Ugrás a tartalomra

Téglák – Polgár Vera novellája

„Könnyen fordult a kulcs a lakatzárban, a pánt elmozdult, és a vasajtó nyikorogva engedett a nyomásnak. Jáky lépett be először. Öngyújtója lángjával világított, míg kitapogatta a kapcsolót. Pókhálós lámpa gyulladt fel a pince hátuljában, gyenge fénye kiégett villanyrezsóra, rozsdás biciklire, szakadt napernyőre és a többi, kidobni való, felesleges holmira hullott.”

Özvegy dr. Jáky Elemér nyugalmazott ügyvéd és jogtanácsos már túl volt azon a koron, amikor az ember még reménykedik. Bár a több mint egy évtizedes társtalanság úgy hozzánőtt, mint gomb a kabáthoz, a nyár végétől minden hónapban akadt egy délután, amikor csokornyakkendőt kötött a friss, fehér ing gallérja alá, gondosan lekefélte, majd felöltötte a divatjamúlt, sötétszürke öltönyét, belebújt a fényesre suvickolt bőrtalpú cipőjébe, és pontban fél négykor kilépett az ajtón. Ha az idő hűvösre fordult, előkerült a fekete gyapjúkabát és a puha, széles karimájú kalap is.

***

Dr. Jáky Elemér az idők során megtanulta helyén kezelni az élet mulandóságát. Felesége halála után hetente kijárt a temetőbe, makacsul hitte, hogy a halál csak a Jóisten pillanatnyi figyelmetlensége. Úgy vélte, hogy mindazok, akik hozzá hasonlóan fáradhatatlanul látogatják a néma köveket, valójában egyszervolt életük apró morzsáit csipegetik vissza egy kis időre, s addig toporognak a cementbe, gránitba vagy márványba vésett nevek előtt, amíg nyelvük alól előszivárog valamiféle édes-keserű zamat.

Az özvegyember eleinte csak szótlanul bólintott a fehér hajú asszonynak, aki a szomszédos parcellában nyugvót látogatta, akkurátusan cserélgetve a vázában sosem hervadó virágokat. Némán osztoztak a fájdalom közösségén, majd később szóba elegyedtek egymással. Gyakran egyszerre léptek el a sírhantok mellől, maguk mögött hagyva a megtöredezett múlt visszahozhatatlan emlékét. A kijárat felé ballagva semmiségekről csevegtek, majd a temető kapujánál szétváltak.

Jáky néha enyhe szorítást érzett a szíve tájékán búcsúzáskor. Az enyhe szorítás heves szívdobogássá lett, amikor egy alkalommal arról esett szó, hogy az asszony a férje halála után éppen abba házba költözött, amelyben ő a gyerekkorát töltötte.

 –  Melyik lakásba? – kérdezte izgatottan Jáky.

 – A földszint négybe – felelte az asszony.

A férfi megrezzent.

– Én az ötben laktam tízéves koromig – mondta, és tekintete elrévedt valahova.

Innentől kezdve a közös lakóhely olyan szálakat bogozott össze, amelyek Jákyt az asszonyhoz kötve egyúttal kaput nyitottak az emlékek áradatának.

***

Három óra negyvenkét perckor Jáky kilépett a Horváth utcai házból. Tempósan igyekezett a villamos felé, felszállt, majd néhány megálló után le a Margit híd pesti oldalán. Egyenesen a virágos pavilonhoz tartott. Három szál vajszínű rózsából köttetett csokrot, páfránylevéllel, rezgővel. Színes papírral díszíttette. Belépve a körúti ház örökké nyitott kapuján, most is, mint minden alkalommal, a pincelejáró felé húzta a tekintetét az a valami, amelyről soha senkinek nem beszélt. Bekukkantott a lépcsősor alá. A ragacsos félhomályban is látta, ökölnyi lakat függ a vasajtón. Talán maga sem hitte, hogy úgy volt, ahogy azt anyja a halála előtt elmesélte, mégis megborzongott. Zavart idegenként haladt a körfolyosók által közrefogott udvaron. Emlékezetében próbálta felidézni az egyre élesebb kontúrral előrajzolódó gyerekkor kapaszkodóit, a régmúlt hangokat és a távolba szökött illatokat. Egykori lakásukból, a földszint ötből most tangóharmonika zenéje szűrődött ki, és a napfényes Párizst idéző sanzon dallama fuldokolva lebegett a pirított hagyma gőzében. Míg komótosan lépkedett a földszint négy felé, igazított a haja állásán, és elkergette a vállán ülő láthatatlan pihéket.

Bár nem volt névtábla az ajtón, Jáky pontosan emlékezett arra, kik laktak ott annak idején.

Két rövid csengetés után csaknem azonnal fény gyúlt a katedrálüveg mögött, mintha már várta volna valaki azt a csengőszót, és az ajtórésben megjelent az asszony. Egyszerű, bő szabású, sötét blúzt viselt, amely jótékonyan befedte erős csípőtájékát, a megereszkedett toka bőre alá pedig vékony, színes selyemkendőt kötött. Jáky decens eleganciával megemelte a kalapját, és meghajolt a küszöbön. A mozdulat régmúlt lovagok árnyát vetítette a csaknem százéves falakra.

 – Csókolom a kezét, kedves Ilonka.

Leheletnyi kézcsók következett, majd a vajszínű rózsák átrebbentek a nagymamává érett nő kezébe, aki egyfajta bakfis-esetlenséggel szippantott a virágok közé, majd széles mozdulatokkal terelgette vendégét a szoba irányába. A lakás egyszerű bútorzatával és könnyen áttekinthető rendezettségével tökéletesen harmonizált az asszony minden rafinériától mentes külsejével, csupán a bal kezén viselt, arisztokratikusan finom metszésű, ékköves aranygyűrű tűnt idegen testnek Jáky számára. A férfinak ismerős volt az ékszer, anyja hordott éppen ilyet: ovális formájú, brillkövek által közrefogott, mélyvörös rubin. Volt módja alaposan megfigyelni, amikor a mesekönyv fölé hajolva anyja finom ujjaival sorról sorra haladt, míg együtt skandálták:

„Mátraalján, falu szélén

lakik az én öreg néném,

melegszívű, dolgos, derék,

tőle tudom ezt a mesét.”

Aztán eltűnt a gyűrű. Jáky sokáig úgy tudta, elveszett, és csak hosszú évekkel később szembesítette anyja a valósággal.

– Látom, a gyűrűmet nézi – mondta az asszony, míg rendezgette a vázában a virágokat. – Az anyósomé volt. Sosem értettem, hogyan tudott ilyen kifinomult ízléssel választani éppen ilyet magának. Ez volt az egyetlen ékszere. A halálos ágyán lehúzta az ujjáról, és nekem ajándékozta. Azt ígérte, másnap elmeséli a gyűrű történetét, de már nem került rá sor, mert még éjszaka elment. – Megforgatta kezét a lámpafény alatt. Gyönyörködve nézte, ahogy szikráztak az apró kövek, és középen a rubin, akár egy vércsepp, lusta méltósággal megtörte a fényt.

Szinte egyszerre sóhajtottak, aztán minden a kialakított szokásuknak megfelelően folytatódott.

Az ablak elé helyezett asztalkához ültek. Gondosan odakészített teáscsészék, tálkában aprósütemény várta a vendéget, a kannában gőzölgött a forró víz. A terítő közepén egy Siófok feliratú, vitorlás hajót ábrázoló díszbögre állt, benne három dobókockával. Így volt ez minden alkalommal. Az első korty tea után az asszony tenyerével befedve megrázta a csetreszt, majd a kockákat az asztalra borította. Ezután a férfi következett. Aki nagyobb összeget dobott, azé volt a kérdezés joga azon a délutánon. Különös módja volt ez a játék egymás megismerésének, izgalmas, szórakoztató és egyben felkavaró is, magában rejtette a kegyes hazugság és az ellenőrizhetetlen nagyotmondás minden báját és veszélyét.

 – Tizenkettő – mondta az asszony, és visszaejtette a kockákat a bögrébe, majd Jáky elé tolta. – Maga jön.

 Jáky teátrálisan rázta a kockákat, mintha minden ezzel dőlne el, aztán egy gyors mozdulattal, szájával lefelé leborította az asztal közepére az edényt. Óvatos játékossággal megbillentette, fél szemmel alákukucskált, majd Ilonka tekintetét kereste, és viccelődve rákacsintott. Az asszony mosolygott.

– Tizennyolc! – rikkantotta Jáky. – Most én vallatom.

– Csak aztán meg ne bánja! – kuncogott a nő régmúlt idők kacérságával, míg hátradőlt a karosszékben, és élvetegen beleharapott egy apró mandulás kiflibe.

Jáky vett egy mély lélegzetet:

 – Mondja, Ilonka, miért költözött éppen ide?

– Tudja, Elemér, ennek a lakásnak jóval kisebb a rezsije, mint amelyikben az urammal éltem.   Meg aztán… – nézett körül –, ő ide született, és egészen addig itt élt, amíg el nem vett feleségül. A szülei itt maradtak életük végéig. Tavaly temettem el mindkettőt. Ha arra gondolok, hogy ebben a két szobában nőtt fel a férjem, itt írta hozzám a szerelmes leveleket, akkor könnyebb szívvel viselem az egyedüllétet.  Még ez a bolondos harmonikás sem zavar – intett fejével a fal irányába. – Jöjjön ki Óbudára…  – dúdolta a nóta első sorát nosztalgiával vegyes könnyedséggel. – Játszik ez mindent, ami csak eszébe jut – tette hozzá elnézően. 

Jáky összehúzta a szemöldökét. Képzeletében felidézte Hunyiékat, akiket Sunyiéknak neveztek maguk között, és a fiukat, a kövér Sunyi Sanyit. Látta az öreg Sunyit, amint oson a körfolyosón, és szemérmetlenül bebámul minden ablakon. Aki csak tehette, bezárkózott, és leeresztette ablakán a vászonrolót. De nem lehetett mindig elrejtőzni Hunyi elvtárs elől, gyakran becsöngetett egy kis társalgásra. „A jó lakótársak már csak ilyenek – mondta, míg nyomult befele –, szeretnek néha elüldögélni egymás asztalánál, és beszélgetni a világ dolgairól.”

Hunyiék házfelügyelők voltak, szigorú birtokosai a liftkulcsnak és a vastag lakónyilvántartó könyvnek, amellyel Hunyi Lajos hónap elején végigkopogtatta a lakások ajtaját, kíméletlenül behajtva a lakbéreket és az egyéb elmaradt költségeket. Ebbe a könyvbe jegyezte be mindazt, amit fontosnak tartott bejegyezni, beleértve a kapuzárás után hazatérők nevét, a liftet használókét, és azt is, hogy milyen általa gyanúsnak vélt alakok fordultak meg a lépcsőházban, kikhez tértek be a látogatók, mikor távoztak, és kik azok, akik az átlagnál több vagy kevesebb pénzt nyomtak a markába egy-egy éjszakai kapunyitás ellenszolgáltatásáért. Fejcsóválással fejezte ki rosszallását, amikor megszámolta a csíkos frottírköpenye zsebébe potyogtatott sovány filléreket.

Hunyi Lajos tulajdonolta a pinceajtó kulcsát is, hiába volt néhány lakónak saját, keskeny pincerekesze, ahol tarthatott néhány üveg lekvárt vagy pár kiló krumplit télen, a főbejáratot Hunyi védte a belopódzó tolvajok ellen. Jáky apja valamiféle trükkel csalhatta ki tőle a kulcsot, hiszen ők csak egy kiüresedett madárkalitkát tartottak odalent.

Több mint fél évszázad íve kötötte össze a férfi emlékeit Ilonka hangjával, amely lassan a távolba úszott, Jáky fejében pedig egyre erősebben zakatolt egy gondolat. Az emlékezés fejébe kergette a vért.

– Most! – kiáltott fel hirtelen.

– Hogyan? – lepődött meg az asszony –, nem értem, kedves Elemér…

– Nyissa ki a pinceajtót!  Most! – zihálta a férfi. Áthajolt az asztalka felett, orra csaknem összeért az asszony orrával.

Az asszony riadtan engedelmeskedett.

***

Könnyen fordult a kulcs a lakatzárban, a pánt elmozdult, és a vasajtó nyikorogva engedett a nyomásnak. Jáky lépett be először. Öngyújtója lángjával világított, míg kitapogatta a kapcsolót. Pókhálós lámpa gyulladt fel a pince hátuljában, gyenge fénye kiégett villanyrezsóra, rozsdás biciklire, szakadt napernyőre és a többi, kidobni való, felesleges holmira hullott. Krumplinak, hagymának már nyoma sem volt. A falról hámló vakolat alól kilátszott jó néhány tégla. Jáky sorra kopogtatta valamennyit, míg megtalálta azt a kettőt, amelyek könnyen kimozdíthatók voltak.  A téglák mögött egy mélyebb üreg húzódott. Jáky előrehajolt, belesett a vájatba, aztán felgyűrte karján a zakója ujját, és benyúlt. Eltelt néhány másodperc, amikorra erőt vett magán, és a kőporos lyukból kihúzott egy kötelet.

– Ezzel akasztotta fel magát az apám, itt a pincében. – Tekintetével a mennyezetet fürkészte. – Ott a kampó – mutatta Ilonkának a rozsdás horgot.  – Anyám talált rá, ő vágta le. Nekem annyit mondott, hogy apám leesett a lépcsőn, beverte a fejét, és meghalt. Ötéves voltam akkor.

Az asszony óvatosan vette kezébe a foszlásnak indult kenderkötelet.

 – De hát hogyan… miért…? – motyogta maga elé.

 – Ha anyám nem meséli el, mi történt valójában, életem végéig úgy gondolnék apámra, mint egy nyomorék emberre. Pedig nem volt az, csak a maga férje és az apósa segített abban, hogy azzá verjék az Andrássy út hatvanban. Ezerkilencszázötvenkettőben ez nem volt ritkaság – mondta Jáky száraz tényszerűséggel.

 – Az én férjem? – hüledezett Ilonka. – De hiszen abban az időben Sanyi még gyerek volt… tizenkét éves. 

– Sanyi gyakran bejárt hozzánk, vonzotta a sütemény illata. Anyám szívesen  megkínálta, olykor még a szüleinek is küldött kóstolót belőle, mert tudja, Ilonka, a félelem nagy úr. Sanyival néha építőkockáztam, de ő leginkább azokat a színes magazinokat bújta, amelyeket a nagybátyám küldött apámnak Amerikából. Voltak benne általunk sosem látott autócsodák, karórák, meg persze nők is. Egyszer betoppant vasárnap délután, amikor apám éppen az Amerika Hangját hallgatta. Anyám hiába csavarta el gyorsan a rádió gombját, már késő volt. Aztán egy hajnalon becsöngettek hozzánk… – Jáky egy pillanatra elhallgatott, aztán mégis folytatta. – Míg apámat végighurcolták az udvaron, hogy majd betuszkolják a ház előtt álló, fekete autóba, Hunyi pizsamában kiállt az ajtajába, úgy ordította: „Rohadt kém! Amerikának kémkedik! Mind erre a sorsra jut!”

Anyám még aznap a nagyanyámhoz vitt Esztergomba, így nem tudtam, mi történt azután, és arról sem, hogyan szaladgált szegény fűhöz-fához, könyörgött a Hunyinénak, beszéljen a férjével, bírja rá, hogy intézkedjen, ne gyötörjék apámat, hiszen egyetlen szó sem volt igaz abból, amivel vádolták. A közbenjárásért anyám a gyűrűjével fizetett az asszonynak. Hunyiné tette a dolgát, három nap múlva kiengedték apámat. A felismerhetetlenségig összeverték, szilánkosra törték a bokáját, három bordája megrepedt, csak kapkodta a levegőt, mint a partra vetett hal.

Amikor hazahozott anyám Esztergomból, apám arcáról már nagyjából eltűntek a véraláfutások, de ő csak feküdt az ágyban, nem beszélt senkihez, és két bottal járt ki a vécére. Soha többet nem tudott lábra állni, sem testileg, sem lelkileg. Féltem tőle. Az egyetemről elbocsátották, a tanítványai szétszóródtak, egy-kettő titokban látogatta egy ideig, aztán elmaradtak ők is. És egy napon apám nem bírta tovább. – Jáky elvette a kötelet az asszonytól, és visszahelyezte az üregbe, aztán betolta a téglákat a helyükre. – A többit már tudja. –  Zsebkendőt húzott elő, és megtörölte a bepárásodott szemüvegét.

Ilonka nézte a gyűrűt az ujján, majd lassan lehúzta, és a tenyerébe ejtette.

 – Sosem éreztem sajátomnak ezt az ékszert – mondta, míg újra ráfordította a lakatra a kulcsot, és elindultak az udvar felé –, nem is tudom, miért vettem ma fel… Tetszeni akartam magának – mondta, és észrevétlenül Jáky zakója zsebébe csúsztatta a gyűrűt.

***

– Készítek friss teát – mondta Ilonka, amikor beléptek a lakásba.

– Ne fáradjon, így is sokáig maradtam, és túl sokat beszéltem – nyúlt a kabátjáért Jáky.

 – Csak nem akar máris elmenni? – Az asszony zavartan állt, kezében a férfi kalapjával.

 A falon túl most újabb dallamba fogott a tangóharmonikás.

– Hallja? – nézett az asszony Jákyra –, most meg ez. – Keserű ránc ült a szája sarkában.

A Gyertyafénykeringő édes-bús zenéje fátyolként lebegett a bútorok között, és áradt megállíthatatlanul. A jól ismert hangok belekenődtek a délután bágyadt fényeibe.

Míg Jáky lassan begombolta magán a kabátot, Ilonka félszegen forgatta a férfi kalapját a kezében. Ügyetlen tétovasággal, szótlanul álltak a keskeny előszobában. Régmúlt pillanatokra szakadt az idő, és már nem volt több mondanivalójuk egymásnak.

Özvegy Jáky Elemér becsukta maga mögött a földszint négy ajtaját. Amíg az udvaron át ballagott a kapu felé, arra a macskatekintetű szőkére gondolt, akit egykor a lányiskola mögötti térről lesett a gimnazisták között, ahogy kacarászva ellibbentek a gyertyavirágos gesztenyesor alatt. Nem tudta a nevét annak a lánynak, valamiféle kamaszkori fájdalom peremén kapaszkodott reménytelenül. De az a lány másnál kereste a maga boldogságát. Beszélték, hogy valamilyen Sanyinak hívják azt a fiút, és odaát lakik, a híd túlsó végén, a pesti oldalon.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.