Ugrás a tartalomra

Magzatként lebegni – Szávai Attila írása

Vízipuskájával lapockán lövi nagyanyját, haladjunk már végre. A nő nem érti, ki fröcsköli le, forog fél lábon, egyik kezében papucs, a másikkal a kerítésben kapaszkodik. Nagypapa a háttérben magyarázza az unokáknak, a büfé felé mutogatva, hogyan készül a hekk, a gyerekek bólogatnak, az öreg közben lopva a büfé előtti sorban álló fiatal anyukákat vizsgálja, különös tekintettel a mellkas és a csípő környéki testi sajátosságokra.

 

A gyógyfürdő bejárata körül színes, nemzetközi autócsorda pihen. Mozdulatlanságukat ellenpontozza a ritmikus kattogás, ahogy a beléptető kapu vasrúdjai átfordulnak minden újonnan érkező vendég alkalmával. A pénztáros rejtvényt fejt, fél füllel a fémes kattogást hallgatja; az öreg szerkezet, mint minden olyan természeti struktúra, ami az emberek szolgálatába szegődött, érzékeny az emberi érintésre. Más és más karakterű kattogásra képes. Az őziketekintetű idős jegypénztárosnő becsukott szemmel is megmondja, férfi, nő, gyerek vagy nyugdíjas vendég érkezik, pusztán a kattogás hangjából, sebességéből, hangerejéből. Jobb pillanataiban – születésnapján, ebéd után, a kávéivás szent perceiben – becsukott szemmel azt is megmondja, meglepő pontossággal, milyen nemzetiségű vendég érkezik. A lengyelek szerinte karcosan kattogtatják a kaput, a németek valamivel puhábban, kissé gyanakodva, a románok és az oroszok sunyi mohósággal, szokta mondani büszkén, bizalmasan, baráti összejövetelek alkalmával, a negyedik vodka-martini környékén. Ezt kissé szégyelli a férje, aki biztonsági őrként dolgozik a fürdőben.

A férfi kilenc éve dolgozik a gyógyfürdőben. Délutántól estig biztonsági őrként rója a köröket a medencék körül, lassan lépdel, hátratett kézzel, előre tolt hassal, mint aki világméretű titkok tudója. Gyakran és lelkesen biccent a külföldi vendégeknek, a külföldi gyerekeknek pajkosan integet. Hetente háromszor egészen késő estig marad a „területen”, hogy maga is megmártózzon a harminchét fokos vízben. Ilyenkor becsukott szemmel üldögél, végtagjait elengedi, a zömök, ormótlan kezek és lábak különös tengeri lényekként lebegnek a vízben. A biztonsági őr ilyenkor arra gondol, hasonló érzés lehet magzatként lebegni a langymeleg anyai pocakban. A wellness-hétvégéiket töltő családapák borostája alapján viszonylag pontosan meg szokta tippelni, mióta van a család a fürdőben.

Négytagú társaság érkezik, nagyszülők az unokákkal, a felnőttek színes szatyrokat cipelnek, a gyerekek derekán és felkarján úszógumik feszülnek. A gumijátékok forrasztási illesztései vékony lenyomatokat hagynak az érzékeny gyerekbőrökön. Nagypapa érkezik először a fürdő területére, mögötte lépdelő unokájának aprólékosan elmagyarázza a kattogó beléptető rendszer lényegét. A kisfiú ugyanabba az emberadagoló reteszbe lép, ahová nagyapja is, így többször nekiütközik a szőrös férfihátnak, miközben bekattognak a fürdőbe. Mögöttük nagymama érkezik rózsaszín fürdőköpenyben, mint egy óriási céllövöldés cukorka. Szatyrait magasra emeli, nehogy felakadjon a beléptetőn, így mindenki láthatja a falusi csíkos szatyrok szakadt, feslett sarkait, amikből, mint menekülni akaró állatok, púposodnak, türemkednek ki a frottírtörölközők. Visszeres óvatossággal lép be, gyanakodva néz körül. Mint a legtöbb idős nő, ő is az otthoni, falubeli ismerősöket véli felfedezni a legtöbb lengyel középhivatalnokban. Te apa, az nem a hentes Karcsi fia? Nem mama, csak ugyanolyan görbe az orra. Az ott nem a postás Bözsi néni unokahúga, dehogy, mama, az egy lengyel ingatlanügynök, tegyük fel. Honnan tudod, papa, áll meg nagymama papucskaffogása. Honnan, honnan, akkor legyen mozdonyvezető, vagy agrármérnök Krakkóból. Itt bárki bármi lehet, vagy még annál is több, mama.

Nagymama a belépés után felszisszen, kavics ment a papucsába, grimaszolva rázza ki az apró követ. Mögötte lépdelő lányunokája is megáll, mint egy különös állatot, az idősödő nő vádliját nézi maga előtt, a visszerek kék sztrádáit, ahogy ide-oda lötyögnek a lábrázástól. Arra a szóra gondol, visszér, nem tudja mit jelent, miért mondják így. Mögötte öccse következik, nem érti miért nem haladnak, a fürdő világosbarnás vizére gondol, a tiltott beugrásokra, ahogy a strandmorajlás a vízbe ugrás pillanatában hirtelen elhalkul, mintha kikapcsolnák egy nagy gomb megnyomásával. A süket csendre áhítozik, továbbá vattacukorra, lángosra, vízbe esett katicák flottájának megmentésére. Vízipuskájával lapockán lövi nagyanyját, haladjunk már végre. A nő nem érti, ki fröcsköli le, forog fél lábon, egyik kezében papucs, a másikkal a kerítésben kapaszkodik. Unokái hunyorogva mosolyognak, ami gyanús a nőnek, de nem törődik ezzel, most fontosabb dolga van. Ki kell jelölni, melyik medencében kezdjenek. Nagypapa a háttérben magyarázza az unokáknak, a büfé felé mutogatva, hogyan készül a hekk, a gyerekek bólogatnak, az öreg közben lopva a büfé előtti sorban álló fiatal anyukákat vizsgálja, különös tekintettel a mellkas és a csípő környéki testi sajátosságokra. Miután az idős nő kijelölte a fürdőzés helyét, elindulnak a medence irányába. Biztonsági őrök érkeznek nyegle flegmasággal tekintetükben, nagymama egyikükben rég nem látott szomszédjukat, a presszós Ferit véli felfedezni, de nem meri megkérdezni férjét, szégyelli. Nagypapa kissé nagymama pipiskedős gyaloglási modorát szégyelli, a széles csípő eltúlzott kilengéseit: a nő, ha a gyógyfürdő területén gyalogol, úgy rakosgatja a bütykös lábait, mintha filmforgatáson lenne.

A család az öltöző irányába indul, ösztönösen libasorba rendeződik, és valami különös szokáshoz hűen a sorban első helyen haladó a sorban harmadikkal kommunikál, a második a negyedikkel és ugyanígy vissza. A hideg, mély vizes úszómedence mellett haladnak el a család papucsai, amikor a nagypapa hátrakiált fiú unokájának, hogy amikor hetvenkettőben a hadseregben, a Néphadseregben, emeli fel mutatóujját, búvárkiképző volt, közben mellékesen a feszes vízfelszínre mutat, akkor látott utoljára ilyen feszes víztükröt. Az idős férfi megálljt int a családnak. A környéken napozók homlokukra tolják napszemüvegeiket, felkönyökölnek, így nézik a különös kompániát. A férfi teátrális mozdulattal végigmutat a vízfelszínen, mintha saját tenyerével simítaná el azt, félórán át egy levegővel mozdulatlanul lent lenni két méter mélyen, kisfiam, az a valami, miközben odafent árgus őrszemek csőre töltött kalasnyikovokkal figyelik a vízfelszín minden rezdülését. A kisfiú szájában megáll a nyalóka, csodálattal nézi nagyapját. Nagypapa egy tévébemondó megkomponált műmosolyával néz a gyermekre, nagy levegőt vesz, ám, mielőtt még folytatná, nagymama erélyesen rászól, hogy lehetőleg a legtöbben hallják a környéken, jajj, öreg, nem unod még, sose érünk az öltözőbe.

A kisfiú álmodozó fajta, sok időt tölt látszólag felesleges tevékenységekkel. Ilyen például, hogy szereti nézni azokat a felszíneket, ahol az előző pillanatban még valami emberi tevékenység folyt. Az utcán, ha előtte kattog-ketyeg egy tűsarkú cipő, szereti nézni, ahogy a fémsarok elemelkedik a járda felszínétől, nézni azt az egy négyzetcentiméternyi területet. Vagy ugyanez az autókkal, teherautókkal, odaképzeli a kerekek mögé a keréknyomok mintáit. Nagyanyját idegesíti ez, a nő jóval gyakorlatiasabb a gyereknél. A fürdőben a gyerek most az emberi talpak vizes lenyomatait nézi, a széles, bokasüllyedéses otromba férfifoltokat, a karcsú, szinte légies lánytalp-nyomatokat. Egészen elbambul a medencék között tapicskoló emberiség nyomait nézve. Nagyanyja a gyerek fejére teszi kövér tenyerét, úgy mondja neki, hogy neked miért a múlt a jelen? A gyerek nem érti a kérdést.

Odabent, az öltözőben sietve váltanak ruhát, nagymama a leggyorsabb. Közben a tükörben meglátja magát, hosszan elidőzik a látványban, eszébe jut, amikor kislányként balettozott. Aztán eszébe jut a kifejezés, amit az ő apja talált ki: balettszag. Órákat ugráltatok megint, kislányom, a balettszagban, kérdezte sokszor az öreg.

Az öltöző előtt a kövér férfitestek láttán a kislány undorodni kezd attól a gondolattól, hogy az ilyen férfiak összefekszenek a nőkkel, attól meg pláne felfordul a gyomra, amit nemrég mesélt neki a szomszéd kamaszfiúcska: a kislány az életét egy úgynevezett nemi aktusnak köszönheti, amikor a férfi ráfekszik a nőre. Hogy miért kell ehhez ráfeküdni, nem érti, teljesen összezavarja.

Hirtelen többen összetorlódnak a kabinos férfi asztalánál. A nagydarab, szőrös férfi feláll, hogy intsen valakinek, szőrös mellbimbója épp a kislány szeme előtt van, púposodik; az idő fáradt szisszenéssel lassulni kezd, mígnem teljesen megáll. A gyermek számára a tér fémes csikorgással összehúzódik, eddigi életének minden eseménye önmaga mögé hajlik, kihangsúlyozva az egyre csak terebélyesedő, egyre inkább helyet követelő óriási férfi mellbimbót, mely három másodpercig az ismert univerzum középpontjává, szőrös udvarú, löttyedt, lustán megereszkedett origójává válik. A sápadt kislányon kettőt húz nagyanyja, míg ki tudja rántani a szituációból, lihegve, izzadtan lépdel a gyermek a kiszemelt medence irányába.

Az idős nő, mint vízzel telítődött őszi esőfelhők a cserháti dombokra, lassú komorsággal ereszkedik a langyos, sárgás gyógyvízbe. Közben hunyorog, azt fürkészi kíváncsian, ki nézi az ő vízbe ereszkedését.

A férfi melléül, körülöttük ismeretlen fürdőzők beszélgetnek, nevetnek, néhányan szunyókálnak. A férfi hosszan nézi a vizet maga körül, az apró, néhány milliméteres, vízfelszín alatt lebegő részecskéket. Mint minden olyan esetben, amikor zavarba ejtő mondatot mond valaki nagyobb társaságban, most is éppen abban nyolc másodpercben nyílik egy csendablak körülöttük, amikor a férfi azt fejtegeti a feleségének, hogy ezek talán leázott emberi bőrdarabkák. Néhány nagyobb darabot kihalászik a zavaros vízből, ujjai közé csippentve gyanakodva megszagolja, majd a nő felé nyújtja kedélyes kínáló mozdulattal. Jó sűrű a szaftja, mondja fintorogva. A körülöttük fürdőzők kissé eltávolodnak, arrébb kúsznak.

A nagyszülők behunyt szemmel engedik át magukat a fürdőzés élményének, elégedetten sóhajtoznak. A madárcsicsergést hallgatják, az emberi zsivajt, a távolban elhúzó repülőgép barátságos morajlását, egy közeli autódudálást.

A gyógyfürdő bejárata körül autók parkolnak, színes, nemzetközi autócsorda pihen. Mozdulatlanságukat ellenpontozza a ritmikus kattogás, ahogy a beléptető kapu vasrúdjai átfordulnak minden újonnan érkező vendég alkalmával.

Kifejezések
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!