Epizód – Persányi Norina prózája

Epika, Próza

A szobámba megyek, előszedek egy dugi doboz Rivotrilt meg az újdonsült antidepimet. Ez már a harmadikféle, amivel próbálkozunk. Vagyis próbálkozik Katona Éva. Hiába, szarul vagyok. Mintha téglák lennének a mellkasomra pakolva. Lenyelek hármat-hármat mindkét gyógyszerből.

Előveszek egy könyvet. Tanulnom kéne a vizsgákra. Próbálok olvasni, de a betűk vihar előtti pánikban rohangászó hangyák. Figyelni képtelenség. Ráadásul olyan áporodott a levegő a fejemben, mint egy dohos óvóhelyen. És nekem állandóan ezt kell szívnom. Mint valami mérges gáz, szétterjed bennem, és megbénít. Csak fekszem…

Rajzolnom kéne megint. Katona Éva is azt mondta a múltkor, hogy próbáljam átdolgozni a terápia mellett rajzolással azt a sok trutyit, ami bennem van. Igen, a rajzolás dolog anno a gimiben lekötött. Valahogy kibírtam a délelőttöket a suliban, aztán hazamentem, és csak rajzoltam, és rajzoltam, és egyszer csak este lett. Vége is volt a napnak. De most egyszerűen nem tudom, mit rajzoljak. Azelőtt csak úgy jött, de most tök üres az agyam.

Csöng a telóm. Márk az: hazaért, hogy vagyok? Hallom, rosszkedve van neki is. A szokásos gyógyszerre alkohol. Most nekem is jól jönne. Nincs borom, szívok füvet. Sokat. Nem segít. Szívok még. Hamarosan bekábulok, és bealszom.

Reggel megint rémálmok flash-backjei, kávé. Tanulnom kéne. Akkor itt rohadjak a lakásban, és olvassak folyamatosan? Katona Éva azt mondta a múlt héten, próbáljak csinálni valami olyat, amit élvezek is. Például menjek strandra, úszni egy jót. Merthogy az milyen klassz dolog! És ott tanulni is lehet. Hát, de klassz! De utálom a napon gőzölgő testek közé préselni magam, meg a klóros vizet, amibe közösen kell testet mártani. Blá!

Eszem egy joghurtot. Mást nem, pedig éhes vagyok. Csak azért sem! Minek? Többé soha nem is eszem. Direkt. Jól éhen halasztom magam. Mintha az olyan egyszerű lenne…

A szobámba megyek, előszedek egy dugi doboz Rivotrilt meg az újdonsült antidepimet. Ez már a harmadikféle, amivel próbálkozunk. Vagyis próbálkozik Katona Éva. Hiába, szarul vagyok. Mintha téglák lennének a mellkasomra pakolva. Lenyelek hármat-hármat mindkét gyógyszerből.

Megint próbálok olvasni. Még beveszek. Most négy Rivotrilt. Egy idő múlva elalszom. A könyv gerinccel lefelé, mint valami felborult bogár a mellkasomon. Émelygek.

Zajt hallok. Kati az, a lakótársam. Össze kell szednem magam! A nyugtatókat az övtáskámba gyömöszölöm. Az előszobában gyönyörű fogpasztareklám-mosolyt villantva köszönök neki. Azt mondom, el kell mennem. Váltunk pár szót. Elhadarja, milyen klassz helyre vitte ebédelni az új pasija, majd megkérdezi, mi a helyzet, hogy állok a szigorlatra készüléssel. Azt mondom, megyeget, és most is épp könyvtárba rohanok. Nem vesz észre semmit. Profi vagyok.

Kiérek végre az utcára. Sötétedik. Itt megint iszonyú erővel tör rám valami rettentő kétségbeesés. Nem is tudom, hova a francba menjek egyáltalán. Menekülnék, de mindenhová jövök magammal. Találomra elindulok. Arcomba csap az eső, sűrű, hosszú szálú. Ne már, hogy bőgjek! Megpróbálom visszafojtani. Bemegyek egy üzletbe, ahol hígítóra emlékeztető löttyök állnak különböző adagban és színben a poros polcokon. Veszek egy kis üveg tearumot – csak ezt találom ihatónak – meg kólát. A csillámos műkörmű pénztároscsaj furcsán méreget. Foglalkozna inkább azzal, hogy a jobb mutatóujján a virágot formázó fő strasszdísz lepattant. Mert le ám!

Már sötétedik. Csak megyek, közben iszom a rumot, rá gyorsan a kólát, mert iszonyú szar. Érzem, ahogy zsibbasztóan szétárad bennem az alkohol, és már csökken is egy kicsit az a belső szorítás. Bekapok pár szem Rivotrilt. Jó pár szemet. Aztán még pia, még gyógyszer. Megyek tovább.

Kezdek lassan tompulni. Sőt, nem is olyan lassan. Olyan mosódott lett a világ. Kicsit, azt hiszem, szédülök is. Meg dűlök is. Fel kéne hívnom Katona Évát. Igen. Azt hiszem. Nem, ezek az üzenetek… Névjegyzék kell. De biztos fel merjem hívni? Ilyenkor? Egyáltalán hány óra? Ja, igen, hogyne, itt van az orrom előtt. 19:53. Az még nem olyan késő. Jaj, inkább most ide leülök. Hogy is? Igen, megvan. Milyen hülye száma van. Szóval igen, hívás. Csöng. Hú, ez egy gyerekhang! Erre nem számítottam. Kérem az anyukáját. Szörnyen ver a szívem. Mi a szart mondjak neki egyáltalán? Meghallom a hangját: „Halló!”. Iszonyat nagyot dobban a szívem. Válaszolni kéne valamit. Basszus, össze-vissza dadogok! Végre kinyögöm, mi van, bár a nyelvem már alig akar engedelmeskedni. Olyan lett, mint egy kövér, döglött hal. Azt mondja, kihívja a mentőket, mondjam meg, hol vagyok. Na, persze! Hiszen akkor kijönnek, és elvisznek. Ennyitől úgysem halnék meg. Csak összeesnék. Mindjárt össze is esem. Mindegy, nem akarom megmondani, hol vagyok, és kész! Meg aztán nem is igen tudom. Én csak vele akartam beszélni… Vagy mi? De a hangja olyan kétségbeesett. Homályosan felsejlik bennem, hogy iszonyú nagy bunkóság, amit csinálok. Hát megpróbálom elmagyarázni, hol is vagyok szerintem, de érzem, az agyam egyre jobban csúszik szanaszét. A telefonom is valahogy egyre nehezebb. Szörnyű messzeségből hallom Katona Éva hangját, mintha kútból beszélne. Azt mondja, rakjuk le, ő hívja a mentőket. „Maradjon ott, ahol van! Ne menjen sehova!” – visszhangzik a fejemben. De nemigen értem én már a szavak jelentését. Hallom, ahogy pittyenve elnémul a telefonom, ami nem is tudom, hogyan került gyengülő szorításomba. Arrébb botorkálok. Rémlik, hogy valamit kell csinálnom. Valaki mondott valamit. Elindulok a sötét utcán, de hasra esek. Egy gondolat motoszkál a fejemben, hogy fel kéne hívnom Katona Évát, mert nem tudom, mi van. Megpróbálok felállni. Mikor végre sikerül, egy kerítéshez botladozom, leülök a tövébe. Hányok. A földre, a ruhámra. Ez gáz. Azt hiszem. Valaki megszólít. Egy férfi, hogy mi bajom. Próbálok válaszolni. Nemigen megy. Valami mentőkről beszél, amiről eszembe jut valami, bár azt sem tudom, mi.

Érzem, ahogy csövet dugnak le a torkomon. Rohadt egy dolog. Nem kapok levegőt. Közben lefognak. El akarnám valahogy rántani a fejem, de akkor még jobban nyom az a valami a torkomban, és még jobban szorítanak. Na, most már a fejemet is szorítják. Bőgni akarok. Fáj! Azt mondják, nyomjam. De mit? Nem szülni jöttem! Egy nagy csattanás, fröccsenés lent valahol a lábamnál. Azt mondják, nagyon jó, még egyszer. Nem értek semmit. Mit még egyszer?

Érdes ágyba raknak. Forog velem a szoba. A plafonról szikrázó neoncsövek akarnak rám szakadni. Agyam, mint egy mirelit húscsomag. Pisilni kell. Szólni akarok, de nem megy. Végre egy nővér odajön hozzám, hoz egy ágytálat. Föl akarnék kelni, de azt mondja, nem lehet, mert infúzió van bennem. És tényleg! Elmegy, fenekem alatt hagyva az ágytálat, ami iszonyúan nyom. Nagy nehezen rászánom magam, hogy felkeljek, mert az ágytálba egyszerűen nem megy. Botorkálok valamerre a sötétben, mert most bezzeg lekapcsolta a nővér azt a cseszett lámpát. Viszem magammal az infúziós üveget. Hozzám van kötve. Végre meglesz a vécé, pisilek. Elég bonyolult művelet. Egyensúlyozni a büdös kagyló fölött a sötétben, ráadásul egyik kezemben az infúziós üveg. Főleg ilyen kábult fejjel… Persze önmagában a kábultság egész jó.

Visszavánszorgok az ágyamhoz, lefekszem, de képtelenség aludni. Új beteget hoznak, egy cigányasszonyt. Szörnyű zajt csap, hangosan sopánkodik. Erre egy öregasszony is rákezdi. Hogy ő nem is akart öngyilkos lenni, és az ő gonosz gyerekei direkt hozták be, miután benyugtatózták. Aztán elcsendesedik, és elsötétül minden.

Csak pár percig van nyugalom, közben álmodom valami szarságot. Aztán fölébredek, végre, mert már úszom az izzadságban.

Látom, hogy a cigányasszony kábán kering a sötét kórteremben, kétségbeesetten jajveszékelve, hogy neki pisilnie kell. Akarnám mondani, hol a vécé, de nem megy. Hihetetlen gyengének érzem magam. A cigányasszony bemegy a szekrénybe. Szerencsére szinte azonnal kijön, amint felismeri a helyzetet. Ahhoz túl hamar, hogy belepisilhetett volna. Most meg felkecmereg a csapra. Oda pisil. Jobb helyet nem nagyon találhatott volna, végül is. Tompán fekszem tovább.

Mikor legközelebb magamhoz térek, még mindig sötét van. Nem értem. Ennek az estének soha nem akar vége lenni. Aztán egyre több zaj szűrődik be a folyosóról. Behallatszik a rádió is, valahonnan a távolból.

Most már tisztább a fejem. Látom, tele a kórterem. Mind a tíz ágyban fekszik valaki. Öreg, középkorú, fiatal. Persze csupa nő, mivel női kórterem. Nagy részük már felébredt, és kábán hever, bámul maga elé, vagy nézeget körbe, néhányan még alszanak. Mellettem egy totál beállt kiscsaj még mindig alszik.

Valahonnan szarszag árad. Eddig azt hittem, tán a vécéből, bár gyanúsan az ellenkező irányból jött, de most, ahogy megfordul a kiscsaj mellettem, s a takaró részben lejön róla, hát látom a szarszag forrását. Persze hosszú ideig nem jön egy nővér sem arra. Végre megjelenik egy fiatal, katonás az ajtóban. Azt mondja, mindenki mosakodjon meg a csapnál. A pisi alig száradt meg benne, én meg ott pancsoljak. Nagyon jópofa.

Próbálom valahogy felhívni magamra a figyelmét a lány miatt, de hiába mondogatom, hogy „elnézést”, a nővér a szemkontaktust kerülve, kifejezéstelen arccal jön-megy, infúziókat ellenőriz, rázza fel a betegeket, és rikácsolja, hogy „ébresztő”. Ha így körbejárkál, majd észreveszi; én mindenesetre megpróbálok kikecmeregni az ágyból, mert iszonyat bűz van, és mert nem szeretném, ha a nővérke rángatna ki, mert nem valami gyengéd. Szerencsére nem hagytam, hogy elvegyék a ruháimat, így nem olyan szörnyű kórházi hálóing van rajtam, mint a többieken. Szánalmasan festenek. Oké, legyünk őszinték, úgy festek valószínűleg én is. A nővér végre észreveszi a problémát. Totál kiakad. Most kimegy, remélem valami kellékekért. Mindenesetre így megúszom, hogy a pisis csapban kelljen mosakodnom. Kitámolygok a folyosóra. Elég hervasztó: mállik a fal, büdös van. Gyűrött arcú, kócos emberek botladoznak rabruhaszerű pizsamákban, amiken a kórházi bélyegző úgy virít, mint valami kokárda.

Jön az ügyeletes orvos. Egy negyvenes, fáradtságtól szürke pasas. Vizit. A nővérek mindenkit beterelnek a kórtermébe, a doki pedig ágyról ágyra jár, és kérdezgeti monoton, érdektelen hangon – persze jó hangosan, valójában majdnem kiabálva, ami nem indokolt, hiszen nem a geriátrián vagyunk –, ki mit csinált, ami miatt behozták. Néhányan panaszáradatba kezdenek, de a legtöbből alig lehet értékelhető választ kihúzni. Vagy mert még annyira kába, vagy mert nem óhajtja megosztani ennyi idegen előtt, mi volt vagy van vele. Nem is vágom, mért kéne ezt itt mindenkinek az egész rohadt kórterem előtt elmondania.

Egy pszichológussal is el kell beszélgetni mindenkinek, aki beszélőképes. Próbálnám végtelenül készségesen kimenteni magam ez alól. Mondom az orvosnak, nővérnek, hogy van már saját pszichiáterem. Persze ez nem ilyen egyszerű. Azért csak le kell ülni egy rendkívül hidrogénszőke nőcivel. Teljesen bedobom magam. Érzem, tisztára elbűvölően mosolygok és válaszolgatok, ami meg is teszi rá a hatását: helyes, kedves, értelmes lánynak tart, aki pusztán hirtelen felindulásból bevett tegnap pár nyugtatót. Vagy valami ilyesmi. Szóval mehetek is.

Ez gyors volt. Azt mondja a zárójelentés, a statusomban érdemi fizikális eltérés nem észlelhető, a diagnózisom: „Intox. med. /Rivotril/ et alc., Depresszio”. Kétségtelenül rendkívül disztingvált megfogalmazása ez a halálvággyal járó gyógyszerre piálásnak. Ezek az orvosok igazán tudnak fogalmazni. Egyébként meg is számoztak, mint valami rabot. 19725124 az epizódszámom. Epizódszám! Szóval én a kórház Belgyógyászati és Klinikai Toxikológiai Osztályáról szóló sorozat tizenkilencmillió-hétszázhuszonötezer-százhuszonnegyedik epizódjában voltam szereplő. Ez, ha a tévében menne, olyan magyar Dr. Csont-szerű sorozat lenne. Rikácsoló nővérekkel, fásult orvosokkal, hidrogénszőke pszichológusnőkkel és problémásabbnál problémásabb betegekkel, akiket a halál mezsgyéjéről hoz vissza a jól összeszokott, kapcsolatait tekintve szövevényes, orvosi gárda – sőt tím. Team! Mondjuk, a gyomormosásokat is élesben mutatnák, és akkor ez egy egészen felkapott kis sorozat lenne. Király, hogy az életem egy szaftos szappanopera erős gyomrúaknak.

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése