Ugrás a tartalomra

Más is emberből van – az Irodalmi Jelen újévi pajzán próza-összeállítása

Igenis szeretned kell az egész disznót a kolbász kedvéért, ahogy én egy lyuk kedvéért az egész odvas fát elfogadom. Hogy ne a magányt árassza penészként a hajunk és a bőrünk. Nincsenek illúzióim. Függesz tőlem, én vagyok a te napi betevő alkoholod. Mint a fagyálló. Olcsó, édes és gyorsan mérgező.

 

Döme Barbara

A kertészfiú és a kötött sapkás Jézus

 

Jézuskám, taníts vízen járást, abból tuti meggazdagodsz, és nem kell tovább hallgatnunk a siránkozásodat, mondja Hófehérke, majd felhajtja a lejárt szavatosságú Hubertust. Szólj, ha beindítod a bizniszt, beiratkozom hozzád, hátha hasznát veszem a vízen járásnak, amikor azok a perverz törpék kergetnek a tóparton. Ilyen nincs is a mesédben, röhög a füves cigit szívó Miki egér, majd azt magyarázza, Jézus milyen jól hozza a szegény figurát ahhoz képest, hogy milliomos, mint itt mindenki.

Hajnali három óra. Beöltözős szilveszteri buli. Részeg vendégek. Nem akarnak elmenni, parádéznak az idétlen jelmezükben, jól érzik magukat, pedig szándékosan szar piát tettem eléjük. Bözsike maradékát.

A féltestvérem, Bözsike hat hónapja meghalt. Az olcsontemetunk.com oldalról rendeltem egy leárazott, szépséghibás urnát, amihez az akció keretében egy ingyen terítőcskét adtak, hogy lefedhessem a ravatalt. Tök jól jártam, bár a terítőre semmi szükségem nem volt, az urnát Bözsikével együtt a Dunába dobtam. Búcsúztatót nem rendeztem, ellenben szétküldtem egy szórólapot: „Megrendülve tudatom, hogy szeretett testvérem eltávozott, kérésére halálából nem csinálunk nagy felhajtást, se búcsúztató, se tor.” Olcsó papír, olcsó nyomda, a gond letudva.

Bözsike élete utolsó tíz évében alkoholista lett, bár ezt tagadta. Mégsem a mája vitte el: félrenyelt egy korty vizet, megfulladt. Mivel én vagyok az egyetlen vérrokona, a budai villáját és a barátait én örököltem, így kerültem a házába, s ezzel együtt e díszes társaságba. Azt, hogy Bözsike elszegényedett, rajtam kívül senki nem sejtette. A piáról még a nélkülözés idején sem tudott lemondani, bár halála előtt már csak a legolcsóbb, legócskább italokra futotta neki. Azokból szépen bespájzolt, akciósan vette, nagy tételben. Azonban nem jutott végére a felhalmozott alkoholnak, mert előbb utolérte a vég. A házban megtaláltam az alkoholraktárt, s bár először ki akartam hajítani az összes silány piát, később jobb ötletem támadt. Szilveszteri bulit rendezek Bözsike maradékából a gazdag, sznob barátainak, ismerkedem, hátha felszedek egy milliomost, aki elvesz és eltart.

A decembert azzal töltöttem, hogy beszerezzek valami olcsó, de hatékony bódítószert, amivel rövid úton a hetedik mennyországba juttathatom a beöltözős szilveszterre meghívott gazdagokat. Abban bíztam, bedrogozva senkinek nem tűnik fel sem a szar pia, sem a szándékom. Az egész környéket meginvitáltam, sokan eljöttek. Kíváncsiak voltak Bözsike messziről érkezett, dúsgazdag féltestvérére. Senki nem tudta, milyen csóró vagyok.

Itt van ma este az a jó testű fiú is, akit hónapok óta figyelek. A szomszéd villában lakik, mindig meztelenül úszik a kerti medencében. Nem tudom, miből él, állandóan otthon van. Jóképű és gazdag, ez kell nekem! A bulira szexi kertészfiúnak öltözött. Olyan ez, mint valami szappanopera: én és a kertészfiú… Csak ez a sok hülye mesefigura meg a siránkozó Jézus és bandája zavar be kicsit a képbe. Úgy látom, most végre szabad a pálya, a kertészfiú egyedül ül a kanapén. Odatipegek. Ja, még nem mondtam, Szűz Máriának öltöztem. Hát itt a háziasszony, mondja, amikor melléülök. Egész este erre a pillanatra vártam. Én is, motyogom, meg arra, hogy kinyíljon végre a pénztárcád. Szexi kertészfiú. Milyen jó ötlet a személyzet bőrébe bújni, suttogom a fülébe, majd kezébe nyomok egy pohár ecstasyval felturbózott Hubertust. Magamnak is töltök, koccintunk.

Közben Jézus óbégat, fáj a feje, kiújult a migrénje. Pinokkió azt javasolja, keressen egy meleg sapkát, tegye a fejére, neki az mindig beválik migrén ellen. Nem hazudok, nézd csak az orrom, nem nőtt meg! Röhög. A többiek is hahotáznak.

Épp a lényegre térnék a szexi kertészfiúnál, amikor Jézus elkiabálja magát: Felelsz, vagy mersz! Nem értem, mit akar, de már mondja is: Gyertek játszani! Letelepszünk a földre, én a kertészfiú mellé, Hófehérke Hamupipőkét taszigálja, nehogy elfoglalja kiszemelt helyét a kertészfiú másik oldalán. A körben ül Malacka, Óz, a nagy varázsló, Júdás, egy miniruhás lány, akire A4-es papírt tűztek a felirattal: Columbo felesége, egy hosszú szakálas, fekete palástos alak, akiNostradamusnak vallja magát, egy kurva, aki a mellette ülő Orléans-i Szűztől óvszert kunyerál, valamint Piroska és a farkas egy személyben. A játékmester szerepét a kötött sapkás Jézus vállalja magára. A középre lerakott, régimódi körtepálinkás üveget, amelyben egy összeaszalódott körte árválkodik, először Columbo felesége pörgeti meg. Az üveg szájaNostradamusra mutat. Te jós vagy, vagy mi a fene, hát mondj el egy hatalmas titkot! Ez könnyű, röhög Nostradamus, valaki a körből csaló, a rendőrség is körözi. Na persze, vihogunk, ma éjjel meg eljön a világvége. Az is igaz, válaszolja a jós. Ezen még jobban röhögünk. Alakul a buli, mondja Jézus, és körbekínálja a romlott, droggal feljavított Hubertust. Nostradamus is pörget, Júdástól kérdez. Elárulod a legféltettebb titkodat? Tudom, kiről beszéltél, hogy ki a csaló, válaszol Júdás. Egyre gyanúsabban méregetjük egymást, s bár ez csak játék, mintha mindenki kezdené komolyan venni. Júdás Óztól kérdezi, megvolt-e neki Dorothy? Többször is, vihog Óz, sőt csináltuk hármasban is a bádogemberrel. Akkor nálad biztos van gumi, megdobhatnál vele, mert ez a hülye picsa nem akar adni, mondja Columbo felesége az Orléans-i Szűzre mutogatva. Kacagunk, aztán Óz pörget, megint Júdásnál áll meg az üveg szája.Felelsz, vagy mersz?, nevet a nagy varázsló.Mondd meg, hogy ki a csaló köztünk, vagy csókolj szájon valakit! Végre történik valami ebben a dög unalmas buliban, mondja Jézus.Inkább merek, feleli Júdás. Feláll, a kertészfiúhoz lép, és szenvedélyesen megcsókolja.Ti melegek vagytok?, kérdezi a kötött sapkás Jézus, miközben mindenki dermedten ül.Dehogy azok, ez csak színjáték, szól közbe Nostradamus.A kertészfiú a csaló, őt körözi a rendőrség! Gazdag nőket foszt ki, tuti, hogy ma este is ebben mesterkedik. Ti sem vagytok jobbak, üvölt a kertészfiú,mind hazudtok, abból vannak millióitok, hogy másokat becsaptok, ha lehetne, megölnétek egymást pár forintért! Hagyjátok abba, visít Hamupipőke,nekem nem kell a pénzetek, szexelni akarok, aki megtalálja a fél cipőmet, hazavihet! Igaza van, mondja a kurva, mind szexeljünk, csak előtte égessük meg az Orléans-i Szüzet, és vegyük el tőle az óvszert!

Idióták, mondom, takarodjon mindenki a házamból! Meg sem mozdulnak, üvöltenek. Malacka a falhoz vágja a teli piásüvegeket. Mit csinálsz, te állat, kiabálom, tönkreteszed a testvérem hagyatékét! Húzzatok el, ordítom, hogy nyílna meg alattatok a föld! Jézus rám néz, majd azt mondja:Ahogy parancsolod!

Nézem, ahogy a padló kettéválik, Columbo miniruhás felesége spárgázik a rés felett, majd eltűnik benne, Hófehérke mentené Malackát, de az magával rántja a lyukba. A Szűz a menekülő kertészfiú lábába próbál kapaszkodni, de mindkettőjüket elnyeli a repedés. Az ablakon berepül egy kövér angyal. Közelebb ér, Bözsike az. Mosolyog, megfogja a kötött sapkás Jézus kezét, és a magasba emeli. A szekrény tetejére ülnek, húszezreseket szórnak a vendégekre, közben papírtrombitát fújnak és röhögnek. A bankók lassan maguk alá temetnek mindent a szobában.

Nagy Koppány Zsolt

 

Kovács Jónás levelei nőkhöz

 

Minden pina más”

Esterházy Péter

 

Előjáték

 

Kovács Jónás (egy degenerált Botsinkay) úr középkorú, és középiskolai matematika–fizika szakos tanár. A talált kézirat toposza lejárt lemez – nem úgy a rabolt kéziraté. (Nem élünk elavult irodalomelméleti módszerekkel: a kéziratokat nem találjuk, hanem szerezzük.) Szegény Kovács úrnak tudnia kellett volna, hogy minden, amit a számítógépén őrizget, a nyilvánosság elé kerülhet. De ő ezt nem tudta. Így kaparintottunk meg néhány farokszelfit és jó pár levelet, melyeket magányos estéin írogatott valós vagy képzelt nőihez. (Főleg képzeltekhez, természetesen.) Kapaszkodjanak meg, és készüljenek fel: Kovács Jónás nem szarozik. A stílus maga az ember, tartja egy csudaszép közhely. Nincs ez másként Kovács Jónás esetében sem: kattogó, szabatos mondatai undorítóan szépek, mint egy szétnyílt hüvelybemenet és egy sebészkés véletlen találkozása a műtőasztalon – de hát okos emberek Önök, még ha nem is mind matematika–fizika szakos tanárok: majd meglátják.

 

Kedves Edit!

 

Atyaúristen, mennyire örülök, hogy nem vettelek feleségül!

Tegnap találkoztam a férjeddel, azzal a geci Karcsival, aki végül lecsapott a kezemről: mit mondjak róla neked, aki mindennap látod? Hogy szakadt, rongyos ember lett belőle, aki legalább hatvanévesnek néz ki? Nincs rá szó, nincs rá fogadalom sem, mit tett vele a házasság!

Egész este a vállamra borulva sírt, én még embert a feleségét így szidni nem hallottam. Te Edit, te! Ez az ember fél tőled, hát nem érted? Fél a tekintetedtől, fél attól, hogy mindenért belekötsz, hogy nem tud nyugodtan leülni a kanapéra és böfögni egyet. Fél attól, hogy kis kertedet – ami, valljuk be, pompásan nyírt és gondozott alkotása Istennek! – nem tudja kellőképpen megművelni, és ezért haragod sújtja. Fél anyádtól, aki neki anyósa – ő sem hiszi el, sem a vénasszonyt, sem téged, sem pedig magát, hogy idejutott.

Hát hogy lettél ilyen?!

Persze, most, hogy belegondoltam kicsit, emlékezni vélek néhány apró jelre, melyből kikövetkeztethető volt sárkánytermészeted. Utáltad például, ha a derekadat megszorítom csókolózás közben. Miért? Hájas vagy, azt mondtad, de szerintem mélyebben gyökerező oka volt, mint némi zsírszövet közvetlenül a bőr alatt. A mufurcság lehetett az oka, az. A muff, mely mindent megöl.

Az a helyzet, hogy rendszeresen otthon hagytad a nőiességedet: betetted a fiókba, bezártad, és a kulcsot lenyelted; egy ostrom utáni dúlást is könnyen megúsztál volna.

És ha nagy kegyesen szopni kezdtél, és én izgalmi állapotba kerültem, amint az már előfordul a magamfajta férfiaknál, és a pinád után kaparásztam, hogy kinyaljalak, vagy legalább megujjazzalak, dührohamot kaptál, és ellökted a kezem (fejem/nyelvem). Miért? Nem tudsz egyszerre két dologra figyelni? Azt mondják, a nők tudnak.

Szopni is úgy szoptál, mint egy gép. Nem volt benne semmi érzelem, semmi szeretet, semmi olyasmi, hogy tudom, jó ez neki, ezért kicsit odafigyelve csinálom. Csak a fejed gépies le-fel mozgása, aminek még a látványa is hervasztó. Persze, elélveztem mindig, de mi lett volna, ha egyszer szerelmesen rám nézel?! Mi lett volna, ha te ülsz, én előtted állok, és felpislogsz rám, miközben ajkad megcsillan? Összedőlt volna a világ? Te azt hitted, azzal a szopással ki vagyok fizetve. Pedig a szemkontakt a dermakontaktnál is fontosabb, te hülye!

Figyelj ide! Hagyd békén kicsit Karcsit, mert azt mondta, felakasztja magát.

Látod, én megnősültem, és mégis boldog ember vagyok.

(De ha Karcsi mégis felakasztaná magát, szólj, és eljövök. Olyan lesz, amilyen lesz – vagy inkább: amilyen volt –, de mégis jobb lesz, mint ami most van.)

Csókol (úgy és ott, ahogy és ahol megengeded): Jónás

 

Kedves Lonci!

 

Az iskolában takarítasz, ahol tanítok. Tökéletesen kilógsz a takarítónők közül: csinos vagy, lila hajú, tangád vonala mindig áttetszik feszülős fehér nadrágodon, amint hajladozol ide-oda, és te mindezt nagyon jól tudod. Kacér is vagy, de persze nem annyira, hogy a kacérságod segítene áthágni a köztünk lévő társadalmi különbségeket.

Mert vannak különbségek. Én tanár úr vagyok itt, te meg csak az egyik takarítónő. Persze, én szívesen alád alázkodnék, különösen, ha az ezerszer elképzelt farpofáid közé nyalhatnék, vagy ha puha ajkad (mert dohányzáskor – mikor a tanárok külön, a takarítók szintén külön cigarettáznak – alaposan megfigyeltem az ajkad, és beszívtam a kifújtad-füstöt) közé tolhatnám tanítás közben is egyfolytában (de csak ha rád gondolok!) meredező farkamat.

Be kell vallanom, hogy néha – téged képzelve magam elé – kiverem a tanári mosdóban, és igen kéjes érzés arra gondolni, hogy a kifröccsenő cuccot neked kell összetakarítani a nehezen hozzáférhető helyekről, miközben azon töprengsz, mi lehet ez (bár nagyon jól tudod, te kis huncut ringyó, három gyereked van, mindent tudsz te), és úgy illegeted a segged az áttetsző vékony takarítónadrágodban, mintha a hátad mögött állnék – nem egész közel hozzád, hanem valamivel távolabb –, hogy jól lássam a kis rombuszt, a tanga alól kibújó nagyajkat, az ánuszrózsa repedéseit, mindezt ruhán által homályosan, de képzeletem által vér tisztán.

Szóval szinte kasztrendszer van, csak álmodozni lehet arról – de tudom, hogy soha meg nem fog történni, soha meg nem történhet! –, hogy bejössz a fizika szertárba, és ott, a kísérleti asztalon leszopsz, vagy megengeded, hogy szétkúrjalak… pedig közben villannyal ráználak, a hajad ezerfelé állna, és olyan impulzusokat kapnál, amilyent még soha, senkitől – már persze, ha másik iskolában nem volt matematika–fizika szakos tanár szeretőd.

Szóval ilyesmi nem fog megtörténni soha, pedig úgy látom, én is bejövök neked, mindig ott csapkodsz a nedves rongyoddal a lábam előtt (a nedves alsóneműddel pedig a szemem előtt), és azt várod, megszólítsalak. Én félek megszólítani téged, mert ha esetleg mégsem, mennyit röhögnétek rajtam a takarítókuckóban a többi koszlott takarítónővel!

Én meg arra várok, hogy te szólíts meg, de te sem mersz megszólítani, komoly, konszolidált tanár úrnak tartasz, akinek nincs is farka meg érzelmi élete meg fantáziája, és így élünk már évek óta, és soha nem lesz semmi úgy, mint a filmekben lenni szokott, és minden reggel köszönünk egymásnak, miközben végigmegyek a folyosón, ahol te felmosol, és amíg zárom az ajtóm, előrehajolsz valami piszkot alaposabban felkapirgálni, és nekem kiveri a szemem, ahh, a legkerekebb, legszebb fenék, amelyet a fennvaló látni engedett.

Szólíts meg, Loncika, és átszakadnak a gátak, when the levee breaks: Jónás bácsi

 

Kedves Rózsa!

 

Nem tudom, hogy történt, mint történt, de végül nem lettünk egymáséi. Te is tanár vagy, valahol vidéken, egyedül élsz, ha jól látom a Facebook-profilodon. Meg azt is látom, hogy hülyeségeket osztasz meg, idézeteket és szép tájakat, őrjöngve örvendezni akaró barátnős képeket. Nagyon egyedül vagy, ugye?

Nem jelöltelek be, nehogy a feleségem rájöjjön, és még féltékenyebb legyen, mint amilyen, csak néha nézek rád (mármint az oldaladra… bezzeg régen mindig az elejedre meg a hátuljadra néztem, mert úgy csináltuk legtöbbször, oldalról nem szeretted, nem tudtál cigizni rendesen közben), és látom, egyre siralmasabb az életed.

Pedig micsoda nő voltál! Emlékszel, mikor azokat a képeket előhívattuk a Sooter’s-ben? Hogy izgultunk, hogy biztos a laborosok átnézik, s ami tetszik, abból maguknak is kopíroznak egyet? Persze, lehet, hogy kopíroztak, és arra verik ki a farkukat a mai napig, mert az hús-vér nőről készült kép volt, nem valami Photoshoppal élesre vasalt pina meg mellív!

A kedvenc képemen (elővettem, most nincs itthon senki) éppen belépsz a kis albérlet nappalijába, ahol pár hónapig boldog önfeledtségben laktunk és basztunk, mint az állatok. Nincs rajtad semmi, melled peckesen felfelé mered, jobb karod felemeled, hónod alatt apró, vöröses pihék. Kezedben cigarettát fogsz, és pimasz vigyorral azon az édes képeden éppen kifújod a füstöt. Rám. Vagyis a fényképezőgépre.

Most, hogy így elnézlek, csípőben inkább egyenes voltál, mint karcsún beszögellő, exkuzálj: behajló, de nekem tetszettél. Még verekedtem is érted, mikor megcsaltál, pedig nem szokásom. Meg hát téged is megütöttelek. Hátraestél székestül. Sosem hittem, hogy ekkorát tudok ütni. Néha büszke vagyok magamra, de aztán zavarba jövök, hiszen mégiscsak nő voltál, még ha kurva is.

Szétmentünk, aztán megint összejöttünk. Másik lakásban kínlódtunk egymás mellett még pár hétig. Felöltözve jártál, nem mosolyogtál, és görcsösen próbáltál leszokni. Esténként tévét néztünk, alig beszéltünk, ritkán dugtunk. Karcsú lett a derekad, de már nem érdekelt. Aztán lassan elkoptunk egymás mellől.

Látom, a hajad levágattad. És hogy megint dohányzol. Engedd elképzelnem még egyszer, hogy rám fújod a füstöt.

A csókod kátrányos volt, a legfinomabb, amit valaha éreztem. Jónás

 

Kedves Stefi!

 

Nagy meglepetés volt, mikor férjeddel, aki kollégám és ivócimborám, hazaállítottam hozzátok egy tanév végi napon. (Muszáj volt megünnepelni.)

Férjed – akkor még, s addig – jó barátom volt. Szerettem, amiket mondott. A nők is szeretnek baszni, ordibálta, szó se róla. Szeretik az orgazmust, üvöltötte, pláne, ha van. Csak épp nem csapnak akkora kotkodácsolást a dolog körül, csöndesedett el, mint mi, a beszűkült agyú férfiak. Hiszen, kezdett könnyezni, annyi szép dolog van még a világon.

Féltem hazamenni olyan részegen, ezért nálatok kötöttem ki. Az enyém nem ugat, ordibálta az urad, mert könnyen eljár a kezem. Röhögtünk, erős és ittas férfiröhögéssel. Mikor ajtót nyitottál, a világ megfordult velem, és szinte hányni kezdtem. Ennyire felzaklatott, hogy te vagy az… Láttam, hogy te is remegni kezdesz.

Zoli, ez a vérnősző barom csuklott, böfögött, és befelé lökdösött. Bemutatkoztunk egymásnak. Meleg volt a tenyered, és nedves. Mint régen, mikor még az én picim voltál. Mert Zoli is így szólított. (Hogy engedhetted neki?! Vagy egyenesen te kérted rá?!?!?!)

Bementünk, olyan volt minden, mint valami rossz amerikai filmben. Mondjuk, a berendezés is. Honnan vagytok ilyen gazdagok? Mert Zoli annyit keres, mint én. Kevesebbet költ, mert gyereketek sincs. Akkor biztosan te keresel jól. Miért is nem vettelek feleségül? Mi vagy? Mit dolgozol?

Zoli leheveredett, és hangosan kiabált, hogy pornót akar nézni. Aztán elővette a régi fényképeit, és azokat mutogatta. A régi lányokat. Előtted. Láttam, hogy máshova nézel, nem vagy velünk. Zoli bizalmaskodva bökdösött, téged sörért küldött a konyhába. Majd pisilni ment.

Te visszajöttél a sörökkel, márkás, drága italok voltak. Néztük egymást, nem szóltunk. Haragudtam magamra, amiért részeg vagyok, mert nem tudtam összpontosítani. Szerettem volna valami szépet mondani, valami olyant, amiről hetek múlva érzed meg, micsoda szerelem van bennem még mindig irántad, amiből megérzed, mennyire sajnálom az elcseszett életemet és életünket, ami miatt a párnádba sírsz.

De csak annyi sikerült, hogy:

– Szép ház… Nagyon szép ház… Tágas… Gyerek van?

– Nincs – mondtad halkan.

Aztán Zoli visszajött, én meg kimentem pisilni. Láttam, hogy a vécéülőke fel van csapva. Rögtön tudtam, hogy bánnak itt veled. Hiszen csak ketten vagytok a házban. Pisiltem, lecsuktam az ülőkét, kimásztam az ablakon és hazatámolyogtam.

 

Kereslek még.

 

Jónás

 

 

Novák Zsüliet

Diagnosis

 

Szeretsz engem. Ezt nehéz lehet megértened. Nos, a szeretet olyan, mint egy pottyantós budi. Ráfanyalodsz, ha a szükség úgy hozza – s hiába tudod, hogy nem szabad a mélyére pillantani, mégis fölé hajolsz, és belenézel. Mert szeretjük azt látni, hogy más is emberből van. Olyan vagy számomra, mint a tökéletes latrina. A budi, amiben ha kényelembe helyezem magam, a falak ölelő, meleg karokká válnak, az ülőke pedig egy női arccá, ami jóságosan eltávolít minden emészthetetlent a világból. Mert mindkettőnknek erre van szüksége.

Nem azért húzom a fejed a farkamra tövig, hogy megalázzalak. Ahogyan folyik végig az ágyékomon, majd a combomon a nyáladnak és a könnyednek valami furcsa keveréke, és gyenge karodhoz képest meglepő erővel ütögeted az oldalam, tudom, hogy kezded kapizsgálni: nincs más választásod. Szeretnék eltűnni benned, és fájni. Nem érdekelnek az előttem lévők, nem akarom tudni, hogy kik miatt és hogyan lettél ilyenné. Amíg velem vagy, csak én kínozhatlak, mint ahogy nekem is csak te okozhatsz a jelenben szenvedést. Látva, ahogyan légszomjjal küszködsz, és rettegsz, hogy megfulladsz, amikor a farkam már a tüdődbe üti vissza a nyálat, arra gondolok, hogy immár te is gyűlölsz, ahogyan én önmagam. Hogy nincsen már közöttünk semmilyen habos, édes álom királyfiról, kutyusról és kertes házról, csak mi vagyunk, ez a függés, szenvedés és megbocsájtás. Mert amikor másnap azt mondod, semmi baj, egy kicsit megbocsátok én is magamnak. Mert elnyeltél mindent, ami belőlem jött. Tudtad, hogy az emberi nyálban több milliárd baktérium él békés közösségben? Megvan benne a meningococcustól a TBC-n keresztül a hepatitisig bármi, ami ezt a világot és benne engem jelent. Meg merem mutatni bárhol és bármikor a DNS-em, a fellelhető enzimeimet, vírusaimat. Mégis marad bennem valami hiányérzet: hogy nem tudok benned feloldódni és keringeni. Azok a pofonok sem ellened voltak, csak érted. De megtanítom neked a szeretet nyelvét, ha beledöglesz is.

Igenis szeretned kell az egész disznót a kolbász kedvéért, ahogy én egy lyuk kedvéért az egész odvas fát elfogadom. Hogy ne a magányt árassza penészként a hajunk és bőrünk. Nincsenek illúzióim. Függesz tőlem, én vagyok a te napi betevő alkoholod. Mint a fagyálló. Olcsó, édes és gyorsan mérgező. De egy ilyen alkohol még mindig a legkönnyebb és legtörvényesebb út a magabiztosság visszaszerzéséhez. Mert bármi is történik veled odakint, kellemes a tudat, hogy van, aki otthon kínoz. Hogy valaki arról szövi munka közben az álmait, mi az, amit még nem tett meg veled. Ezt te angyalian csak úgy nevezed, a farkas farkatlanság. Tökéletesen igazad van: az ember a humorát használja, ha a félelmeit kell lepleznie. Te pedig azzal kedveskedsz magadnak, hogy áldozat vagy. Pedig valójában egy pokolbéli kis szuka, aki még a vérvörös csíkokkal irdalt, reszkető seggét sem meri elhúzni előlem – pedig csak föl kellene állnod, és kisétálnod az életemből. Nem akadályoznám meg. Beteg vagy. Az ősi, fallikus gyógymódot pedig csak tőlem kapod meg. Úgy, hogy fájjon, amennyire kell, amitől érzed, hogy élsz. De csak annyit, amennyit még éppen el tudsz viselni, és nem rokkansz bele. Szóval beveszed mindennap a faszkorbinsavat, és akkor elhiszed, hogy megelőzöd a betegségeket, erősödik az immunrendszered, és így kibírod az életet. Nem élvezed, de kibírod. Persze azt élvezed, hogy nem burkában mész ki az utcára, hogy nem metszették ki a csiklódat hatévesen, és hogy nem jegyeztek el egy öregemberrel csecsemőkorodban. Ehelyett önként éhezel, kétdimenziósra fogyasztod magad, és a férfiak már nem látnak benned semmit, ami nőies, asszonyos és gömbölyű. De te nem is akarod, hogy az anyát lássák benned, csak egy csenevész kisfiút, akinek puncija van. Akin csak az látszik, hogy összetörhető, dugáskor origamiba hajtogatható, sikít, és kussol, ha mondom. Az érzéki nőt és a kurvát az különbözteti meg, hogy ő vesz észre engem, vagy én őt. De téged már észre sem veszlek, csak ha nem vagy jelen.

Ezért gyere hozzám feleségül. Talán nem ezt mesélte neked anyád kiskorodban. Viszont felnőttél. Az igaz szerelem pedig olyan, mint a hüvelyi orgazmus: szinte senki nem éli át.

Gáspár Ferenc

Az év első éjszakája

 

Egy réges-régi újév estéjén történt, mikor a csillagok még másképpen álltak az égen, a Földön pedig élesen zörögtek a villamosok az alvó Budapesten – más zaj azonban már nem volt. A férfi belehörpintett az aludttejébe, amit az ágya melletti hűtőszekrény tetején tartott, megvakarta kopaszodó homlokát, és elmosolyodott, amint a délutáni beszélgetésükre gondolt.

– Amit január elsején tesz az ember, azt csinálja majd egész évben – mondta a feleségének huncutul. Az asszony rögtön tudta, mire céloz, és nem is ellenkezett, de meg kellett várniuk, míg a nagymama – az asszony édesanyja –, elalszik a legbelső szobában. A nő együtt aludt vele, mert a nagymama igen beteges volt abban a réges-régi Budapestben, s a lánya hiába volt egy külvárosi kórház gazdasági vezetője, az öregséggel együtt járó gondoktól nem tudta megszabadítani az anyját. Vele hált hát, nem a férjével, a fürdőszoba melletti helyiségben, a kórház szolgálati lakásában. A férfi a külső szobában aludt, amit fellengzősen „hall”-nak neveztek, a köztes helyiségben pedig a gyerek. Azon a szobán keresztül kellett átsompolyognia az asszonynak, ha találkozni akart a férjével.

Mire a kórház elaludt, már a villamos sem csikorgott odakint, a kanyarban. A jobb állapotú betegek tavaszi tájakra álmodták magukat a szokatlanul langyos újévi éjben. Apám – mert ő volt a férfi – kicsit kinyitotta az ablakot, s az elkövetkező kedveskedésekre gondolt, meg arra, hogy fel kell adnia a lottószelvényeket másnap reggel. Más elintéznivalója nem volt, s ez a tudat egészen lebegésszerű, könnyed érzésbe ringatta.

Anyám lábujjhegyen surrant mellé az ágyba, s már majdnem belefeledkeztek egymásba, amikor egyszerre álltak meg mindketten a tudományban.

– A vazelint bent felejtettük – mondta anyám, mire apám komolyan bólintott:

– Mindjárt kihozom – suttogta.

– Csak csöndben! Fel ne ébreszd őket! – intette anyám, és itt – természetesen – rám gondolt meg a nagymamámra.

– Bízd ide! – nagyképűsködött apám, és elindult az expedícióra, melyhez képest Scott és Amundsen déli-sarki útja egy kezdő kirándulása volt a Normafán. Hiszen nem elég, hogy vaksötétben kellett átbotorkálnia két szobán, hanem meg kellett lelnie a köznyelvben síkosítónak nevezett krémet a fürdőszobában, majd ezzel felszerelkezve újból megtennie a veszélyes utat visszafelé, újkori Odüsszeuszként egyensúlyozva Szkülla és Kharübdisz között.

Apám az említett nehézségeket szerencsésen leküzdötte, azonban a vazelin helyett a sötétben a fejfájást csillapító vietnami paprikakenőcsöt markolta fel, mely kifejezett csípősségéről volt ismert a déli-sarki utazók és ókori kalandorok körében. Így aztán az egetverő ordítástól és az ezzel együtt járó fel-alá rohangálástól nemcsak a fél kórház ébredt fel, hanem nagymamám is – no meg én is, hogy eszembe véssem ezt a történetet, melynek végén, mikor már lohadt az égető érzés, apám aggódva megkérdezte:

– Mondd, édesanya, most én egész évben ordítani fogok?

Anyám válasz helyett csak kedvesen mosolygott. De a vazelint ezentúl az aludttej mellett tartotta, apám ágya mellett, a hűtő tetején. Biztos, ami biztos.

 

Összeállításunkat Franz von Bayros rajzaival illusztráltuk

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.