Ugrás a tartalomra

Trubadúrvarázs, 4. rész – Gáspár Ferenc regényrészlete

– Nem vagyok bogumil! Nem vagyok eretnek! – ordítom torkom szakadtából, de nem törődnek velem. Perc alatt összekötözik kezem-lábam, s feldobnak egy ló nyergébe. Ott fekszem hétrét görnyedve, kétségbeesetten, hogy hiába szöktem el az imént a darabontok elől, hiába szereztem meleg ruhát, most pont az öltözékem miatt visznek vissza oda, ahonnét, azt hittem, megmenekültem!

13.

 

Most aztán hová szaladjak, merre meneküljek? Szerencsésen kiértem a várból, a kapuőrök nem állítottak meg, s a darabontok sem üldöztek tovább. Vissza nem mehetek, itt állok egyetlen dénár, s télvíz idején meleg ruha nélkül. Ellenségem van, ez már biztos, Vidal nem fogja elfelejteni nekem a rajta esett sérelmet. Jobb lenne minél messzebbre jutni innen, ám hacsak Katalin asszonyra gondolok, az egész testem reszket, hol meg forróságban úszik, akármilyen hideg fagy kúszik a lábam közé a befagyott Duna felől. Egy mentsváram lehet, Viola! A leányt tegnap óta nem láttam. Írtam hozzá verset, s próbáltam udvarolni, de haragos apja meglátott minket, s elzavart… Nem messze laknak innen, bent, a városban, ott talán meghúzódhatnék, és a nádor asszonyától sem kerülnék túlságosan messzire… meg a király is kedvel, talán visszakerülhetnék a várba, s bosszút tehetnék ezen a kretén Vidalon! Ilyesfajta gondolatok jártak a fejemben, de mentem – sőt meg-megszaladtam közben, mert igencsak fáztam! Nem tudom, mi történik velem, ha bele nem botlom azokba a nyomorultakba, akiktől a megváltást a legkevésbé reméltem. Piszkosak voltak, lógott rajtuk a sokféle gönc, de valahogy mégis melegen öltöztek.

– Hová szaladsz, hékás? – szólított meg az egyik, göcsörtös botját szorongatva.

– Hát csak az orrom után – válaszoltam hetykén.

– És merre jár a te orrod? – kérdezett újból a fickó, s kerestem a vigyort az arcán, de nem láttam, bárhogyan is fürkésztem a pofáját.

– Amerre a fülem meg a szám – feleltem neki, bízva abban, hogy csak megérti a tréfám. De amaz csak nézett rám komoran. Nagy, égő szemei voltak, azokkal vizslatott.

 Tréfálkozik az ebadta! – mondta most egy másik, emez könyökét megrántva. – Bolondot csinál belőled, Bobán!

 Akkor minden bizonnyal Satanel gyermeke! – így a Bobán nevezetű, s meglendítette a botját.

 Ne bántsd! – csitította a társa. – Még hasznunkra lehet, és a hitünket is elsajátíthatja.

 Mi hasznunkra lehet egy eltévelyedett!? – kiabált Bobán, de addigra a többiek is odaértek, s körbefogtak minket, úgy éreztem, nem túl barátságos szándékkal. Hirtelen, mint valami isteni szikra, ötlött a fejembe, kik lehetnek ezek voltaképpen!

 Éljen soká Bogumil páter! – rikoltottam hirtelen, s hangom oly magasra sikerült, hogy magam is meglepődtem rajta. – Követője vagyok, életre-halálra! Csak az aljas és eltévelyedett keresztények között titkolnom kellett, és ezért öltöztem ebbe a maskarába! De végre találkoztam veletek, testvérek! – És lesz, ami lesz: a nyakába ugrottam Bobánnak!

 Fúj! – mondta amaz. – Távozz tőlem… – lökött el magától, de a tekintete megenyhült. – Azt mondod, te is rendes bogumil vagy? Hogy kerültél ennyire messze a délvidéktől? Hiszen az is egy csoda, hogy mi itt vagyunk, mikor tűzzel-vassal üldöznek bennünket!

 Hosszú sora van annak! Majd elmesélek mindent, kedves testvérek, csak egy rend ruhát vagy rongyot adjatok, mert megvesz az Isten hidege ebben a kíméletlen téli időben!

Bobán szó nélkül hátrafelé integetett, olyan püspöki testtartással, amit még Saul érsek is megirigyelhetett volna. Csak az ornátus hiányzott a fejéről. Mindjárt előreszaladt egy kopaszodó, alacsony ember, szakajtóra való ócska köntössel. Uraságtól levetett holmi lehetett, amit kaptam, azt mindjárt láttam, mert prémgallérja volt, s a szövete szintén jófajta, csak piszkos, és néhol lyukak tarkították. Ezzel együtt némi meleget adott. Alázatosan megköszöntem, sőt egy ideig azon tanakodtam, hogy hasra vágódok Bobán előtt, de ebben a hidegben valahogy nem akarózott. Ő meg, hogy kiruházott, nem törődött velem többé, hanem lendületes léptekkel indult el arra, ahonnan én elmenekültem. – Hová tartotok ily szélsebesen? – kérdeztem a kopasztól, aki mellettem menetelt.

 Oda, ni! – mutatott a várra. – Megtérítjük a komákat, s ha nem hagyják magukat, megöljük őket. – És megragadta a ruhája alól kikandikáló kés nyelét, demonstrálva, mennyire komoly a szándéka. S elő is rántotta rögtön. Bennem a vér is elhűlt, mikor azt láttam, hogy csak húzza és húzza! Jó öt arasz hosszú lehetett, s legalább négyujjnyi széles! Inkább kard, mint kés… – Neked nincs ilyen? – kérdezte tőlem, és kezembe nyomta a fegyvert. – Van másik – mutatta.

 Köszönöm – mormoltam, és úgy tettem, mintha a fegyvert csodálnám, s így elmaradtam tőle. Lassanként átszaladt mellettem a buta bogumilok tömege, akik azt hitték, hogy hitük erejével, no meg azzal a néhány rozsdás karddal megtérítik a királyt. Rám senki sem figyelt, én meg szépen elmaradtam tőlük. S azon töprengtem, hogyan találom meg Violát, s ha meglelem, miképpen mutatkozhatok előtte, ebben a nem túl bizalomgerjesztő maskarában. A házukra ugyan emlékeztem, de kérdés, ott laknak-e még? Mert az apja nagyon férjhez akarta adni… Egy életem, egy halálom – gondoltam, s öles léptekkel indultam Esztergom városa felé, nem várva meg, hogyan végeznek Imre király íjászai a szerencsétlen rongyosokkal.

 

14.

 

 Hallom, betört a török Szlavóniába és Horvátországba is. Te viszont nem vagy valami jó bőrben, édes öcsém! – Az esztergomi érsek már nem volt fiatalember, de még elég frissen mozgott, s a lázadás eszméje ébren tartotta a hajlott kortól szunnyadni vágyó gondolatait.

 Sokkal jobban érzem magam, mint mikor elindultam hozzád Pécsről – felelt a püspök. – Útközben valami öregasszony rám olvasott, azóta mintha felszakadt volna a nyomás a mellemből.

 Ezt meg sem hallottam! – mordult az öccsére Vitéz János. – Aki lázadásra készül, az kétszeresen vigyázzon magára! Ne járjon vajákosokhoz, ráolvasókhoz! Hanem beszélhetünk vidámabb dolgokról is, mint a török betörés vagy a betegeskedés. Gyere, megmutatom a dolgozószobámat. Ilyet legfeljebb Itáliában láthattál utoljára!

Janus épp most érkezett, és legszívesebben lepihent volna a hosszú út után, de nem akarta megbántani a nagybátyját. Hát lássuk azt a híres szobát!

Az érsek fürge léppel sietett előre, s Janus már előre mosolygott magában. Látott ő már ezer különbet is, gondolta, de nagybátyja izgatottsága azért felkeltette az érdeklődését. Hátha tényleg olyan különleges az a studiolo?!

 Csak utánad! – nyitotta ki mosolyogva az ajtót az érsek. S a püspöknek tényleg ajkára fagyott a szó, amint belépett. A nyolcosztatú szoba mennyezetét kékre festették, arany csillagok, Nap, Hold ragyogtak róla. Alattuk, a lunettákban allegorikus jelenetek, vágtató hintók istenekkel és istennőkkel, odébb fenséges hattyúk úsznak egy tóban. Alattuk előkelőségek egész alakos képei. Még nincsenek teljesen készen, az egyikük arcát ifjú ember pingálja éppen. A püspök meghajol előtte, ilyenkor elfelejti egyházi rangját, csak a művészt látja, akit egy másik művész köszönt. „Pedig már rég nem írok verset…”

 Come ti chiami? – kérdi.

 Sandro – feleli a kérdezett. Alacsony növésű, és rendkívül fiatal. És megismétli: – Sandro Botticelli.

 

15.

 

Rossz gyerek vagyok. Ha nincs a zene meg a versírás, akkor talán örökre megmaradok szénégetőnek. Lehet, jobban is jártam volna, nem kellene állandóan menekülnöm, de biztos nem lenne ennyire kalandos az életem. Ámbár még alig látszódtam ki a földből, már olyan csalafintaságokon járt az eszem, amiktől rendre bajba kerülhettem.

A szomszédban például egy öreg szénégető lakik, aki valamiért nehezen beszél, és kissé bolondnak tartják. Egy alkalommal, este összebeszélünk a környékbeli fiúkkal, és kisebb boksát rakunk az öreg földbe vájt kunyhója elé, közvetlenül a bejárathoz. Reggel alig tud előkecmeregni, fuldoklik a benyelt rengeteg füsttől. Mi a bokrok mögül nevetve nézzük, amint nyakig kormosan, harákolva dobálja szét a parázsló ágakat. Aztán egyszerre csak felkap egyet, és felénk hajítja. Egy másikkal meg kergetni kezd bennünket. Alighanem rájött, hogy csak mi lehettünk, talán meghallotta a röhögésünk. Csak gyors lábaink mentenek meg a bosszújától. Máskor meg apám gatyájába csempészek békát éjjel, míg alszik. Lesz is haddelhadd! Nénémnek, Erzsinek van egy kis macskája. Rajongva szereti a kis állatot, talán mert anyánk korán meghalt, vagy mert a szénégetők közül senkinek nincs hasonló. Én utálom a nyamvadt dögöt, féltékeny vagyok rá. Hogy néném őt simogatja, szeretgeti énhelyettem! Egy oktondi állatot, egy rühes macskát! Egy szép napon magamhoz csalogatom, s egy dróttal csengőt kötök a farkára. A csengőt a vezérkos nyakából loptam. A szénégetők között van egy gazdagabb ember, ő tart birkákat a réten. A macsek megbolondul a kolompolástól, össze-vissza rángatja magát, de elszaladni nem tud, nehéz neki a majd kolomp méretű csengő. Levágom róla, és ugyanazzal a madzaggal a farkánál fogva felkötöm egy ágra. Ott virnyákol, sivalkodik a szerencsétlen. Látom: nem macska, ördögfiók az! Szólok a többieknek, de nekik nem árulom el, hogy macska képébe bújt ördöggel van dolguk! Kövekkel dobáljuk, amíg mozog. Erzsi két napig nem szól hozzám. Sír, zokog egy egész délután, s harmadnap is csak annyit mond: kész az ebéd, megtömheted a hasad. És beletelik vagy félévbe, míg rám mosolyog, úgy, mint régen. Látszólag nem sokat törődöm vele, de legbelül fáj. Hogy többre tartotta azt a tekergő férget, mint engem! Gyanús is nekem, hogy az ördöggel cimborál. Megmentettem a pokol tüzétől, s engem hibáztat.

Később is mindig kilógok a szénégetők gyerekei közül, tőlem tiltják a kölyköket az anyák, miattam fenyegetik bitang fiaikat az apák.

Kétes népszerűségre teszek szert közöttük. Mikor nagyobb vagyok, attól az egy kivételtől eltekintve, amiről már meséltem, misére sem járok, hiába tetszik a templomi ének, hiába mórikálják magukat az ünneplőbe öltözött lányok. Ki tudja, mi történik velem, miféle lótolvaj haramia válik belőlem, ha egy reggel nem szólít valaki nevemen a kunyhónk előtt.

Félálomban, nehezen kecmergek ki, a kijárati rés, amit csak jóindulattal lehetett ajtónak nevezni, félig-meddig fölöttem húzódik, magasabban az alvó szintnél. Szőke hajú, fiatal legény áll ott, talpig fekete ruhában. Egy novícius, a szokolyai kolostorból. Rögvest megragadja a fülem, visítozom, tiltakozom, de visz magával erővel! Csak apám csúfondáros nevetését hallom magam mögött, meg Erzsi hangját: – Hová viszik Ádámot?! – ezt kiáltja. Mégiscsak szeret engem, állapítom meg, szorult helyzetemmel nem törődve. Talán rájött, hogy én mentettem meg a kárhozattól.

Ábel, mert így hívják a novíciust, az elöljárójától hallotta, mekkora csibész vagyok, ő meg az apámtól. Így kerülök közéjük, hogy ha már apám nem tud megnevelni, akkor majd ők rendes embert faragnak belőlem. Eleinte többször megszököm, ám mindig visszavisznek, s ezért, ha nem is szeretem meg őket, valahogy mégiscsak megszokom a kolostort. Megtanítanak írni-olvasni, s mivel látják, hogy tehetségem van hozzá, lanton, kobzon játszani és énekelni. Ilyenek járnak a fejemben, míg Violáék házához érek. Kérdés, be merjek-e menni? Bekopogjak ebben az ócska köntösben, amit a bogumiloktól kaptam? Viola apja köntös nélkül is kidobat, gondolom magamban, mikor egyszerre csak hangokat hallok a hátam mögül.

 Ott is egy! – mondja valaki mély, dörmögő hangon.

 Nem ússza meg! – felel rá a társa.

És már nyakon is csípnek az eretnekek után kujtorgó poroszlók. Átkozott köntös!

 Nem vagyok bogumil! Nem vagyok eretnek! – ordítom torkom szakadtából, de nem törődnek velem. Perc alatt összekötözik kezem-lábam, s feldobnak egy ló nyergébe. Ott fekszem hétrét görnyedve, kétségbeesetten, hogy hiába szöktem el az imént a darabontok elől, hiába szereztem meleg ruhát, most pont az öltözékem miatt visznek vissza oda, ahonnét, azt hittem, megmenekültem! Ám ahogy itt fekszem, hiába nyomja a kemény nyereg a gyomrom, hogy alig kapok levegőt, azért szemem sarkából még látom, a nagy óbégatásra kinyílik a ház ablaka, és Viola pillant ki rajta! S megismer, egyik kis fehér kezét kebléhez, másikat ajkához emeli, ahhoz a pici kis ajakhoz, amihez nemrég én írtam olvadozó verset – igaz, akkor még nem vonzott bűvkörébe Mog nádor asszonya –, sikkant egyet, s szemeit forgatja. Intenék neki, de kötve vagyok. Ám helyén van az esze meg a szíve is, kérdi a poroszlókat:

 Hová viszik ezt az ártatlan embert?

 Nem ártatlan ez, gonosz eretnek!

 Miért lenne krisztustagadó? Hisz ugyanúgy néz ki, mint bármelyikünk!

 Nem látja kisasszony a köpenyét? Ilyesmit hord az összes többi, akiket elfogtunk, innét alig fertályórányira! Vannak vagy félszázan, mind beismerték, hogy gonosz tanok követői. A többi meg sem szólalt, mert rögtön lenyilaztuk őket!

 És mi lesz a sorsa a szerencsétlennek?

Máglya – vonja meg a vállát a mélyebb hangú strázsa. – Mi más? Még elélhetnek egy hétig vagy kettőig. Karácsony szent napja előtt nemigen van eretnekégetés. Addig sorvadozhatnak a király úr börtönében – mondja, és röhög. Viola megtudta, amit akart. Életben maradási esélyeimet hallva elsápad, de erőt vesz magán. Még biztatóan integet is nekem egy keszkenővel. Egészen hasonló ahhoz, amit Katalin hagyott el a folyosón, nem is olyan régen…

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.