Ajtó – Borcsa Imola novellája a Debütben

Epika, Próza, Debüt

 Borcsa Imola  

Ajtó 

Borcsa  Imola novellája a Debütben

 

A hirtelen kelt huzat esőillattal töltötte meg a tétlen félhomályt. Nem csoda, hogy elege lett belőlem, már napok óta nem keltem fel. Ezt is csak azért csinálta, azért nem vágta be dühösen maga mögött a bejárati ajtót, mikor elviharzott, hogy nekem kelljen felkelnem. Ezt elbasztad, gondoltam nyomorult kárörömmel, engem nem érdekel az a kurva ajtó, maradhat tárva-nyitva, ellophatnak innen mindent, akkor legalább a lakás is üres lesz, nemcsak én. De nyomban ezután eszembe jutott Manci néni fülsiketítő hangja, jajveszékelve hajlított szóvégei, még csak az kéne, hogy rám rontson a nyitott ajtót megpillantva, aztán hetekig nem szállna le rólam, folyton főtt étellel traktálna, és el kéne viselnem az aggodalmas pillantását, meg az ömlengését Gáborkáról, így, kicsinyítőképzővel, mintha bármi köze lenne hozzá, mintha nem az én férjem lenne, és nem ő lenne minden nyomorúságom okozója, mert persze ez a vén szipirtyó csak a gondoskodó férfit látja benne, aki kitart a bolond felesége mellett még a nehéz időkben is, bár ha ő nem lenne, nehéz idők sem lennének, csak ezt már nem fogja fel senki, csorogtak a könnyeim mérgemben.  

Felkelhetett a szél odakint, mert csípős légáramlat nyargalt át a szobán. Egy pillanatra felcsillant bennem a remény, hogy elvégzi helyettem a munkát, s már-már úgy éreztem, szép az élet, vagy legalábbis ad némi kárpótlást azért, hogy nem az, de abban a percben már rittyent is az ablak, az csapódott be az ajtó helyett, s a függöny széle kintrekedve hullámzott a szemerkélő esőben.

Mégiscsak muszáj lesz feltápászkodnom, épp csak megpöckölöm az ajtót, s már jöhetek is vissza, biztattam magam, mikor motoszkálásra lettem figyelmes Manci néniék előszobájából, közfalasok vagyunk. Tudtam, nincs több időm, cselekedni kell, még mielőtt kilépnek, mert akkor már elkerülhetetlen a katasztrófa, s fel is pattantam, de nyomban elsötétedett előttem minden, visszaestem az ágyra. Hát persze, jöttem rá, ma még semmit sem ettem, azt a fél szelet vajaskenyeret leszámítva, amit Gábor diktált belém a reggel. Minden nyelés kínszenvedés volt, a száraz massza alig vánszorgott le a torkomon, meg az étvágyam is elment, amint az álszent, gyámolító mosolyát megláttam, arra a mocskos ribancra bezzeg nem így nézel, akkor tűz van a szemedben, és huncutság, gondoltam, és szembeköptem egy falat félig megrágott vajaskenyérrel. Szó nélkül hagyott ott, már nem is tagadja a szemétláda, erre sem veszi a fáradtságot, annyira sem tisztel, hogy a látszatot fenntartsa, én pedig dühösen dobtam félre a maradékot, neki tányérostul a falnak, mohó elégedettséggel hallgatva a csörömpölést, de közben valami nagyon facsart odabent. Még jó, hogy nem löktem fel a csupor tejeskávét is, pedig jólesett volna látni, ahogy barna legyező rajzolódik a falra vagy a szőnyegre, de milyen jól jön most, pár korty helyrehozza a cukorszintem, és végre felkelhetek becsukni az ajtót.

Közben megszűnt a motoszkálás túlról, majd bekapcsolt tévé hangja szűrődött át, hírek, nem értem, hogy nem unják már, hogy nem veszik észre, mindennap ugyanaz történik, néha változnak a díszletek vagy a szereplők, de a lényeg ugyanaz, dögunalom, legalább így nyertem egy kis időt.   

Egészen besötétedett, néha egy-egy elhaladó autó lámpájának fénye vándorolt a szemközti falon, s közben a pléhpárkányon zümmögött az eső. Már nem is szédültem, ideje felkelni, ez az, nem is olyan nehéz, odabotorkáltam az ablakhoz, a nedves aszfalton tükröződő fényekben mindig volt valami titokzatos és megmagyarázhatatlanul reményteli, nem tudom, miért, szerettem az esőt. Egyetemre indultam, felhős volt az ég aznap, de már egy hete folyton be volt borulva, mégsem esett, nem cipelem megint fölöslegesen az ernyőt, gondoltam, naná, hogy eleredt, amint leszálltam a buszról. Szedtem a lábam, már amennyire magassarkúban lehet, a kórházak közt tipegtem, a rövidítőn, nem is értem, miért fordult hátra, megpillantott, és megvárt, volt nála ernyő, ez ám az úriember, mosolyodtam el, és végül óra helyett kávézni mentünk, szerettem az esőt.

De ez már nagyon rég volt, minden megváltozott azóta, az esőben sincs már semmi varázslatos. Persze, voltak szép pillanatok, de Zsuzsi kamaszodása felforgatott mindent, ami addig jelentéktelennek tűnőn lappangott, felszínre tört, jöttek a nagy hűhók, már a neve sem volt jó, fogjam fel, hogy ő nem Zsuzsi, csak a butuska óvodásokat hívják így, neki pedig kifejlett egyénisége van, ő Zsu, hagyjam már el azt a zsi-t a végéről, na akkor kezdődött ez az egész, ő olyan más. Minden anya szeretné egy kicsit magát felfedezni a lányában, ne mondja nekem senki, hogy nem így van, legfeljebb tagadják, mert akkor nem lennének tankönyv szerinti mintaszülők, hát nálunk nem volt mit, semmiben sem hasonlít rám, de ez még nem lenne baj, csak ne nézett volna mindig hülyének. Az apját viszont istenítette, a lányok általában apásak, csitítgattam magam, pedig nem volt könnyű, aztán közös kis titkaik lettek, susmusolások, amikből engem kizártak, mert úgysem érteném, anyát csak a ruhák érdeklik, lövése sincs a zenéről, meg a beatről, meg arról, hogy csak beszíva élet az élet, és lassan bezárult előttem a szíve, és Gábor ezt hagyta, sőt, lassan ő is másképp nézett rám, már nem én voltam az eszményi nő, csak az ósdi feleség, akit simán át lehet verni, hiszen úgysem érzi meg Zsuzsi szobájában a fűszagot, vagy ha meg is érzi, azonosítani nem tudja, pedig nagyon is tudtam, a szobában is, és Gábor leheletén is, ő meg csak vigyorgott bárgyún, fogalma sem volt róla, hogy tudom, na akkor szakadt meg bennem valami.

Későre járhat már, tényleg be kéne csuknom az ajtót, el is indultam, már kint voltam a fogasnál, majdnem átsiklott a pillantásom fölötte, de aztán mégsem, szembeálltam a tükörrel, szörnyű volt a hajam, kócos és rendetlen, de azon könnyen lehet segíteni, egyébként alig ráncosodok, még most is gyönyörű vagyok, hányan szeretnének ilyen feleséget. Nem tudom, mi jobb azzal a büdös szajhával, hacsak a tiszta lap nem, mert könnyű szeretni, amíg nincs keserűség, és felgyülemlett feszültség, meg düh, akkor válik meg, ki gondolta komolyan a jóban-rosszbant, mikor a mézesbödön alján már csak szart találsz, ha akkor tényleg harcolsz, nemcsak látszólag, miközben más lába közt keresed az enyhülést, hanem teljesen és őszintén, na akkor vagy ember, nem pedig gyáva féreg, mint ez, aki a könnyebb utat választotta. Első percben láttam köztük a villanást, de nem akartam hisztizni, az csak rosszabb, ha elkezded az asztalt csapkodni, hogy ne nézzenek teljesen hülyének, csak még inkább annak fognak, ez egy ördögi kör, hát bele sem akartam kezdeni, de szart sem ér az elhatározás, ha elszabadul benned az indulat, repül a pohár, szinte magától, nem is te dobod, csak valami erő ráncibálja a tested.

Aztán jött az a keserves ingadozás közöny és düh közt, azt reméltem, akad majd valaki, aki megért, sajnál, azt mondja, mekkora seggfej ez a Gábor, ilyen nőt megcsalni, legalább Szilamér mondhatta volna ezt, teljesen másképp néz rám, mióta elvált Jucitól, de még ő sem vigasztalt, mindenki csak addig dugna meg, amíg jól mennek a dolgok, aztán ha padlón vagy, már nem érdekled őket, fel is fordulhatsz, hirtelen fontossá válik a barátságuk a férjeddel, nekem még ennyi sem jutott, milyen mocskosul igazságtalan az élet, Gábor pedig azt ordította, rajtam már nem lehet segíteni, pedig rajtunk nem lehet, rohadna meg az a mocskos szemétláda, rúgtam dühösen az ajtóba.

Tökéletes mozdulat volt, hatalmas döndüléssel csapódott be, de akkor mi a francnak lakik még mindig itt, miért nem hagyott el, rogytam le zokogni.

 

1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti szakán végzett 2014-ben. Jelenleg ugyanitt rezidens gyógyszerész. Rövidprózáit a Helikon és a Korunk közölte.

 

 

Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése