Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Veronika Peters: Két bőröndbe belefér – részlet

Láthatár
 
Veronika Peters
Két bőröndbe belefér
Kolostoréveim
részlet
 
Muth Ágota Gizella fordítása
 
 
Érosz és Mammon
 
– Nagyon jó, erre adok önnek egy jelest.
A filozófia docense, dr. Michael Roth, akit egy hét folyamán öt pár hasonló formájú, különböző színű vászoncipőben és mindig hozzá illő ingben láttam, fontosnak tartotta, hogy „az érosz felfogása Platónnál” témából vizsgáztasson, és nem találta ostobaságnak,hogy A lakoma című műből vett idevágó idézeteimet kétértelmű kommentárokkal lássa el. Közben próbálja leplezni ironikus vigyorgását. Beírja a jegyet az indexembe, hátradől, gratulál a jó eredményeimhez, és komolyan tudtomra adja, hogy öröm volt számára engem tanítani.
– Szintén örültem, és köszönöm a fáradságát a nyilvánvalóan személy szerint nekem tervezett vizsgáért.
– Nem szereti, ha provokálják, ugye?
– Az ön szakterületéhez kapcsolódó kérdésekkel nem.
– Csak az éroszról beszél, vagy általában a filozófiáról?
– Döntse el ön.
A rekedt nevetés jól áll neki. Roth lapozgat a jegyekkel és pecsétekkel teli kis füzetben.
– Lenne kedve a záródolgozatát filozófiából írni?
– A dolgozatom már készen van, a kollégája tegnap vizsgáztatott belőle.
– Megkérdezhetem, hogy mi a témája?
– Karl Rahner teológus bemutatása.
– Rahner? Nehezen emészthető. Hogyan talált rá?
– Érdekelt, hogy ösvényt taposott egy szabad teológiai gondolkodásmódhoz.
Bólint, kicsit gondolkodik, elkezd beszélni. Kopogtatnak. A titkárnő tudni szeretné, mikor áll rendelkezésre újra a terem, mert több vizsga is lesz. Dr. Roth kicsit ingerülten feleli: azonnal készen vagyunk. Összeszedi a papírjait, a golyóstollát kockás zakója zsebébe teszi, és nézi, ahogy a hátizsákom a vállamra vetem.
– Meghívhatom egy kávéra?
– Egy órán belül indul a vonatom.
– A pályaudvaron van egy jó kis bisztró.
A vendégek felnéznek, amikor keresztülmegyünk a lokálon, és leülünk egy kis sarokasztalhoz. Az apáca és a szépfiú – nem szeretném tudni, mit gondolnak. A docens kér, hogy szólítsam Michaelnek, hosszú lábait keresztbe teszi, miután rendel „két nagy feketét”, és elmagyarázza nekem, hogy Ausztriában nem rendelhet az ember egyszerűen csak „kávét”, itt differenciálni kell, kiváltképp Bécsben. Beszél a városról, melyhez valószínűleg egyszerre fűzi gyűlölet és szeretet, majd rákérdez, mit néztem meg az elmúlt napokban. Azt hiszem, szórakoztatja beszámolóm a délelőttömről, amikor a Lipicai Lovasiskola reggeli tréningjén voltam, és sajnálja, hogy nem lehetett velem a Modern Művészetek Múzeumában. Ismeri a restaurátort, megnézhettük volna közösen a műhelyt, épp az elmúlt héten csodált meg ott egy Kokoschkát a festőállványon. Dr. Roth meleg hangon beszél, kérdezi, vajon hallottam-e azt a történetet, amikor Kokoschka egy korábbi szerelméről, Alma Mahlerről mintázott életnagyságú bábuval látogatott a kávéházakba. Az iránta érzett kétségbeesett vágy miatt majdnem eszét vesztette, másrészről a Szélmenyasszonyban egyik legmegkapóbb művét alkotta meg. – Ízlés dolga – mondom –, és igen, Mahler önéletrajzát olvastam, de csak félig. Túlságosan önimádónak találtam.
A velem szemben ülő egyetértően nevet, beszél a vágy és az őrület egymást érintő határairól, majd int a pincérnőnek, amikor látja, hogy órámra nézek.
– Egy olyan nő, mint ön, miért él kolostorban?
Keze egy másodperccel hosszabban és egy leheletnyivel erősebben fogja az enyémet. Most giccses lesz a filozófus, vagy ismét ironikus? Melyik filmben is kapott egy hasonló kérdést Sophia Loren, a kissé buja, álomszép apáca? Ki is játszott még benne? Adriano Celentano? Mit válaszolt Sophia?  A filmekkel kapcsolatos emlékezetem lassan elhalványul.
– Szórakozásból.
– Ez szórakoztató?
– Igen, miért ne?
– Ön fiatal, nem tesz olyan benyomást, mint aki érzéketlen a… nos, igen… – pillantása végigfut rajtam. – Hogy is mondjam…
– Ön az érosz témáját a cölibátussal kapcsolatos életmódom példája okán akarja feszegetni?
– Ne értsen félre, kérem. Érdeklődésem…
– Pusztán filozófiai természetű?
Nevetve megrázza a fejét. Ezt egyszerűen nem hiszem.
– Roth doktor úr, élveztem a beszélgetést, de most már igazán mennem kell.
A vasúti síneknél a szemetesbe dobom a névjegyét. Semmi kifogásom ellene, sőt örülhetek, ha egy ilyen vonzó férfi még ebben a ruhában is nőnek tekint, de az már más lenne, ha folytatódna a történet. A szerzetesi ruha rendszerint többé-kevésbé megvéd a hódítási kísérletektől. A legtöbb férfi leolvassa a külsőmről, hogy „megközelíthetetlen”, ami sok mindent leegyszerűsít, ha az ember nem akarja, hogy mindenáron kikezdjenek vele.Úgy tűnt, hogy Rothot inkább felizgatta az öltözékem. Talán trófeagyűjtő? Biztosan vannak olyan nők is, akiket izgat, hogy elcsábítsanak egy papot, csak azért, mert a tiltott gyümölcs édesebb.Hirtelen eszembe jut, mit mondana most Paula: „Csak ne légy beképzelt!” A mellettem álló, vonatra várakozó férfi ingerülten eltávolodott a magában mosolygó apácától.
 
Az intercityben tomboló fiatalokból álló horda meghiúsította olvasási próbálkozásomat.
– Ön apáca?
– Nem, pingvin.
A lányok vihogva körém csoportosulnak, sós mogyoróval kínálnak, mesélnek az osztálykirándulásról, melynek bécsi emlékei kimerülnek számukra a fiúk szobáiban tett látogatásokban és a szintén tilos ivászatban. Ha nem teszek valamit azonnal a kedvesnővér-imázs ellen, valamelyikük mindjárt mesélni kezd az óvodabeli nővérről, aki vagy totál hülye, vagy szuper aranyos volt, a másik a ministrálásáról, egy további talán arról, hogy a nagynénje is kolostorban él, és Münchenig szórakozó társa leszek a Landgraf Ludwig Gimnázium 9/b osztály lánycsapatának.
Egy csinos, sötét hajú lány kérdezi, mellém ülhet-e, és választ sem várva beszélgetni kezd.
– Mi muszlimok vagyunk. Apám azt mondta, az apácákat tisztelni kell, de nem érti, miért nem házasodhattok, Isten ellen való, ha nem akar az ember gyereket.
Na, ez remek: még 350 kilométernyi vonatút, és egy alapvető vita közepén találom magam egy tizennégy évessel. Próbálom elmagyarázni, hogy az apácák önként mondanak le a házasságról, mert Istenre akarnak koncentrálni, és bosszankodom a már csaknem hildegardi hanghordozásomon. A lány kétkedőn néz rám.
– Ebben zavar a család?
– Számunkra a kolostori közösség jelenti a családot.
– De férfiak nélkül, ugye?
– Igen, férfiak és gyerekek nélkül.
Szemmel láthatóan elégedetlen a válaszommal, amit aligha vehetek rossz néven.
Egy másik lány is bekapcsolódik a társalgásba.
– Nem hiányzik semmi önnek?
– Teljesen elégedett vagyok.
– Mit csinál egész nap az ember a kolostorban?
Csak akkor távolodnak el tőlem, amikor megjelenik a tanárnőjük, és felszólítja őket, hagyják békén a nővért.
Mi mondhattam volna? Azt, hogy azért költöztem oda egykor, mert meg akartam oldani a világ rejtélyét egy kalandos belső utazással? Hülyeség! Azt, hogy csaknem nyolc éve lemondok a szexről, a partnerkapcsolatról és a családról, hogy találjak valamit, amit még mindig fontosnak tartok, noha a válaszok újra meg újra kisiklanak a kezeim közül, mihelyt azt hiszem, hogy megragadtam a valóság egy darabját? Ez mindenesetre tiszteletre méltó lenne, csak aligha lehet megértetni egy kamaszlánnyal.
Amikor leszállok Münchenben, kopognak a vonat ablakán, integetnek, én visszaintek nekik.
A helyi járat olyan üres, hogy nem fenyeget az utastársaimmal való beszélgetés veszélye. Amikor kinézek az ablakon, erdőket, mezőket, falvakat, kicsi és nagyobb tanyákat látok – semmit, ami lekötné a figyelmet. Meditáció egy mellettem elhaladó világról annak előkészítéseként, hogy újra elmerüljek mit sem változó mikrouniverzumomban.
A teológiai tanulmányok miatt sokat utaztam, a jelzett évi két hétnél többet. Vizsgák és tanulmányi hetek Grazban, Innsbruckban, Klagenfurtban, Salzburgban, Bécsben. Bibliatudomány, dogmatika, fundamentális teológia, keresztény filozófia, egyháztörténet, morálteológia, liturgika, egyházjog. Mindez jegyzetekben összefoglalva, amit a jó emlékezettel megáldott ember a mindenkori vizsgákra képes észben tartani anélkül, hogy halálra tanulná magát. A tudományosan megalapozott teológiakivonat házi használatra kikapcsolódást jelentett további két évre a kolostori napi rutinból. Az utazás meglepően sok élményt adott, a docensek és a diáktársak kedvesek voltak, sokszor üdítően „baloldali katolikusok” és haladók, csak kevés volt köztük az elkötelezett, jó ember típus, akik a gyakorló keresztényeknek megpróbáltatást jelentenek. Tiszteletnek örvendtem, egzotikum voltam – ami részben izgalmas volt, és alighanem ennek köszönhetem egyik-másik túl jó jegyemet.
Raphaela hangsúlyozta, hogy a katolikus-keresztény hitben való elmélyülésemet kívánja, miután a noviciátusom nem volt a legszerencsésebb. Személyes ügyének tekintett, és minden vizsga előtt vette a fáradságot, hogy átnézze velem a tanulnivalót. Ahogy mondta, érdekli az anyag, és örül a velem folytatott teológiai vitának. Hiányozni fognak ezek a délutánok. Raphaelától bármit kérdezhettem, bevallotta, ha valamit nem tudott, és soha nem vonta ki magát a vita alól dogmatikus általánosságokkal vagy záró értékelésekkel. Eredményeimtől el volt ragadtatva, sőt odáig ment, hogy Hildegardnak kifejezte csodálkozását, amiért tanulási szorgalmamat nem sikerült felkeltenie a noviciátus ideje alatt. Hildegardnak erről egyszer nyugodtan el kellene gondolkodnia.
Amikor hozzáláttam a záródolgozatom elkészítéséhez, Raphaela felajánlotta az irodájában levő számítógépet. Örül, hogy végre valaki használja. Tiltakozásomat, hogy azt sem tudom, hogyan kell a gépet bekapcsolni, egy vállrándítással elintézte. „Azt a mondatot, hogy »nem tudom«, nem ismerik a kolostorban. Nálunk ez így hangzik: »azonnal elkezdek gyakorolni«!” Antonia nővér egyik barátja sietett a segítségünkre, akinek egy kis számítógépes cége van. Hozott magával három gépet, melyeket ajándékozási szerződéssel átadott a kolostornak. Piát, Mariát és engem egy hétnapos gyorstalpaló tanfolyamra vezényeltek. Az első három nap után technikai tehetségnek bizonyultam, és a tanulás mellett sokat „gyakoroltam” is. Újabban előfordul, hogy vasárnap reggel a szobámban cseng a telefon, amit Margarita biztosított nekem, és az apátnő izgatott hangja közli, hogy miközben az előadásán dolgozott, egyszerre eltűnt a szöveg, háromheti munka, minden odavan, kész katasztrófa!
– Klikkeljen a ’szerkesztés’-re. Második hasáb fentről, második szó balra.
– És most?
– Klikkeljen a ’visszaállítás’-ra.
Egy másodpercnyi csend, majd egy sóhaj.
– Mindig mondom, hogy ön egy zseni, egy zseni! – azzal leteszi a telefont.
Ha Raphaela időhiányban szenved, már nekem diktálja a szöveget egyenesen a gépbe, és „kedves írnokom”-nak nevez. Szívesen dolgozom neki, és nem lenne ellenemre, hogy lassanként belenőjek az apátnő virtuális titkárnőjének hivatalába.
 
A kalauz legyint, amikor keresem a jegyemet. „Rendben van, nővér.” Köszönésként sapkájához emeli a kezét, hatalmas teste imbolyogva halad az üres ülések közt. Egyszer szeretnék nem „hivatalos személy”-ként közlekedni… Egy pillantás elég, az emberek máris tudják: ah, igen, ez ilyen. Rejtély számomra, miért nem tudom ennyi idő elteltével sem az öltözékemet természetesnek, hozzám tartozónak tekinteni. Van, aki punk, a másik öltönyt visel, megint más rabbi vagy apáca. Na és?
– Ruházatunkkal bizonyítványt állítunk ki, mondta Dorothea, amikor vonakodott egy kórházi tartózkodás alkalmával habitusát otthon hagyni. Olyan jól kezeli apáca voltát, hogy alkalmanként irigylem a belső biztonságát. És én? Raphaela meg fogja kérdezni, hogy most, biztos teológiai tudással a hátam mögött, megtaláltam-e otthonomat a katolikus egyházban, és újra csak „nem tudom”-mal fogok válaszolni.
A mégis szó túlélési stratégiává vált; ezt másképp képzeltem.
 
A pályaudvar előtt Margarita nővér vár, az öreg Passatra támaszkodva, melynek a jobb sárvédőjén levő horpadás az én számlámra írható. Három hónappal ezelőtt a vaskapunak hajtottam, és azóta hallgatom a nővértársak gúnyos megjegyzéseit, hogy a következő kitörési kísérletnél csak a nyitószerkezetet kell működésbe hoznom, és az ajtó magától kinyílik. Raphaela akkor megkérdezte, minden rendben van-e velem.
– A figyelmetlenség és a fáradtság szerencsétlen egybeesése, ez minden. Ne csináljon ebből gondot.
Nem tűnt nyugodtnak, egy hétig korábban küldött aludni, megkérte Hartmann doktort, hogy adjon nekem vitaminokat, és figyelmeztetett, hogy egyek többet.
Amikor Margarita most átölelt, rádöbbentem, hogy hiányzott. Ő és a többiek. Ez már figyelemre méltó.
– Van valami újság? Mindenki egészséges otthon?
– Paula nővér ágyban fekszik.
– Megint megfázott?
– Nem, gyengélkedik. Ma reggel a misén összecsuklott. A doki mérlegelte, hogy kórházba utalja-e vizsgálatra.
Paula gondot okoz nekem az utóbbi időben. Amióta tavasszal megtiltották neki a traktorvezetést, és nem foglalkozhat a gyümölcsössel sem, láthatóan gyengébb lett. A jobb lába felmondta a szolgálatot, amikor a fékre akart lépni. A házmester úgy menekült meg, hogy a rózsák közé ugrott. Ezután meggyőzte Simone nővért arról, hogy az öreg hölgy a traktoron általános veszélyt jelent.
– Meglátogathatom?
– Persze, már várja önt.
 
Margarita hármasban rohan a kanyarban, csikorgó kerekekkel fordul a kolostorhoz vezető útra, a Szent Kristóf-érem ismét lerepül a műszerfalról.
– Ne hajts olyan gyorsan, még az árokban landolunk!
– Mindnyájan Isten kezében vagyunk.
Nem én vagyok az egyetlen, aki csodálkozik azon, hogy nem büntették még meg közlekedési szabálysértésért. Margarita maga azt állítja, hogy különös kapcsolata van minden dolgok irányítójával, aki az ő esetében mindig behunyja az egyik szemét. Placida hozott neki a legutóbbi szabadságáról egy matricát, melyen ez állt: „Ne vezess gyorsabban, mint ahogy az őrangyalod repülni tud”, de Margarita vonakodott „egy ilyen buta mondást” kitenni az autóra.
– Lesz holnap nagymosás?
– Nekem igen.
– Mit jelent ez?
– Vélhetően ön már nem dolgozik tovább a mosodában, de legyen meglepve, nem mondtam semmit.
Túl jól ismerem Margaritát ahhoz, hogy megpróbáljak pontosabb információt kihúzni belőle az új munkámról. Mit tervez Raphaela? Jól érzem magam a mosókonyhában. Csaknem minden nővér eljön oda, Margarita praktikus gondolkodása minden élethelyzetben jótétemény, és negyven garnitúra ágynemű mángorlása közben kimerülni nem a legrosszabb módja annak, hogy az ember rendet tegyen a fejében. Néhány hónapja Lioba nővér ül a vasalódeszka mellett egy kopott karosszéken, amit Margarita állított oda neki, és kisebb foltozásokkal teszi hasznossá magát, közben ellát minket történetekkel a régmúltból. Ezekkel nem tudok betelni, és Lioba határozottan vidámabb, amióta nem egyedül üldögél a cellájában.
– Lioba nővér, ha ön nem lenne nekünk! – mondja Margarita gyakran.
– Lárifári, már alig látok valamit. Önök rajtam, öregasszonyon nevetnek!
– Ezt sosem tennénk, teljesen mindegy, hogyan stoppolja meg a zoknikat. A történeteit szeretjük!
– Történetek, történetek, maguknak, fiataloknak inkább hallgatásra kellene engem inteni.
Mire Margarita, aki legalább ötven felett van, diadalmasan rám néz, és barátságosan megsimogatja a mosolygó öreg arcát.
Szívesen voltam kettőjükkel, olykor lementem délután ruhát hajtogatni, noha a többieknek azt mondtam, tanulok, de jelenlétükben megszabadultam a kétségeimtől és a tanácstalanságomtól. Egyikük sem árult el. Ha a szabályos munkaidőmön kívül megjelentem, mindig úgy tettek, mintha megbeszéltük volna, és ha ez gyakrabban előfordult, Lioba kikérdezett az anyagból, vagy teológiából vizsgáztatott. Válaszaim igen hiányosak voltak, megtörtént, hogy Margarita beavatkozott, és ezekkel a szavakkal küldött vissza az íróasztalhoz:
– Ideje új ismereteket szerezned!
Maga Raphaela apátnő is feltűnt néhanap nálunk, felült a varróasztalra, lóbálta a lábát, és sóhajtozott: „Fel kell töltődnöm legalább öt percig. Önöknél olyan szép békés minden, nálam odafent meg vitatkozás van, amíg csak bírjuk cérnával.”
Margarita rendszerint megérezte, ha annak a veszélye fenyegetett, amit „kolostorroham”-nak nevezett. Ilyenkor engedett vezetni egy jó darabon, többnyire az autópályán, és lemondott a kommentárokról. Amikor tanulmányi hétre kellett mennem, különösen szépen vasalt fehérneműcsomagot kaptam, melybe Lioba vagy Margarita mindig belopott egy kis csekélységet. Csokoládé, képeslap valami bátorító szöveggel, pici üveg Jägermeister, valami mindig kiesett, amikor szortíroztam a fehérneműt.
Gondolhattam volna, hogy ez nem tart örökké.
Simone azt mondta legutóbb, hogy lassanként felelősséget kell vállalnom, nem lehetek egész életemben segéderő, és nem tölthetek be olyan helyet, ami a novíciáknak való. Ellenvetésemre, hogy évek óta nem lépett be senki, azt válaszolta, konventnővér vagyok, és végre meg kell tanulnom eszerint viselkedni.
Világos, hogy Margarita részéről hiába várok sajnálkozó mondatokra amiatt, hogy ki kell válnom a mosodai csapatból. Higgadtsága a magatartásában gyökerezik, úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak. Témát vált, amikor bátortalanságomról beszélek, utazásomról kérdez, és sok örömet kíván nekem az új feladatomhoz.
Hol máshol tud az ember csaknem nyolc év elteltével új dologba fogni, mint a kolostorban?
 
Minden alkalommal ugyanaz tárul a szemem elé, ha nyáron kinyílik előttem a nagy vaskapu: Buja zöld és tarkán virágzó pompa, mintha valaki egy óriási kannából virágözönt szórt volna erre a darab földre. Illatoznak a hársak, a rózsák, a violák és a frissen nyírt fű. Illatos csend madárénekkel. Rózsaszínben és fehérben ragyogó mályvaföld nyújtja felém üdvözlőn a karját, az autó éppen egy kosarakkal teli kézikocsit kerül ki. Egy hét zajos város, tolakodás a metrón, embertömegek a járdán és olcsó étkezdék után ez a kert a paradicsom.
 
Amikor belépek a cellámba, látom a megszokott üdvözlő virágokat, és mellette egy üveg bort „a kész teológusnak”, ahogy a virágmatricákkal díszített cédulán olvasom a feliratot. Raphaela kéírása. Megnézem a postámat, és találok egy levelet Stefantól, melyben egy CD lapul Chat Baker számaival. Ha sikerül egy dugóhúzót szereznem a konyhából, mielőtt bezárják, egész jó estém lesz, az ablakpárkányon.
[…]
Paula sápadtan fekszik, és csak az orra hegye látszik a párnák közül. Gyengén mosolyog, saját maga összetöpörödött mása.
– Miért csinálsz ilyen dolgot? Nem lehet téged egy hétre magadra hagyni?
– Üdvözöllek, kicsi, ez nem tréfa. Elszállt az erőm, nem tudom, hová lett hirtelen.
Az ágya szélére ülök, és megfogom a kezét.
– Ne légy érzelgős, még élek.
– Így már jobban tetszel nekem. Mit mond a doki?
– Sietett, telefonon kért a klinikán egy ágyat nekem.
Paula nehezen lélegzik, a beszéd folyamán újra és újra levegő után kapkod. A homlokán kis izzadságcseppek gyöngyöznek.
– Jó meleg van itt belül.
– Kérsz valamit inni? Segíthetek bármit?
– Játssz nyugodtan betegápoló nővért. Hamarosan jobban leszek, meglátod.
Nem úgy néz ki, mint aki nem fél.
– Mesélj magadról. Milyen volt Bécs?
– Klassz, de drága. Simone nővér összeesik, ha megkapja a számlámat, de remélhetőleg megbocsát, amikor meglátja a jegyeimet.
– Voltál már anyánknál?
– Természetesen, egy rendes nővér utazás után még azelőtt jelentkezik nála, hogy felkeresné a hazai toalettet.
– Mondta nekem, beszéljelek rá, hogy vállald el a munkát a könyvesboltban.
– És?
– Ördögöt fogom ezt tenni.
Megcsókolom, és megígérem neki, nemsokára újra jövök, ha ő cserébe megígéri, hogy óránként jobban lesz. Nagy nehezen felemeli a fejét, majd kimerülten visszaejti a párnákra.
 
*
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Veronika Peters: Was in zwei Koffer paßt. Klosterjahre 5. Auflage
Wilhelm Goldmann Verlag, München, 2008
*
Veronika Peters sikeres német írónő, 1966-ban született Gießenben. Gyermekkora egy részét Afrikában töltötte, ahol apja tanár volt. 1987-ben belépett egy német bencés kolostorba, ahol már letette az örökfogadalmat és elvégezte a teológiai egyetemet, amikor a kolostor könyvesboltjában találkozott későbbi férjével, Christoph Petersszel, a már ismert íróval, és kedvéért elhagyta a kolostort. Jelenleg Berlinben él családjával. Eddig öt regénye jelent meg, melyekben nagy empátiával ábrázolja a fiatal nők útkeresését: az anya és lánya közti konfliktust (Párizsra senki sem gondolt /An Paris hat niemand gedacht, 2009); a munkáját és lakását elvesztő lány elgondolkodtató történetét (A szürke és aranyló tenger / Das Meer in Gold und Grau, 2011); és legutóbbi regényében egy hajléktalan tizenéves lány otthonra találását (Égből pottyant kezdet / Aller Anfang fällt vom Himmel, 2015).  
 
A közölt részlet első, önéletrajzi regényéből való, mely lenyűgöző könyv egy szabadságszerető fiatal lányról, aki mégis 12 évet tölt el egy bencés kolostor zárt falai között. Főhősét, Veronikát nem kimondottan az istenkeresés vezeti, inkább egy befogadó közösség utáni vágy. Két bőrönddel jött, de végig nyitva hagyja az utat a távozásra, miközben küzd az ott-maradásért. Friss, fiatalos hangon, fanyar humorral vall életének erről az időszakáról, miközben teljes képet rajzol egy német bencés kolostor zárt világáról, annak minden megtapasztalt szépségével és nehézségével.
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése