„Úristen, tényleg ennyire ki akarom magam adni?” – Interjú Kun Árpáddal

Interjú
A rendkívül nagy sikert aratott és Aegon-díjjal jutalmazott Boldog Észak szerzőjének a közelmúltban jelent meg új regénye, a Megint hazavárunk. Főhősét, akárcsak az őt megalkotó írót, Kun Árpádnak hívják, ebből azonban nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. A családjával Norvégiában élő szerző Budapestre látogatott a könyvbemutatója alkalmából, és így módunk volt személyesen találkozni vele. – Beszélgetés a valóságos Kun Árpáddal, nemcsak a valóságról.
 
*
 
– Milyen gyakran jöttök haza?
– Általában kétszer egy évben, a nyári szünetre mindig.
 
– Inkább nyűg, vagy öröm ez a hazajövetel?
– Ez egyértelmű, öröm és szabadság.
 
– Amikor hazajössz, mit érzel a legnagyobb különbségnek a norvég és a magyar élet között?
– Mi csak egy szeletét ismerjük Norvégiának, egy kis falut. Máris adódik tehát a különbség nagyváros és falu között, egész más a tempó. Köztudott, hogy a boldogságindex tekintetében élen járnak a skandinávok, a magyarok évszázadok óta a boldogtalanságra vannak berendezkedve, s ez a mentalitásban tetten érhető. Norvégiában nagy biztosságban élnek, mert nem lehet lecsúszni, az állam utánad nyúl. De ez akkor is így volt, amikor még szegények voltak, a közösségi szellem régen is jól működött, azzal együtt, hogy a gazdag társadalmakra jellemző az elidegenedettség. Ezt Franciaországban is megtapasztaltam, hogy nagyobb a távolság az emberek között. Ugyanakkor demokratikus országokban sokkal törvénytisztelőbbek, szabálykövetőek a polgárok, mivel nem kell kiélni szabadosságban a szabadság hiányát. Magyarországon inkább az a jellemző, hogy nem tartom be a szabályokat, mert hülyeségek. Nem bízom meg az államban, mindig van valami ok, hogy az állam miért ellenség, és a szabályokat miért találják ki rosszul. Viszont itt sokkal kalandosabb az élet.
 
– A Megint hazavárunk utószavában „Kun Árpád norvégiai magyar író”-ról olvashatunk. Olyan véglegesnek tűnik ez a megfogalmazás, noha tíz éve valóban ott élsz.
– Véglegesnek hangzik, de ezt amolyan viccelődésből írtam le. Bár gyakorlati értelemben igaz. Egy társaságban tegnap arról beszélgettünk, hogy Bartis akkor most indonéziai magyar író? Lehet címkéket aggatni, de nincs értelme. Bartisnál és nálam is elsősorban gazdasági okai vannak, hogy hol élünk. Bár… Most már úgy vagyok vele, hogy ettől függetlenül sem olyan rossz ott lenni.
 
 
(Fotó: Szilágyi Lenke) 
 
– Tudják a munkahelyeden, ahol időseket, betegeket gondozol, hogy te Magyarországon ki vagy?
– Most például, hogy fizetés nélküli szabadságot kértem, az indoklásban ott szerepel, hogy felolvasásom lesz. Csodabogár-tűrésben a norvégok nagyon jók. Soha nem tennének megjegyzést a másik furcsaságaira. Ahogy szabály, hogy nem firtatjuk a másik szexuális vagy politikai beállítottságát. Teljesen elképzelhetetlen. Amikor ezt egy norvégnak elmondtam, azt felelte, hogy igen, viszont ott van a pletykálkodás. De mégiscsak könnyebb, hogy nem vágják az arcodba a véleményüket.
 
– És neked nem dehonesztáló ilyen munkát végezni, nem hasonulsz meg önmagaddal?
– Ha nem tudnék írni, talán az lenne. Az intellektuális identitásom az írásból származik. És mióta Norvégiában vagyok, nagyon jól megy az írás. Hogy mivel keresem a kenyerem, az mellékes. Igen, először furcsa volt. Korábban sorozatot írtam, tanítottam, a szellemi energiáimat kellett használni, és ez most nincs így. Lehet, hogy könnyebb lenne most már franciát tanítani, de nem biztos. Ha nem kapnék annyi pénzt, amiből a családommal megélünk, sokkal nehezebb lenne. Norvégiában nagyon ki vannak egyenlítve a fizetések, ha van munkád, ott biztos, hogy megélsz belőle. Megengedhetetlen, hogy emberek éhbérért dolgozzanak, és ne éljenek meg. Vagyis akkor érezném rosszul magam, ha nem kapnék a munkámért elég pénzt, és az írás sem menne. De van még egy fontos szempont: az, hogy öregeknek segítek, és önmagában jó, amit teszek.
 
– Ráadásul épp ez a „nem szellemi” munka lett a regényeid forrása.
– Pontosan. Ha nem megyünk ki Norvégiába, sosem lett volna Boldog Észak.
 
– Nem féltél ettől az új regénytől? Hogy, úgyszólván, belecsapj a lecsóba, és önmagad írd meg?
– Dehogynem. A megírás közben végig tudtam, hogy ez én vagyok, de közben mégis fiktív személy. Később rájöttem, hogy a főhős nagyon rossz fényben van feltüntetve. Többen mondták, hogy nagyon megnyomtam a tollam, hogy nem ilyennek ismertek meg. Hogy ez az ember egy ideges, agresszív alak. Utólag rájöttem, annyira oda kellett figyelnem, hogy mindenkinek meglegyen a maga igaza, hogy pont a főhőssel bántam nagyon mostohán. Nehogy annak kedvezzek, akit velem lehet azonosítani. Így aztán kicsit talán át is lendült az inga. Miután kész lett a szöveg, és elolvastam, akkor döbbentem rá: úristen, tényleg ennyire ki akarom magam adni? De azt gondolom, hogy ez nem érdekes. Elsősorban jó könyvet akartam írni, tehát éltem a művészi szabadságommal, akár a magam kárára is.
 
– Miközben mindkét könyv játék is a fikcióval. Ha a Boldog Észak után a nyilatkozataidat olvasta az embert, volt, hogy megcáfoltad az utószót, miszerint valós alakokról mintáztad a szereplőid. Itt is van egy hasonló játék – ha akarom, te vagy a főszereplő, ha akarom, nem.
– Én eleve úgy gondoltam, hogy nem én vagyok. Nem hiszek a valóságban, ezek a regények konstrukciók. A Megint hazavárunk is egy megkonstruált valóság. Dokumentumjellege nyilván van, de nagyon csínján kell vele bánni. Ráadásul rossz a memóriám, nagy hiányok tátonganak benne.
 
– Ahhoz képest őrült részletes, ilyen kis pointillista mozaikokból raksz ki egy életrajzot.
– Hát ez is épp azt jelzi, hogy ez egy fikciós valóság. Rémlett valami a múltból, volt egy erős benyomásom, hogy ott mi történt, de részletekre nem emlékszem. Ezt mind meg kellett kreálni, dramaturgiát, feszültséget teremteni. Nekem ez fikció. De a téma maga is, ami a testi-lelki szenvedések, a szorongás legyőzéséről szól. Én ezt úgy éltem meg, hogy egy csomó furcsaság történt velem, zajlott bennem az életem során, amivel másnál nem találkoztam, hogy leírták volna. Ettől különlegesnek éreztem a gyerekkorom, a felnőtté válás folyamatát, az élet megtapasztalását. Kíváncsi voltam, van-e ehhez nyelv, amivel ki lehet fejezni. Nekem is egy folyamat volt a feldolgozásuk, hogy tényleg ki akarom-e magam adni.
 
– Ha jól értem, volt, aki fejcsóválással fogadta, helytelenítőleg?
– Inkább azt kaptam meg többször, hogy „ez nem te vagy”, „azért te nem vagy ilyen vagy olyan”. Az egyik nagy olvasóm, akinek a bólintása mindenképpen kellett, az a feleségem. Hiszen a fiktív Kun Árpádnak van egy fiktív felesége, és ha az előbbit Kun Árpáddal azonosítják, akkor a feleségét nyilván a valóságos feleségével fogják. Igencsak tartottam tőle, hogy mit fog mondani, de nagyon támogató volt. Pontosan értette, hogy miről van szó – egy író nem is kívánhat jobb feleséget.
 
– A regénybeli Kun Árpád nagyon egyszerű közegből jön. Kétkezi munkás apa, szinte írástudatlan anya…
– Az apa inkább középkáder, paraszti ősöktől származik. De való igaz, a főhős első generációs értelmiségi, ahogy én is konkrétan az vagyok. 
 
– …Szóval, nyilván hasonló közegből érkezel magad is. Ezzel szemben egy rendkívül érzékeny hős áll előttünk, aki bejárja a szellemi magaslatokat. Lehetséges-e egyáltalán így kitörni? Szinte mesébe illő.
– Ez érdekes kérdés, de például, tudod-e, hogy Albert Camus Algériában nőtt fel, az anyja egy siket, fogyatékos nő volt, az apja meg egy pechvogel, akit az első világháború első bevetésénél lelőttek. A nagynénje szintén fogyatékos volt. Nagyon mélyről lehet jönni. Bocsánat, és József Attila mítosza? Nála érzékenyebb, intellektuálisabb költő nincs is. És hihetetlen okos is volt. Akkor most miről beszélünk… Vannak nagyon erős közhelyeink arról, hogy honnan hova lehet elérni. És nézz csak körül: ezért hiányzik itt ennyire a társadalmi mobilitás. Tudod, mi van Norvégiában? Bárki bármikor kap ösztöndíjat, a szegény gyerek, a gazdag gyerek is, hogy a szüleik anyagi helyzetétől függetlenül tanulhassanak. Persze, nyilván nagyobb lehetősége van a felemelkedésre a gazdagabb, értelmiségi családba születetteknek. A fő kérdés, hogy hozol-e valamit mélyebbről. A környezet határozza meg, vagy az alkat, hogy leszel-e valaki. Az nagyon erősen benne van a könyvben, hogy mennyi nyűg, nyavalya származik később abból, ha egy gyerek nem jut az információkhoz, ha nincs, aki elmondja neki, és nincs, amit elmondjon. Hogy valaki kézen fogja. Szülőként bizonyos dolgokat kötelesek vagyunk elmondani a gyerekeinknek, és megértetni velük. Ha nem is értik meg, de legalább hallották. Segíteni a gyerekeinket, hogy ne tévedjenek olyan zsákutcákba és olyan helyekre, amelyeket a főhősnek át kell élni. És ez már nem olyan mesebeli.
 
– Nem véletlenül visszatérő mozzanat a regényben az én keresése és megtalálása, hol félelemmel, hol a boldog felismeréssel. Hogy látod, végül megtalálta a hősöd a saját énjét?
– A megérkezés pillanata Norvégiába, amikor átfordul a negatív pozitívba. Csak a hibáinkból tudjuk az erényeinket kikovácsolni. Magyarán olyanok vagyunk, amilyenek, és ezt jóra és rosszra is tudjuk fordítani. Abból kell gazdálkodni, amink van, de a legfontosabb, hogy el kell fogadni, ami van. Ez persze nagyon laposan hangzana, ha nem állna egy küzdelem mögötte. Itt a regényben a főhősnek először ki kell törnie, mindent meg kell tagadnia, és utána tud visszatalálni önmagához, megtalálni a múltjában az értékeket is. Mert mindig van érték, ott is, ahol azt gondoljuk, hogy nincs.
 
  
(Forrás: YouTube.com)
 
– Ennek az elfogadásnak fontos vetülete mindkét regényben a testiség. Kezdve az anyagcserétől a szexuson át a váladékokig, és sorolhatnám. Közel hozod, és egyben emberivé teszed, megszépíted azt, amitől viszolygunk vagy szeretünk három lépés távolságot tartani.
– A tejes élethez ez is hozzátartozik. Ha gyakorló apukaként vagy gyakorló ápolóként pelenkát cserélek, akkor minden alkalommal ezzel szembesülök. Természetesen tabusítva van a szex is, a szar is, megvan a helyük, és ez így van jól, különben iszonyú nagy káosz lenne a társadalomban. De egy művésznek meg kell mutatni, hogy az élet teljességéhez mennyire hozzátartoznak.
 
– A szexualitással néha erősen zavarba hozod az olvasót, tekintve, hogy Kun Árpádnak hívják a főhőst, és, mondhatni, „pornográf” beszámolókat olvashatunk a testi tapasztalatairól.
– A feleségem arra intett, csak nehogy azt mondjam, hogy provokálni akarok, mert már így is nagyon kihívó sok részlet. Eleve iszonyúan zavarba hozó, hogy valaki ennyire kiadja magát. Az intimitásnak ilyen szintje a hétköznapokban nincs. Én meg azt mondtam, hogy próbáljuk meg, van-e, meg lehet-e csinálni. A téma hozta, hogy betévedtem ebbe az utcába, és máshogyan már nem tudtam kijönni belőle.
 
– A szexualitás, mint önmagunk megtalálásának egyik eszköze, már a Boldog Északban nagy szerepet játszott.
– Igen, de ott sokkal szemérmesebben. Ezért most kaptam hideget-meleget, nagyon felkavarta a kedélyeket. Az olvasó pirul, zavarba jön, hiszen ott a szerző neve. Ugyanakkor szinte mindenki találkozik az élete során ezekkel a problémákkal, a kielégülés, az apjához-anyjához való viszony, a szakítás nehézségei… Ezt vagy feldolgozza valaki, vagy szőnyeg alá söpri, vagy betonszarkofágba zárja a múltját, és úgy éli túl. Nem egy kényelmes könyv. Ilyen szempontból a Boldog Északot könnyű szeretni: távol játszódik, idegen szereplőkkel. A mostani regény viszont húsbavágóan ismerős, mindenki magyar, a környezet is. Mindenre rá lehet ismerni.
 
– Ezeket a környezeti elemeket és az eseményeket hogyan csipegetted össze? Benned élő emlékek, intuíciók?
– Így van, bennem éltek, a benyomás szintjén, aztán kidolgoztam őket „mint író”.
 
– A testiség mellett szüntelen visszatérő motívum az időjárás is. Korábban egy próza- és egy verseskötetednek is fontos szereplője volt Medárdus. A Megint hazavárunkban is folyamatos téma az idő, a „tundrafrász”, ahogy fogalmazol. Fontos számodra, hogy a bőrödben jól érezd magad?
– Természeti lények vagyunk, a legfejlettebb állatok, de erről könnyen elfeledkezünk. Meg fogunk halni, ahogy megszülettünk, és erről igyekszünk minden lehetséges módon elterelni a figyelmet: a szagokat eltüntetjük illatszerekkel, kimossuk a szánkat, hogy ne legyen büdös, elvonulunk a dolgunkat végezni, hogy ne lássa senki. Míg egy filozófus gondolatilag fogja be a világot, addig egy művész érzékileg ábrázolja, én legalábbis az érzékeken keresztül közelítek hozzá. Az is csodálatos tud lenni, hogy esik az eső. Ezeket csak addig éled meg, míg élsz, utána a föld alatt már semmi nem lesz.
 
– A regénybeli Kun Árpád gyerekkorában nagyon közvetlen kapcsolatban van a földdel. Rendszeresen kapálnia kell, gazolnia kell, küzd az emlékezetes gyövőténnyel…
– Ez olyan szó volt gyerekkoromban, amiről azt hittem, nem is létezik. Zseniális, nem bírtam megszokni, hogy van ilyen szó. Jövőtényként is mondják, ebben ugye benne van a jövő is, a tény is… Folyamatosan használták a faluban is, a szüleim is, szóval, ezt nem lehetett kihagyni.
 
– Igen, utánanéztem, hogy másképpen ’szulák’. De a kérdésem az lett volna, maradt-e valami a vidék, a föld szeretetéből? Mert a korai verseidben ez rendszeresen előjön. Tehát nem mondanálak ízig-vérig városi embernek.
 – Igen, szeretek városban és falun is élni, legalább kétéltű vagyok. Itt sem szerencsés a skatulyázás, a címkézés. Sopronban nőttem fel, ami, mint a regényből is kiderül, legalább a rómaiak óta lakott település. Tehát városi polgárnak mondhatom magam, ugyanakkor jártam falura, mindkettőt közel érzem magamhoz. A föld is nagyon fontos, motivikusan is sokszor felhasználtam. Antaeust, Gaia fiát is csak úgy lehetett legyőzni, ugye, hogy nem érintette a földet, amikor Héraklész felemelte a levegőbe. Nekem is fognom kell a földet.
 
– Ezt úgy is érthetem, hogy a szüntelen úton levés közben olykor szilárdan talajt kell fogni?
– Hogyne. Ahol lakunk, ott fantasztikus a természeti környezet. Az emberek az igyekezetükben, hogy megtalálják a biztonságukat, sokszor ki sem mozdulnak a városból, és közben lemaradnak más tájak örömeiről. Én arról sem szeretnék lemaradni, hogy Budapesten vagy Párizsban bóklásszak, de arról sem, hogy síeljek fönn a hegyen, vagy a Dunántúlon egy földúton baktassak, és hallgassam, ahogy az alkonyatban megszólal a pacsirta. Bolond, aki azt hiszi, hogy egyvalamihez ragaszkodva megleli a biztonságát.
 
– Egy kicsit irigykedtem is a regényt olvasva, hogy ez az ember milyen könnyen jön-megy, egyetemistaként kijár Erdélybe hétvégi gimnáziumot tartani, Párizs, Bordeaux, aztán megint Erdély… Mintha lételemed lenne, hogy új helyeket hódíts meg – nekem például sosem sikerült azt a lelki restséget legyőznöm, hogy mindig biztonságosan a saját ágyamban alhassak.
– Nem, ez nem lelki restség, egyszerűen mások vagyunk. Eszembe sem jutna pálcát törni afelett, aki ragaszkodik a jól megszokott ágyához, otthonához. Hiszen nem lehet mindig váltani és váltani, kellenek az állandóságok az életben. Valóban stresszmentesebb, ha sok mindent és könnyen el tudsz fogadni, de semmi nincs ingyen. A félelmet mindig le kell győzni. És mindig a másik bátor, mi magunknak sosem vagyunk azok.
 
 
Székelyudvarhelyen 2016-ban (Fotó: Szabó Károly)
 
– A feleséged, úgy tudom, egyházi kötelékben dolgozik…
– Igen, egyházi pszichológus, diakónus.
 
– Te milyen viszonyban vagy a transzcendenciával, a hittel?
– Nem vagyok hívő a szó szorosabb értelmében, agnosztikusnak mondanám magam. De ezt a kérdést nem lehet lesöpörni az asztalról, mert attól, hogy én nem kaptam közvetlen bizonyosságot az Isten létezéséről, attól még magam körül sok embert látok, akik viszont igen, és ha ezt nem venném figyelembe, az szűklátókörűség lenne. De én egy földhözragadt ember vagyok, aki az érzékek felől közelítek a világhoz. Ugyanakkor Platón már a gimnáziumban elvarázsolt, azóta is platonistának vallom magam. Két okból ragadott meg: a vágyódás leírásával és a dialógus fontosságával. Ez aztán művészileg is beszivárgott az életembe. A párbeszédek mellett a megkettőződés kérdése, vagy a főhősöm vágyódása az első felesége után, hogy nem tudja kiirtani magából… Hogy a szerelem valójában nem tud beteljesülni, hiszen ahhoz az ideával kéne egyesülni… Szóval, akkor mégiscsak azt mondom, hogy van közöm a transzcendenciához.
 
– Sőt, a regénybe beemelt versek is erről tanúskodnak. Lásd Rilke angyalait, akit megidézel.
– Persze, csak ezzel vigyázni kell, hogy metaforaként használod, vagy valóságosan éled meg.
 
– Ha már a verseket emlegetjük: nem találtam más példát a kortárs regények között, hogy valaki szerves részévé tett volna költeményeket a regény szövetének. Klasszikusokat és saját verseket is beemelsz. Mi vezetett erre?
– Először is ki akartam használni a kontrasztot a költészet és a prózai helyzetek között. Ott van például az a jelenet – és féltem is, hogy emiatt majd kapok a pofámra –, hogy a főhőst épp leszopják, miközben Áprilynak az ikonikus, Erdélyről szóló versét szavalja. Hál'istennek senki nem érezte magát megbántva, hiszen nyilvánvalóan nem Áprily lejáratása volt a célom – nagy költőnek tartom, és rajongok érte, ahogy Jékelyért is. Szándékom szerint a versek felbukkanásának mindig van valami szerepe. A parkolójelenetben is [a főhős Kun Árpád a kisfiát menti meg egy autópálya-pihenő játszóterén egy végzetes „repülési kísérlettől” – a szerk.], ahol előjön az „iszonyú minden angyal” – ezt nem tudtam mással kifejezni. Az ötletet, hogy verseket is szerepeltessek, egy 11. századi izlandi sagából vettem, talán Bernáth István fordította. Egy viking költőről szól, és kiderül belőle, milyen rettenetes erkölcsi állapotok uralkodtak akkoriban a vikingek között. A főhős sem volt jobb az átlagnál, rettenetes pali volt. Viszont nagyszerű költő, és benne vannak a versei ebben a sagában, zseniális könyv, folyton újraolvasom. De egy másik inspirálót is meg kell említenem: Karl Ove Knausgård-t, akit már Norvégiában ismertem meg, és nem mellesleg általa tanultam meg norvégul. Ő is írt egy egyes szám első személyű regényfolyamot. Kortársam is, ő ’68-as, én ’65-ös vagyok. Persze nagyon más is az ő könyve, de a generációs hasonlóság sok mindenben fellelhető. Ott van például a férfiszerep válsága, amire Radnóti Sándor ki is tért az ÉS-ben egy kritikájában, hogy ma már hagyományos női feladatokat látnak el a férfiak…
 
– Ami Norvégiában különösen igaz.
– Ilyen szempontból én nagyon norvég vagyok, a főzés, gyerekekkel való foglalkozás nekem nagyon megy.
 
– A regényben közölt Beszélgetés egy csecsemővel című versed szerintem a kortárs verstermés egyik legfontosabb darabja: rendkívül pontosan ragadja meg a gyerekeinkhez mint folytatásunkhoz való viszonyunkat. Voltaképpen a gyerekünk a záloga a szüleink átkától való szabadulásnak.
– Lényegében elmondtad a kérdéssel a válaszomat. Az egyik tétje a könyvnek, hogy mit kezdünk a szüleinkkel és a gyermekeinkkel. Hogy visszük tovább, amit kaptunk, és hogyan adjuk tovább.
 
– Úgy tűnik, a regénybeli Kun Árpádnak és neked is a kulcsfontosságú a család szerepe. Többször elgondolkodtam, hogy alakult volna  a történet, ha ez a pasas egyedül vág neki az útnak. De talán neki sem vágott volna.
– Az identitásom nélkülözhetetlen része a család. Egy meztelencsiga vagyok ilyenkor egyedül Budapesten. Amúgy 24 órából 16 órát a családommal vagyok, az életem nagy részét kitöltik. Furcsa, hogy amikor hazajövök, és egyedül vagyok, mindenki csak engem lát, és így is egyben vagyok, de közben nekem ők hiányoznak az összképhez. Sokszor eszembe jut a háború utáni gyermektelen nemzedék, az újholdasok, Vas Istvánék, Nemes Nagyék, szóval, ennek a generációnak, aki megélte a háborús poklot, főleg ha zsidó volt, nekik fel sem merült, hogy  ebbe a világba még gyereket is nemzenek. Ott van Kertésztől a Kaddis a meg nem született gyermekért… Kész abszurditás lett volna ebbe a pokolba még gyereket is szülni. A mi generációnknak óriási váltás volt, hogy már békeévekbe születtünk, és fontossá vált, hogy mi jön utánunk. Csak ha az íróbarátaimat nézem, tudom, hogy milyen fontos nekik a család.
  
– Nem hiányoznak ezek a barátok?
– Dehogynem. Az egyetlen dolog, ami igazán hiányzik. Olyankor kicsit megnyugszom, amikor tavasszal vagy nyaranta hazajövök, és elmesélik, hogy az itthon levők sem találkoztak egymással időközben, hiába laknak három metrómegállónyira. Nincs már összejárás. Ahhoz képest, hogy rendszeresen összejöttünk a körben, amit csütörtökönként tartottunk, egy ideig nálam is, ez szomorú.
 
– Haza fogtok egyszer jönni?
– Nem tudom. Ha csak racionális szempontokat veszek figyelembe, például, hogy a gyerekeknek jobb lenne ott felnőni, vagy amiről az elején beszéltünk, a szabadság foka, akkor nem.
 
– Készítettek egy dokumentumfilmet rólad, amiben elmeséltétek a feleségeddel, hogy három évig írtál egy regényt, azalatt otthon mindenki „lábujjhegyen járt”, aztán, ahogy a feleséged mesélte, egyszer csak úgy mellékesen legyintettél egyet, hogy ja, abból nem lesz semmi. Ilyen könnyen dobsz el készülő műveket?
– Ennyire nagy munkám, amit ezen kívül eldobtam volna, nem volt. És nem volt ilyen könnyű elereszteni, csak ez kívülről nem látszik. Az ember úgy védekezik, ha valami nagy fájdalma van, hogy bagatellizálja, és úgy kommunikálja, mintha nem lenne jelentős. Én is évekig küzdöttem. A Boldog Északkal egy komoly váltás jött: előtte a Medárdus éneke egy lírai opus, még ha próza is, a Boldog Észak viszont már nagyon próza. Egyszerűen meg kellett tanulni, hogyan kell regényt írni.
 
 
 
– Vagyis amit eldobtál, egy kísérlet volt a nagy berobbanás előtt. Érdekes viszont, hogy közel ötvenéves voltál, amikor a Boldog Észak megjelent, és ez volt az első nagy, egyben elsöprő sikered.
– Már negyvenhárom évesen elkezdtem írni. De hát ez prózánál nem számít későnek. A pármai kolostort Stendhal ötvenöt évesen írta. A Vörös és feketét ötvenévesen. Egy prózához meg kell érni. Az extrém eset, hogy Thomas Mann huszonöt évesen megírja Buddenbrook házat.
 
– Ha jól tudom, már készülsz a folytatással.
– Igen. Először arra gondoltam, hogy megírom a norvégiai éveimet, de egy elbonyolítottabb, sokkal fikciósabb történet lesz. Tehát folytatás is, meg nem is. Ha már háromszáz oldal meglesz belőle, többet tudok mesélni.
 
 
 
Laik Eszter
  
Kapcsolódó anyag:
Kommentek elrejtése, megjelenítése