Berka Attila: Anómia XII. 1–3.

Epika, Próza

Talán egy-két perc, és elaludtam volna. Kikapcsoltam volna magamat a világból, és kis szerencsével akkor ébredtem volna, amikor a sikeres küldetésből visszatérnek Eszterék. De nem. A robbanások és lövések zajára akkorát ugrottam, hogy fejemet a kisbusz plafonjába, lábfejemet a sofőrülés aljába vertem. A hirtelen fékezéstől kifaroltunk, úgyhogy az ablakra is fölkenődtem.

 

XII.

1.

Egyenletes motorzúgást hallottam, kinyitottam a szemem. Egy autóülés hátulját láttam és két térdet, tehát a térdekhez tartozó combokon feküdtem. Felültem.

Kissé zavarban voltam, pedig Eszter biztatón mosolygott.

‒ Jót aludtál? ‒ kérdezte kedvesen.

‒ Igen, köszönöm.

Igyekeztem összeszedni magam.

A kisbuszban rajtam kívül mindenki talpig feketében és állig fegyverben volt. Elöl ketten, mellettem Eszter, mögöttünk négyen a padlón.

‒ Ti valami kommandósok vagytok? ‒ kérdeztem Esztertől.

‒ Valami olyasmi ‒ bólintott mosolyogva. ‒ Bár az ilyet inkább különleges egységnek szokták hívni.

Nagyon tetszett, hogy ennyit mosolyog.

‒ Azt megtudhatom esetleg, hova megyünk?

‒ Kirándulni ‒ röhögött fel a sofőr. Vele röhögtek a többiek.

‒ Kirándulni?

‒ Bizony-bizony.

‒ A Mátrába megyünk ‒ mondta Eszter, és a karomra tette a kezét. ‒ Sőt a Mátra tetejére.

‒ A Mátrába? Hogyhogy a Mátrába?

‒ Ott van a nyaralóm ‒ szellemeskedett tovább a sofőr. ‒ Meghívtam a csapatot egy hosszú hétvégére.

Eszter kedvesen megszorította a karom.

‒ Nyugi, hamarosan minden kiderül. Mert mi se tudjuk a részleteket. Csak nekünk, ugye, elég, ha parancsot kapunk.

Bólintottam, ellazultam. Végül is veszítenivalóm nincs, igazi katonanő ölében még soha nem aludtam, és Kékestetőn is régen voltam.

Három kisbuszból és három teherautóból álló konvojunk előbb lekanyarodott az autópályáról, majd átgurult Gyöngyösön. A látvány lehangoló volt. Teljes utcák hiányoztak, mindenfelé gázmaszkos, védőruhás alakok mászkáltak. A gúlába hordott hullákat égették vagy a romokat pakolták. Rajtuk kívül csak néhány rendőri és katonai egységet láttam, civileknek nyoma se volt.

‒ Sok települést szőnyegbombázni kellett ‒ mondta Eszter. ‒ Főleg a városokat. Csak Budapestet volt tilos. Azt mondták, a fővárost meg kell menteni mindenáron.

Kérdőn néztem rá.

‒ Igen, rengetegen haltak meg. Házról házra kellett haladnunk.

Még kérdőbben néztem rá.

‒ Igen, ez a hat kocsi maradt a Különleges Ezredből…

‒ A kurva anyjukat! ‒ kiáltott fel a sofőr. ‒ Hogy baszta volna szájba a kurvaisten!

Hát ezután, míg ki nem értünk a városból, csak a motorzúgás hallatszott.

‒ Az kiderült, hogy mi volt ez az egész? ‒ kérdeztem aztán.

‒ Pontosan senki nem tudja ‒ válaszolt a férfi az első ülésről. ‒ Talán valami vegyi fegyver mellékhatása.

Vagy csak tényleg tele lett a pokol, jutott eszembe megint.

‒ A vegyi fegyver vagy a mellékhatás ilyen vicces? ‒ hallottam Eszter számon kérő hangját.

‒ Hogy? Mi?

‒ Min mosolyogtál?

‒ Mosolyogtam?

‒ Szerinted?

Határozottan lehűlt a levegő a kisbuszban. Ühüm. Felfogtam, a jelenlegi helyzetben, ami alapvetően az ő helyzetük, mert én mindössze egy szerencsés potyautas vagyok, egyáltalán nem szép dolog, ha csak úgy mosolygok.

‒ Ne haragudjatok, nem akartalak megbántani benneteket…

‒ Tehát?

‒ Tehát azért mosolyogtam, mert az jutott az eszembe, hogy tele lett a pokol. Hogy vegyi fegyver se kell, hanem…

Na, épp erre a megvető csöndre számítottam, nem is folytattam.

Sebaj, legalább békén hagynak a továbbiakban, én meg az első lehetőségnél kiszállok, és elindulok hazafelé.

Mert tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy nincs vesztenivalóm. Annyi igaz, hogy az én életem önmagában nem ér semmit. De ott vannak a barátaim.

Hazamegyek, és megkeresem őket, az összeset, ha addig élek is.

 

2.

Mintha Eszter megsejtette volna távozási szándékomat. Amint kiléptem a buszból, már belém is karolt, sőt.

‒ Azért meglepődnék, ha igazán kőből lenne a szíved ‒ mondta kedvesen, mosolyától pedig még az a kő is kenyértésztává vált volna.

Nem is tudtam megszólalni, bámultam csodálkozva.

De legalább kiderült, hogy egyelőre maradok.

Végül is rég nem voltam ekkora nyüzsgésben. Egymást érték a sátrak és a konténerek, az emberek jöttek-mentek, ettek-ittak, beszélgettek. Igaz, kizárólag rendőröket, katonákat meg fehérköpenyeseket lehetett látni. Mátrafüreden legalább a vöröskeresztes sátrak előtt tébláboltak civilek. Attól a néhány felszabadultan játszó gyerektől a kedvem is jobb lett. Hát nekik kellene most itt, a Sás-tónál lenniük. Fogócskázni, focizni, kiabálni meg minden mást csinálni.

Egy fekvő rendőr és egy fekvő katona között térdeltem a tópartra, s hajoltam a víz fölé. Tükörképem ingott s lebegett.

‒ Gyere, Hús, majd később bámészkodsz ‒ szólt rám Eszter, majd finoman, de határozottan felhúzott, és szinte bevitt az egyik sátorba.

‒ Akkor talán kezdhetjük is ‒ mondta az apámarcú férfi, miután fogadta Eszter tisztelgését. ‒ Ó, bocsánat! Ez az úr itt ‒ rám mutatott ‒ Puskás őrnagy. Összekötő.

A többiek, nyolc-tíz tiszt, biccentettek, én meg visszabiccentettem.

Ejha, ez valami nagyon titkos megbeszélés, ha civilként nem lehetek itt. Pedig nem biztos, hogy érdekel, sőt.

‒ Nos, mivel sietnünk kell, nem beszélek mellé ‒ mondta az apámarcú, valóban komoly hangon. ‒ A legutóbbi jelentés szerint az elnök Galyatetőn van. Valószínűleg a szállodában.

Aha. Mi van?!

‒ Az akció vezetője Pálffy ezredes ‒ az apámarcú férfi tekintete elfelhősödött egy pillanatra, a tisztek is morrantak egyet ‒, tehát nem lesz könnyű dolgunk.

Nem. És ez talán nem is az én dolgom.

Az órájára nézett, majd az asztalon lévő térképre mutatott, a többiek közelebb hajoltak.

‒ Tizenöt perc múlva fallóskúti és szuhai irányból megkezdődik a bekerítés. Mi öt perc múlva átmegyünk Mátraházára, ahol csatlakozik hozzánk két speciális egység. Onnan elmegyünk eddig. ‒ A behajló fejektől nem láttam, hova mutat. ‒ Itt rejtjük el a járműveket, innentől legközelebb a célnál találkozunk. A részletes parancsokat máris kiosztom. Értettem?

Igenisek, bólintások.

‒ Remek, köszönöm. Akkor indulás!

Persze éppen akkor, amikorra végre én is eldöntöttem, hogy megpattanok.

Érkezett Eszter, belém karolt, és húzott kifelé.

‒ Az ezredes a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád ‒ súgta a fülembe, miközben tulajdonképpen betolt a kisbuszba. Szinte azonnal indultunk.

Dühös voltam, hogy ilyen könnyen hagytam magam. Túl sokat vártam, már rég el kellett volna húznom innen.

‒ Ezredes a rangja? ‒ kérdeztem Esztertől.

‒ Mármint a Hadiknak?

‒ Ha így hívják a parancsnokodat, akkor neki.

Bólintott és mosolygott.

‒ És milyen elnök? ‒ Gondoltam, most megtudok mindent.

‒ Hát a miniszterelnök.

Aha. Hm.

‒ Akkor ez most olyan emberrablásos-összeesküvős puccs vagy valami hazaárulós-idegenes akármi?

‒ Puccs. Az a Pálffy ezredes egy jól ismert katona.

Hogyne, persze.

‒ Nem baj, ha én még sose hallottam róla?

Eszter egyre szélesebben mosolygott.

‒ Az nem. De ettől még az egyik legkiválóbb katona, úgyhogy nagyon veszélyes.

‒ És ez a Hadik ezredes, ez a te parancsnokod, ez milyen?

‒ Ő a másik legkiválóbb katona.

A mindenit, ez de remek hír!

Aztán váratlanul felcsillant a remény, mert eszembe jutott, hogy itt valami egységek csatlakoznak hozzánk, vagyis a konvojhoz, tehát amikor megállunk, eltűnök a fák között, mintha vizelni akarnék, aztán hazamegyek. Hazamegyek, és addig nem nyugszom, amíg meg nem találom a barátaimat. Mindenkit. Akárhol vannak, akármilyen állapotban.

Újra erősnek éreztem magam, megint értelme lett mindennek.

Csakhogy nem álltunk meg.

Egy kicsit lassítottunk, Kékestető felől két fekete kisbusz besorolt, és már gyorsultunk is vissza.

Hátradőltem, és becsuktam a szemem.

 

3.

Talán egy-két perc, és elaludtam volna. Kikapcsoltam volna magamat a világból, és kis szerencsével akkor ébredtem volna, amikor a sikeres küldetésből visszatérnek Eszterék.

De nem. A robbanások és lövések zajára akkorát ugrottam, hogy fejemet a kisbusz plafonjába, lábfejemet a sofőrülés aljába vertem. A hirtelen fékezéstől kifaroltunk, úgyhogy az ablakra is fölkenődtem.

‒ Gyerünk, kifelé! ‒ kiabálta Eszter, sőt rántott magával. ‒ Gyorsan a busz mögé, a fák közé!

Bevetődtünk az erdőbe.

‒ Nesze, fogd! ‒ hallottam Esztert, és már markolhattam is rá egy gépfegyverre. A tárakat sietve dugdostam a zsebeimbe, mert Eszter kiadta az indulási parancsot.

Néhány méter kúszással egy kis domb fedezékébe jutottunk.

‒ Mindenki megvan? ‒ kérdezte Eszter.

Számolgattuk egymást.

‒ Akkor ez oké, rendben ‒ mondta végül Eszter, aztán nagyot fújva nézett körbe. ‒ Az irány nyugat-északnyugat. Gyerünk!

Kúsztunk, osontunk, aztán egy sűrű bozótosnál újra összegyűltünk.

‒ Ha szerencsénk van ‒ mondta Eszter ‒, senki nem tudja, hogy túléltük. A mieink se. Így vagyunk a legnagyobb biztonságban. Mert ezt csak úgy lehetett, ha tudták, hányan és mikor jövünk. Vagyis áruló van a csapatban.

Nyomasztón és logikusan hangzott.

‒ De lehet, hogy tévedek ‒ tette hozzá Eszter. Térképet vett elő, böngészgette. Ráncolta a homlokát, aztán egyszer csak megdöntötte a fejét, fülelt. ‒ Halljátok?

Füleltünk mi is. Én nem hallottam semmit.

‒ Én nem hallok semmit ‒ mondtam.

‒ Én sem ‒ csatlakozott a sofőr.

‒ Többiek? ‒ nézett körbe Eszter. ‒ Hallotok valamit?

Mindenki ingatta a fejét.

‒ Épp ez a furcsa, ugye? ‒ kérdeztem megvilágosodva. ‒ Hogy nem hallunk semmit.

‒ Pontosan. Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. De megyünk tovább. Gyerünk!

Legközelebb valamivel az út előtt álltunk meg, az ágak közül előtűnt az aszfalt. Egy kicsit lihegtem.

‒ Mielőtt átmegyünk az úton, elmondom, mire jutottam ‒ mondta Eszter. ‒ A támadók nem voltak sokan, ráadásul túl messze is van még a tető. Be is kellett volna keríteniük. És nem volt rendes harc. Robbant valami a konvoj elején meg a végén, volt néhány lövés, aztán csend. A többi egységünk valószínűleg futtából lenyomta őket. Nem, ezek nem profi katonák voltak.

‒ Akkor kik? ‒ kérdezte helyettünk is a két kopasz katona közül az idősebb.

‒ Egy megmaradt szabadcsapat.

Fura volt, hogy rajtam kívül mindenki meglepődött. Ezek hozzám képest mégiscsak sokat látott katonák. De lehet, hogy az a rosszabb, ha semmin nem lepődöm meg.

‒ Errefelé sok az elhagyott hétvégi ház ‒ folytatta Eszter ‒, eléggé életszerű, hogy ide húzódtak.

Az idősebb kopasz katona ingatta a fejét.

‒ Ne haragudj, de ez baromság. Azt akarod mondani, hogy Pálffy ezredes részegekkel meg bűnözőkkel fogatta el és hozatta ide a miniszterelnököt?

‒ Nem, nem ezt akarom mondani. Én inkább pont azt mondom, hogy ez nem feltétlenül az ő támadásuk volt. Ha feljebb jutunk, meglátod te is, ezen a helyen elég könnyű elbújni.

‒ De ne csináld már, ez itt Magyarország…

Egy nyílvessző fúrta át a nyakát.

Belekaptam Eszter gallérjába, és rántottam volna magammal, de elgáncsolt.

‒ Nem hagyom itt az embereimet! ‒ kiáltotta, és lőni kezdett arra, amerre a többiek.

A földre dobtam magam én is, szorítottam a fegyvert, és néztem jobbra-balra, de nem láttam semmit.

Amikor a másik, a fiatalabb kopasz katona hátába egymás után két nyílvessző fúródott, önkéntelenül felnéztem. Hát persze, a fán, ott, a fán! Leszedtem egy rövid sorozattal. Ahogy lezuhant, hatalmas ordítás hallatszott több irányból, aztán egyre közelebbről és közelebbről.

‒ Azonnal el kell tűnnünk innen! ‒ hallottam Esztert. ‒ Irány északkelet, gyerünk!

Rohantunk, egy darabig az út mentén, aztán át a túloldalra, be a fák közé, emelkedőn föl, lejtőn le.

Egyszerre álltunk meg. Ketten maradtunk. Az ordításokat, az üldözés zaját rég nem hallottuk, a lemenő nap fényének köszönhetően viszont észrevehettük az egyébként bokrok által jól takart kunyhót, ami a mögötte lévő sziklafalnak támaszkodott. Lakatlannak, elhagyatottnak tűnt, de azért óvatosan közelítettünk.

Közben végig azon gondolkodtam, vajon mióta fogjuk egymás kezét.

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése