, vérengző medve. Az udvar közepén álló hatalmas kalapácsos darálóhoz kullog. A vérebek most vadabban ugatnak. Vannak vagy kéttucatnyian, vicsorogva ugrálnak szűkre szabott ketrecük rácsaihoz.

– Redvás korcsok, elhallgassatok! – mondja az öreg, majd belerúg kettőt a darálóba, aztán nagy robajjal beindítja.

Egy rozsdás acélhordót támogat a géphez, alsó karimája mentén billegteti a porban. Dobál abból csontot, játéklapátot, ételmaradékot, elhullott madártetemet a gépbe. Megesz a pokoli masina mindent. Esővízzel leöblíti. Lassú fordulaton, de jár még a rozsdás csigatengely, ledarálja a kutyahúst is. A garat forgatja, nyeli a szemetet, pattog benne a plasztik. A rostély ontja magából a barna mocskot. Rossz a tömítés, a gép orrán-száján folyik ki a szenny. A kutyák csak ugatják a szörnyeteget. Lógó bőrű, életükhöz ragaszkodó túlvilági csontvázak. Az ugatást elnyeli a daráló rekedtes hangja.

A vérzőorrú hozott ma be két ebet. Most szétmegy a feje a zajtól. Pia után néz, hogy szájából kiöblítse a vér fémes ízét. Gyermekkora óta ki nem állhatja a kutyákat, s ahogy telt-múlt az idő, az utálat egyre jobban gyűlöletté fokozódott. Az orrvérzés csak nem akar elállni, önkényesen csordogál a szájába. Az öreg leállítja a gépet, kihúzza a rostély alól a műanyag ládát, megemeli az egyik fülénél, majd húzni, vonszolni kezdi a földön. Mintha az emberiség összes bűnét bedarálták volna. De az öreg medve gyomra nem forog. Megszokás kérdése. A zajos csontvázak elcsendesednek, etetés következik.

Már igencsak benne voltak az éjszakában, az öreg és a tetovált a bódéban aludtak, a vérzőorrú kiszorult, egy függőágyba. Amilyen melegek a nappalok, olyannyira hűvösek itt az éjszakák. Szivacsos telihold fénylett az égen, a sintér vacogott a szabadban, nem tudott elaludni. Felült a függőágyban. Furcsa érzés fogta el. A fák törzseit és a tűleveleket már belepte a dér. Az erdő, mint egy éjjeli favágó, enyves szagot izzadt magából. A férfinak szokatlan ötlete támadt. Nedves ujjait szőrmével bélelt kabátja zsebébe csúsztatta, megnyalta szájának felrepedt szélét, majd eltökélten a ketrecek felé indult. Az estének a holdfény szürkés árnyalatot adott. Olyanná változott a pőre környék, mint egy misztikusan megvilágított boncasztal. Az udvaron a darálóból kipotyogott csontdarabok hevertek. A hold röntgengépként világított át az erdőn, a tartalmát megfosztva evilági burkától, az álarctól, amit napközben viselt – kifordítva láttatott mindent.

Reggelre az erdő magához tért az éji bódulatból. A fák lombkoronái még javában nyújtózkodtak, mikor a felkelő nap már elkezdte felszárítani a nedvességet a levelekről. Kisebb testű állatok kezdtek mozgolódni a fák tövében. Fakopáncsok hangja ébresztette a házikó lakóit. A tetovált kelt ki ágyából először. Hosszú menyétképében mélyen ültek szemei. A kosztól bűzlő, testére tapadt textilruhába törölte orrát. Nagyot nyújtózkodott. Hosszú, sárgás körmét belevájta fülébe, majd rövid, ám gyors mozdulatokkal átmozgatta az odabenn letapadt zsírréteget. Közben kiálló metszőfogaival ajkát harapdálta. Az öreg krákogva, bosszankodva ébredt. Hatalmas mancsával mindent lesöpört az ágyról, majd leemelte a bádog mosdótálat a szekrény tetejéről, egy kancsóból öntött bele egy kevés vizet, azzal mosakodott.

– Ez a rohadt kopácsolás – mondta kissé álmosan. – Most, hogy végre elhallgattak a dögök, jön ez a kurva kopácsolás!

A bódé belseje inkább hasonlított barlanghoz, mint emberek által lakott helyiséghez. A hideg víztől az öreg mozgása felélénkült. Lendületet vett, és hirtelen kirontott a kisházból. De alig lépett kettőt, rögtön meg is tántorodott. A kutyákat látta felsorakozni maga előtt. Legelöl állt a vezérhím, a legnagyobb testű véreb. Mikor végigpásztázott szemével két tucat támadóján, döbbenet ült ki az arcára. Ott volt köztük a vérzőorrú is, teljesen elállatiasodva. Négykézlábra ereszkedve vicsorgott, hörgött a többiekkel. Bizonyára ő volt az, aki kinyitogatta a ketreceket éjszaka.

Az ebek felvették a támadás előtti pózt, minden pillanatban készek voltak meglepett fogva tartójukra rontani. Az öreg nem tántorodott vissza. Kihúzta magát, hatalmasnak látszott. Ráncolva húzta fel az orrát, vicsorított, kivillantak éles fogai.

A tetovált még szedelőzködött, mikor a házba is berontottak a kutyák. A vérzőorrú az állatok oldalán küzdött. Nem telt bele sok idő, a túlerőben lévő állatok legyőzték a két sintért. Aztán csend lett. A fakopáncsok is elnémultak. Az udvar teljesen kihalt, a ketrecek üresen álltak. A kutyák elhagyták a sintértelepet. Csordába verődve, északnak vették az irányt. A vérzőorrú sintérnek iszonyatosan fájt a feje. Nem egyenesedett fel többé, a beszédet is örökre elfelejtette. Az ebek, miután kiharcolták szabadságukat, otthagyták őt, egyedül, a telepen. Érezték, nem tartozik közéjük, mint ahogyan többé az emberek közé sem. Ő nem lehetett szabad, be volt zárva testének börtönébe. Úgy élt innentől kezdve, mint egy kicsapott labrador, kinek se hajléka, se családja. Nem ismeri őt a világon senki, csak ezek a fák meg a bokrok. Az erdő, ahol nyáron is hűvösek és csendesek az éjszakák.    

Kommentek elrejtése, megjelenítése