Indulási oldal – Ughy Szabina regényrészlete

Epika, Próza

A regény jelen korunkban igen aktuális problémával foglalkozik: lehet-e választott, új hazánk? Ha igen, mi az, amiért elhagyjuk Magyarországot, és ha mégsem, mi az, ami képes visszahívni minket? A haza kérdésen túlmenően azonban a regény egy sokkal meghittebb, intimebb viszonyt is boncolgat: egy anya és lánya nehéz kapcsolatának alakulását követhetjük végig három helyszínen keresztül, három egymástól jelentősen eltérő hangvételű elbeszélő szemszögéből.


 

Beléptek az alacsony belmagasságú, emberekkel teli aulába. Az aula szóról mindig valami elegáns dolog: bálok és szalonzene, egy hófehér női nyak vonalának íve jutott Barbara eszébe. Ám ebben az aulában a gyülekezők többsége idős volt: néhányan elveszetten álldogáltak, és közösen próbálták megfejteni a sorszámadagoló működési elvét, más a leleteit rendezgette műanyag tasakokba. De volt köztük sok fiatal is, negyven év körüli nők és férfiak, nyomukban házastársukkal, aki, mint valami lassú árnyék, lehajtott fejjel követte mindenhová a másikat. Ahogy figyelmesebben körbetekintett, észrevett egy egészen fiatal férfit is, annyi idős lehetett, mint ő. Kopasz volt, de nemcsak a haja meg szemöldöke, hanem szempillája is hiányzott, ami miatt a szeme alatti sötét karikák még ijesztőbbnek tűntek. És ott voltak azok, akiket többnyire mentő hozott, akikre csak egy-egy futó pillanatra mert tekinteni, amíg átúsztak a látóterén. A lényeg, hogy ne akadjon meg a tekintet ezeken a csonkolt vagy épp az áttétektől deformálódott testű embereken. Csak természetesen, biztatta magát Barbara. Anyja már kevésbé tudta megőrizni nyugalmát. Nem tolakodóan, de azért leplezetlen kíváncsisággal nézte a körülötte lévő testeket, aminek ellensúlyozására Barbara csak még nagyobb közönnyel, szinte már kedélyes könnyedséggel reagált. Az érzések kifejezését egy ilyen helyen illetlenségnek tartotta. Különösen meglepte, hogy anyja mennyire nem tudott uralkodni magán. Szinte azt az érzést keltették, mintha nem is lennének együtt.

 

A szakadó eső miatt egy takarítónő folyamatosan törölgette a padlót, közben hangosan méltatlankodott, mintha bárki is tehetett volna arról, hogy esik, és cipője talpára sár tapadt. Anyja vékony szálú, festett szőke haja fejére simult, hiába próbálta ideges mozdulatokkal megigazgatni, úgy tűnt, ezzel csak ront a helyzeten. Táskájából egy nagy dossziét vett elő, benne az időrendbe sorolt leletekkel. A taj kártyáját kereste idegesen, de nem találta. Egyenként húzkodta ki pénztárcájából a mindenféle törzsvásárló- és pontgyűjtő kártyáit, míg végül ki nem pottyant a földre a zöld kártya.

 

Add ide az utolsó leleted, és ülj le ide, anya, majd én kérek neked sorszámot. A nő alig észrevehetően bólintott, és ráhuppant az egyik kör alakú, műbőr fotelra. Barbara, miközben sorban állt a sorszámadagoló gépnél, átfutotta a legutóbbi zárójelentést. Már fél éve küldözgették anyját ide-oda, de a hosszú kivárási idők miatt csak most jutottak el idáig.

 

A szakorvos várótermében újabb hosszú sor várta őket. Anyjának már nem jutott hely, ezért egy emelettel feljebbről hozott neki egy műanyag széket, meg sem nézve, milyen osztályon jár. Hangosan kopogott az eső az ablakon, monoton zaja elvegyült a váróteremben ülők halk beszédével. Húszéves lányoktól az egészen idős asszonyokig a társadalom minden rétege és korosztálya jelen volt. Barbara alig félórája állt anyja mellett, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: két fő típusa van a betegeknek. Az egyik valamilyenfajta kéjes örömöt lelt a saját és a másik betegségének kitárgyalásában, sőt mintha versenyeztek volna tortúrájuk és fájdalmaik ecsetelésekor. A másik csoportba tartozó beteg viszont csöndben ült, semmit sem árult el magáról, és igyekezett semmit meg nem tudni a másik bajáról, így tartva fenn a látszatot, hogy ő nem tartozik a jelenlévők közé. Anyja összeszorított szájjal, közönyösen nézett maga elé, közben többször megkérdezte Barbarától a parkolóóra tarifáját, hogy biztosan bezárta-e a kocsit, kicserélte-e a macska ivóvizét. 

 

Tíz éve voltam itt először. Akkor kivették, végigcsináltam a kemoterápiát, és évekig semmi, aztán egy napon zuhanyzás közben odanyúlok a hónom alá, és érzem a csomót.

 

Én csak azt hittem, hogy egy sima anyajegy. Semmi fájdalmat nem éreztem.

 

Azt mondják, hogy akinél ezt egyszer megállapítják, az ettől már soha nem szabadul.

 

Próbálta már azt a gombakészítményt?

 

Az a sok stressz.

 

De miből?! Azt mondja meg nekem, hogy miből?!

 

Életmódváltás kell. 

 

Meg hát mindenben a tartósítószer.

 

Én nem tudom, nem tudom.

 

Az egyik ismerősöm évekig szedte, úgy, hogy a kezelést is visszautasította.

 

Csernobil. Emlékszem, milyen olcsó lett akkor a zöldség!

 

A teflonos edényt, azonnal, kidobni az összest.

 

És akkor azt mondja meg, hogy mibe nincs már?

 

Meg a csecsemő, aki úgy születik, hogy már az anyja hasában kinőtt benne a rák?

 

Ebben az országban…

 

Anya, lemegyek, hozok egy kávét, kérsz te is?

 

Hangosan koppant a visszajáró a kávéautomatában. Barbara megtekert magának egy cigarettát, és kiállt a kórház dohányzásra kijelölt sarkára, az eresz alá. Mellette két nővér nevetgélt köhécselve. Egyikük fia most kezdte az iskolát, de nem nagyon szerette. Ráadásul korán is kellett kelniük, mivel a város másik végébe, egy olasz tagozatos iskolába íratták be. A másik erre hosszan taglalta, hogy az ő lánya viszont mennyire szeret iskolába járni.

 

Amikor Barbara visszaért a nőgyógyászatra, anyját már nem találta a műanyag széken, sem a folyosón. Tizenegy óra múlt, ideje volt, hogy bejusson, gondolta.

 

Leült anyja helyére, pillanatnyi csönd támadt a váróteremben, vagyis inkább a várófolyosón. Jó tíz percet ült ott, mire egy mellette ülő idős nő odaszólt hozzá, hogy azt a szőke nőt elküldték vérvételre.

 

Fogalma sem volt arról, hol találja a hematológiát, csak kóvályogott fel-le a kórház labirintusrendszerében, hiába hívta az anyját, nem válaszolt. Végül az egyik üvegfolyosón jött vele szemben, könyökhajlatában egy nagy darab vattát szorongatva.

 

Kértek még egy mellkasröntgent és egy hasi ultrahangot is, a vérvétellel hamar végeztem, ezért nem találtál már ott.

 

De minek ennyi felvétel?

 

Ez a szokásos eljárás a biopszia előtt. Holnap leveszik a szövettanit, be kell feküdnöm még ma.

 

Erre a gyorsaságra egyikőjük sem számított. Még ruhával sem készültek – de honnan is tudhatták volna, hogy milyen kiszámíthatatlan logika szerint működnek a dolgok az onkológián.

 

A délután hátralevő részében elvégeztek még pár vizsgálatot, és felvették anyját a nőgyógyászatra. A kórteremben lévő négy ágyból kettő érintetlen volt. Az ablak előtt, középen fehér íróasztal állt, rajta a Biblia. Az egyik szobatárs karjába halványrózsaszín infúzió folyt, és úgy tűnt, mélyen alszik. Barbaráék egy helyben toporogtak. Nem tudták eldönteni, melyik ágyat válasszák. Az ablakhoz közeli fekhelyek túl huzatosnak tűntek, de a másik beteg soványsága és szürkesége túl ijesztő volt ahhoz, hogy a hozzá közel eső ágyat foglalják el. Egy nővér lépett a kórterembe, és virágos hálóruhát dobott az ablak melletti ágyra. 

 

Most átöltözünk szépen, aztán megmérem a vérnyomását és a súlyát, mondta angyali ürességgel. Anyja kezébe vette a hálóinget, befordult a fal felé, és lassan vetkőzni kezdett. Ekkor egy orvos nyitott rájuk, nyomában két másik fehérköpenyessel.

 

Ő itt az új betegünk, érintette meg anyja leejtett vállát az orvos. Fogalmuk sem volt arról, hogy ki ő. Ha megengedi, a két medikussal elvégeznénk magán pár vizsgálatot, magyarázta a még mindig fal felé néző, félmeztelen nőnek, aki kisvártatva zavartan hátrafordult, mellét kezében tartva, félig összegörnyedve. Elsőként Barbarára nézett, aki anyja zavarodott tekintetét látva tudta, nem fog levetkőzni teljesen, amíg bent van ő is a teremben.

 

A medikusok alig félórát voltak bent. Gyors léptekkel és hevesen gesztikulálva távoztak a szobából, fehér köpenyük szélesen lobogott utánuk. Egyikük folyton a nyakában lévő sztetoszkóp után nyúlkált, mintha azt ellenőrizné, nem csúszott-e le az eszköz. Vagy egyszerűen csak szerette a fém és a gumicső fogását, és így szoktatta magát a gondolathoz: orvos lesz hamarosan. A folyosó végéről is hallatszott, ahogy egyszerre hangosan felnevettek. Afféle joviális összekacsintás volt ez, ami az egymáshoz tartozás zárt bizalmát erősítette, és a két medikus roppant hálás volt a poénért, aminek köszönhetően ők is beléphettek ebbe a közösségbe. 

 

Amikor visszament a szobába, anyját az ágy szélén ücsörögve találta, rajta a legalább három számmal nagyobb kórházi hálóing. Nem beszélgettek már sokat. Anyja fáradtságra hivatkozva megkérte Barbarát, menjen inkább haza. 

 

Elállt már az eső, a levegő kitisztult, ezért Barbara ahelyett, hogy kocsiba ült volna, sétálni indult a Németvölgyi út irányába, fel, egészen a Farkasréti temetőig. Utoljára egy osztálykirándulás alkalmával járt arrafelé. Emlékezett arra, hogy akkor különleges nyugalommal töltötte el a hely. Vett egy adag sült gesztenyét a bejáratnál, azzal melegítette kezét. Óvatosan lépkedett a sírok között, a szétázott avar síkos volt az esőtől. Jóleső érzéssel szívta mélyen tüdejébe a tiszta és hűvös levegőt. A temető mellett elhúzó 59-es villamos indulása és érkezése közötti rövid idősávban tökéletes csend volt. Az egyik félreeső parcellában épp gödröt ástak a sírásók. Egy szál pólóban dolgoztak, izzadt hátuk fehéren gőzölgött a hidegben.

 

Újat semmi pénzért. Három év alatt nem használod el annyira, mint amennyiért el tudod adni. Aztán ötéves Toyotát meg már elég jó áron lehet venni, csak számítsák be a régi kocsit.

 

Én azt mondom, lehet, hogy az utóbbi időben jobbak lettek ezek a keleti autók, de még mindig csak egy tamagocsi, baszod, mert azért mégiscsak a német autó az igazi. Az sosem fog cserben hagyni.

 

Barbara nem akart még hazamenni, és különösen nem akarta összecsomagolni anyja holmiját. Alig huszonnégy órával ezelőtt még maga pakolta saját bőröndjét, játékosan, csak beszórva, át sem válogatva különösebben a ruháit, mondván, csak rövid időre távozik. Maximum egy hónap. A szezon úgyis lejárt, addig majd biztosan talál neki valami munkát Antonio. Elképzelhetetlen volt, hogy bármi olyan komoly baj történhet ezen a világon, ami elszakíthatná őket egymástól. Barbara újra és újra elővette a telefonját, nem tudta, mit írjon. Végül csak egy mosolyjelet küldött. 

Kommentek elrejtése, megjelenítése