Hóangyal – Varga Melinda tárcája

Tárca

Gyerekkorom telei keringnek bennem. Belehuppanok a puha, friss húszcentis hóba, és hóangyalt rajzolok a karjaimmal. Azt képzelem, hószárnyaim nőnek, és bármilyen messze el bírok repülni. Ujjaimról lenyalom a fagyos nedűt. Szabadságíze van ennek a hónak.

vonat

Hóangyal

Varga Melinda tárcája

Huzatos, szmogos, benzingőzös, hideg, nedves, páradús, zúzmarás, latyakos, büdös, sötétszürke, deprimáló, ólmos, szúrós, vérfagyasztó. A főúttal párhuzamosan robog a vonat, a fákon és romos házak tetején zúzmara jelzi, tél van. Kopár mezőségi táj elhagyott gyárakkal, lepukkant állomásépületekkel és a sok huzallal, amelyek kettészelik az ólomszürke eget. Elöregedett, kiüresedett vidék, ahol már csak a nyomor ver tanyát.

Elered az eső. Télközép. Lehangoló. Olvasok, egészen Dédáig. Úgy sem történik semmi kint. Korán sötétedik, hunyorog már a nappal. Déda után teljesen megváltozik a világ, mintha egy egészen más országba érkezne az ember, vége a pusztaságnak, a táj vad, erdős, hegyes, élénk, hófödte, kissé gigantikus.

Monor Gledinnél fékez a vonat. Bő évtizede vonatozom ezen az útszakaszon, de még sosem figyeltem fel rá, szentül hittem, hogy ez a beszélő helységnév Bodor fantáziájából pattant ki, és ilyen nevű település nem létezik. Monor Gledinnél elszívok egy cigit a kocsi lépcsőjére állva, a román kalauzok nem piszkálják az embert, ha a dohányosok rágyújtanak az ajtóban, amikor megáll a vonat röpke öt perc erejéig. Lehet velük seftelni, ha adsz nekik baksist, találnak gyógyírt a nikotinéhségre. A régi szép időkben az étkezőkocsiban is lehetett tolni ezerrel, kár is volt helyjegyet váltani, úgyis ott ült végig az ember, társalgott, ismerkedett, ripsz-ropsz eltelt a négy-öt órás hazaút.

Ezzel a vonattal kapcsolatban tucatnyi élményem van, az egyetemista bliccelések, amikor senki sem váltott jegyet, meg a hóillat, amely megcsapott a gyergyói állomáson, húsvétkor is, nemcsak karácsonykor, és azok a hosszú, konok hegyi telek…

Most is erre a hóillatra vágyom, az éles, csontig hatoló levegőre, a mindent beborító, nyugtató fehérségre.

Idén nem vettünk karácsonyfát, vízkeresztkor úgyis kidobná az ember, az erdő egyre csak fogy, a műfának meg nincs illata. Gyerekkorom karácsonyai villannak be, a plafonig érő fa, a várakozás izgalma.

Déda után a táj enyhén havas, az erdők egyre fogyatkoznak, sok a kopár domb. Innen már röpül az idő, Maroshévíznél szinte otthon vagyok, s ahogy meglátom a ditrói kéttornyú templomot, legszívesebben meghúznám a vészféket, hogy kiugorhassak. Betéve ismerem a tájat, az összes kanyart, a vonat döckölődésének minden ritmusa jelentést hordoz.

Megérkezem, és orrba csap a tél, szinte beleszédülök ebbe a frisségbe. Paradoxon, hogy csak a kolozsvári mínusz ötben fázom, a gyergyói mínusz húszban úgy gyalogolok öt kilométert, hogy fel sem tűnik, meggémberedtek az ujjaim, a fülem csonttá fagyott.

A hóra gondolok, ami legalább a hegyeken látszik, a városi háztetőkön és félreeső utcákban is megmutatja magát, azokra a farkasordító telekre, amikor naponta többször hóhányó lapáttal kellett takarítani az ösvényt az udvaron a bejárattól a kapuig és a fáskamráig. Azokat a teleket idézem fel, amikor iskolába menet jeget verettünk, és azon sisonkáztunk. A lányokat a fiúk szünetben elkapták, és levitték a hóba, megfürösztötték, akit nem vittek, az szomorú volt. Ezt a játékot ma valószínűleg szexistának titulálnák, ha még létezik egyáltalán, a pedagógusok biztos kardoskodnának ellene.

Gyerekkorom telei keringnek bennem. Belehuppanok a puha, friss húszcentis hóba, és hóangyalt rajzolok a karjaimmal. Azt képzelem, hószárnyaim nőnek, és bármilyen messze el bírok repülni. Ujjaimról lenyalom a fagyos nedűt.

Szabadságíze van ennek a hónak.

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése