Dobos Marianne: A mezítelen Lázár feltámasztása

Láthatatlan könyvtár, Könyvespolc

Wojciech Topoliński a háború kitörése, vagyis Lengyelország lerohanása előtt néhány héttel, 1939 nyarán indult Magyarországra. Onnan pedig tovább, Krakkó és Gdańsk felé. Ha ismerte is a veszélyt, legyőzte. Emiatt az emberi győzelme miatt adatott meg neki, hogy posztulátorinál fontosabb hivatása gyakorlása közben halhasson meg. 

 

Dobos Marianne

A mezítelen Lázár feltámasztása

 

Wojciech Topoliński attól a perctől fogva, hogy nevét olvastam, és megtanultam a helyes kiejtését, a hőst és az áldozatot szimbolizálta számomra. Pedig akkor csak annyit tudtam róla, amit P. Mónay Ferenc minorita rendi áldozópap kis könyvecskéje – P. Kelemen Didák, a Felső-Tiszavidék apostola (1683–1744) – záró soraiban olvashattam: „1939 nyarán Adalberto Topoliński a rend szentté avatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra, hogy a helyszíni szemlét megejtse, és a található iratokat összeszedje. Az eljárás befejeztével az iratokat magához véve továbbment Lengyelország felé, ahová a krakkói bíboros érsek hívta, Nagy Lajos királyunk leánya Hedvig királynő ügyének hasonló kivizsgálására. Szeptember elsején azonban a németek elkezdték Lengyelország elfoglalását. Topoliński egy német gyűjtőtáborba került, ahol úgy ő, mint az iratok eltűntek.”

Kezdetben abban bíztam, hogy ezeknek az iratoknak a nyomára lehet bukkanni. Azután a második világháború hatmillió lengyel halottjának sírja között kezdtem keresni, hol lehet a posztulátoré. Eleinte teljesen reménytelenül és bizonytalanul. Mégis, a krakkói emléktáblán nevére, a Lengyel Nemzeti Archívumban fényképére találva egyre biztosabb voltam abban, hogy meg kell, meg lehet találni. Főként, hogy nemcsak vértanú halála, de életműve is – amelyről a kutatás során reméltem, hogy megismerhető, és dokumentálható lesz – minden bizonnyal méltó arra, hogy a sírjánál fejet hajtsunk. A személyének kijáró tisztelet mellett egyben a lengyel nép mártíriuma előtti tisztelegve.

2008-ban kezdtem a kutatást. A legteljesebb reménytelenségben is hittem a munkám fontosságában és abban, hogy tevékenységem nem hiábavaló, mert úgy éreztem, hogy a mártír fogja a kezem, és vezet az úton. Nem találtam tévutaknak a kitérőket. Mielőtt saját mártírhalála helyéhez „elvezetett” volna, „megmutatta” a tömegsírokat, melyek az 1939 ősze és 1940 tavasza között tarkón lőtteket rejtik. Őket, a „rendkívüli rendteremtő akció” (ausserordentliche Befriedungsaktion) félholtra vert, megkínzott, megcsonkított áldozatait, akik gyakran még élve kerültek a sírba. A lengyel elit megsemmisítése során a Wejherowo környéki Piasnica erdeiben 12–14 000 embert gyilkoltak meg a németek. Ezt a vérengzést szokták a pomerániai, vagy a második Katyńnak is nevezni. Szomorú, hogy még a hazai szaktörténészek közül is kevesen ismerik a huszadik század poklainak egyik legiszonyatosabbját.  

Az atya 1939 nyarán indult el Rómából. Október végétől volt Świeciében. Gyönyörű kolostor van itt. Talán meglátogatta, talán ott is tartózkodott. Egy alkalommal saját szemével látta, hogyan gyilkolják meg az áldozatok egy csoportját. Ezért tartóztatták le először. Erről a helyszínről szállították át a bydgoszczi Gestapóra, ahonnan azután engedték ki, hogy megígérte, jelentkezik lejárt amerikai útlevelével a danzigi Gestapón a kiutazási engedélyért. Świecie polgármesteri hivatalának 1948. március 2-án kelt, a pelplini püspöki kúriának címzett leveléből megtudható, hogy Mariankában töltötte a szabadulása utáni éjszakát. Valószínűleg unokahúga családjánál. Itt számtalan újságkivágáson kívül mást nem hagyott hátra, mikor másnap továbbutazott. Ezeket vitték el az ezt követő házkutatás alkalmával, amikor is azt mondták a háziaknak az atyáról, hogy kém. Bőröndjében a ruhái, a reverendája és a személyes holmik mellett számos igazolt eredetű ereklye volt. 

1939. november 9-én, ahogyan azt előző letartóztatásakor megígérte, bement a Gestapóra. Soha többé nem tért vissza. Bement, önszántából, bármennyire ellenezték azt a vendéglátói és a pallotin atyák, akiknek a templomában mutatta be a napi szentmiseáldozatot. Arra kérték, hogy keresse fel az amerikai konzulátust, és annak segítségével azonnal meneküljön el az országból. Nem tette… Évek, évtizedek telnek el, míg a lengyel minorita rend két háború közötti történetéről 2011-ben megjelent könyvből, Zdiszlaw Gogola professzor munkájából megtudjuk, hogy Sztumban, a börtönben halt meg, 1940. április 19-én. Fürdőkádban fojtották meg. Ki tudja, mit próbáltak megtudni tőle, miért kínozták, és egyáltalán miért akartak megszabadulni tőle, miért akarták meggyilkolni azon kívül, hogy szerzetes, hogy lengyel értelmiségi volt?

A német császársághoz tartozó országrészben, tehát porosz állampolgárként született 1885-ben. Egész életében hazátlan. Lengyel állampolgár sohasem lehetett, de mindhalálig lengyel katolikus hazafi volt. Születése idején nem létezett független Lengyelország, hiszen egy évszázaddal korábban három részre szakították a környező nagyhatalmak. Az Egyesült Államokba kivándoroltak, a lengyel emigráció misszionáriusa akart lenni, ezért kérte felvételét a minorita rendbe, és lett szerzetes, aki Rómában tanult. Majd az Egyesült Államokba, a Páduai Szent Antal lengyel tartományba került. A német Szeplőtelen Fogantatás tartományból azért vált ki ez a lengyeleket gondozó misszió, hogy a hazájukat elhagyni kényszerült kivándorlók katolikus hitüket anyanyelvükön gyakorolhassák, továbbadhassak az idegenben is gyermekeiknek.

1928-ban visszatért Itáliába, előbb Loretóba, majd Rómába. Angol és lengyel nyelvű gyóntató, a Seraphikum, a Nemzetközi Teológiai Egyetem professzora. 1935-től posztulátor. Amint az ezzel kapcsolatosan írt levelei bizonyítják, igen nagy lelkesedéssel, hozzáértéssel és szorgalommal készítette elő a múlt idők hitvallóinak és szent életű példaképeinek boldoggá és szentté avatását. Többször járt Magyarországon és hazájában. Azok az ügyek, melyekkel foglalkozott, a háború miatt, illetve halálával jó időre megszakadtak, de végül – tudomásom szerint – valamennyi szentté, illetve boldoggá avatással fejeződött be Szent II. János Pál pápasága idején. Csak egyetlen nem zárult le közülük, és ma is folyamatban van: Isten Szolgája, Kelemen Didák ügye. A Történelem Ura úgy akarja talán, hogy a két ezeréves keresztény népnek egyszerre legyen oltárra emelt példaképe a XX. századi lengyel és a XVIII. századi magyar minorita? Akik a történelemnek más-más nehéz korában, de egyaránt a hit és a szeretet erejével álltak Isten népe szolgálatában.

Amikor ’39-ben visszatért szülőföldjére, hazája földjén nácik és kommunisták osztozkodtak. E történelmi megaláztatásnak is szimbóluma az ő mártíriuma. Az a föld, amelyért és amelyen meghalt, ma már a lengyel nemzet jogos otthona. Immár hazai földben nyugszik tehát. Kezdetben csak hittem, amit most már bizonyítani tudnak az élete összecsomózott szalagjából a keresés évei során megtalált és kibogozott aranyszálak is.

A földi zarándoklatra kiszabott, négy nap híján 55 évnyi életről már két évvel halála előtt kimondhatta az igazságot (bár nem sejthette még, mi minden vár rá): „Az Úr Isten vezet engem a kereszt útján” – ahogyan olvashatjuk az 1937. február 5-én a Lengyel Minorita Rendtartomány provinciálisának írt levelében.

Jézus feltámasztotta barátját, a negyednapos halott Lázárt, akinek keze-lába pólyával volt körültekerve, az arca pedig kendővel bekötve. Keresztútja utolsó állomásán, 1940. április 19-én az embertelen gyűlölet, egy kád vízben fojtotta meg ezért őt, Jézusnak ezt a feltámasztott barátját, hadd nevezzem így: a mezítelen Lázárt. (Jó néhány év a háború után előkerült egy túlélő rabtárs, aki visszaemlékezett arra, hogyan „biztatta” hóhéra az atyát, hogy most szabadul.)

Wojciech Topoliński, a XX. századi Lázár, Isten világon szétszórt (lengyel) fiainak összegyűjtéséért, a világegyházért és lengyel hazájáért dolgozva élt és halt. Halála szabadulás volt! Szabadulás a börtönből. Szabadulás az örök életre!

Minden halál fulladásos halál… Miközben az életösztön zihálva kapkod levegőért, lehet, hogy a haláltusát az oxigénhiány gyönyörű víziókkal enyhíti.

A Mezítelen Lázárnak – szerintem – nem vízió voltak. Mint Péter apostol börtönét, azt a helyiséget is, melyben a víz alá nyomták, fény árasztotta el. Nem látomás. Bárha annak tűnt. Az angyal, ott a fényben, valóságos… Nem a földi, de az örök szabadságra vezette.

1939. augusztus 10-én, amikor a niepokalanowi kolostorban egy esti rekreációban Woiciech Topoliński a rendtársaknak beszélt, fő témája a szentségre való törekvés volt. Szavai prófétikusnak bizonyultak. Többekkel együtt, akik ott, akkor hallgatták, és akiket már az oltár dicsőségére emeltek, ő is, ha boldoggá nem is avatták eddig, a minorita vértanúk sorába lépett. Hitvalló életet zárt a mártír halála 1940. április 19-én.

 

Dobos Marianne: A mezítelen Lázár feltámasztása. Jerzy Snopek ajánlójával, Szülőföld Kiadó, 2017.

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése