Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Bodor Ádám és a börtönigazgató lánya

Helyszíni

Bodor Ádám székelyudvarhelyi estjén egészen a perui úszó nádszigetekig kalandozott a beszélgetés, és az író azt is elárulta, hogy a többnyire unalmas interjúkérdések helyett mit szeretne egyszer istenigazából hallani.

 

Hatodik alkalommal vendégeskedett Bodor Ádám a székelyudvarhelyi G. Caféban. Mint a szervező és beszélgetőtárs Murányi Sándor Olivér elmondta: évről-évre meghívják az írót, és ott folytatják a beszélgetést, ahol előzőleg abbahagyták. Tavaly Dragomán György és Szabó T. Anna faggatták, s hogy milyen gyümölcsöző egy ilyen est, azt bizonyítja a közönség soraiban helyet foglaló házaspár, amelynek tagjai épp ezen az alkalmon ismerkedtek meg tavaly. Bodor Ádám a maga fanyar humorával úgy reagált: meg van ijedve, hogy így beleszólt akaratlanul mások életébe.

Murányi Sándor Esterházy Péter megidézésével indította a beszélgetést, hiszen az író utolsó nyilvános felszólalásában a tavalyi Könyvhéten egyetlen kollégája nevét említette meg: „Bodor Ádámot olvasni jó.” Utolsó útja Esterházynak éppen a székelyudvarhelyi G. Caféba vezetett. Kapcsolatukról Bodor úgy beszélt, nem szoros, meghitt barátság volt, inkább kellő távolságtartással tartották egymást számon, és figyeltek egymásra; távozása óriási hiányérzetet hagyott, különösen, ahogy meg tudta jeleníteni a közéletet.

 

Murányi Sándor elárulta Bodor erdélyi útvonalának további állomásait is – „úgy tűnik, vonzódsz a rejtett vidékekhez”, fogalmazott, hiszen az író évente több hetet tölt Varságon, a Libánon vagy a Madarasi Hargitán. Ez nagyon személyes kapcsolat – mesélte Bodor Ádám –, ahogy az indítékai is személyesek. Hogy az ember hol akad egy tájra, és mi ragadja meg benne, arra nehéz magyarázatot találni, és ha keresnénk is ilyet, nem biztos, hogy igaz lenne. A madarasi Hargita nem hasonlítható Varsághoz, magyarázta az író, míg az utóbbi a világ vége, az előbbi hétvégenként tömve van emberekkel. A hetvenes években sok időt töltött a Hargitán, innen a ragaszkodás. A Libán-tetőn valaki a családjukból megvett egykor egy szénagyűjtőt, amit kicsit átalakított, és a végén úgy odaszoktak, hogy ott töltöttek minden nyarat. Áram nem volt, éjszaka medvék csatangoltak a ház körül. Az ember itt új oldaláról ismerheti meg magát, mondta az író, el kell járni a patakra vízért, petróleumot kell beszerezni, és hasonló, a városi életformában ismeretlen tennivalók akadnak.

Bodor Ádám azonban jóval messzebb, Dél-Amerikában is járt, és úgy látja, ott természetközelibbek az emberek, mint északon. Szóba jött az állatokhoz való viszony is: különösebb kapcsolat nem fűzi őt hozzájuk, vallotta meg, Sándorral ellentétben, aki közöttük érzi magát elemében. A dél-amerikaiakkal sem alakított ki személyes kapcsolatot – bár a gyönyörű indián lányokra visszagondolva szívesen megtette volna, jegyezte meg Bodor csillogó szemmel. Szerinte Peru Dél-Amerika legizgalmasabb helye, domborzatilag és történelmileg is, ahogy a keresztény kultúra ötvöződik az ősi istenszemlélettel. Sajnos tudomásul kell venni az archaikus kultúra pusztulását, magyarázta Bodor Ádám, és ez fáj annak, aki a világot a maga érinthetetlenségében szeretné szemléli. Az ott élők meg ugyanakkor a civilizáció vívmányaival szeretnének élni. Mint elmesélte, hajózott a Titicaca tavon, ami rendkívül magasan van a tengerszint fölött – itt nádból készült, úszó szigeteken élnek az indiánok, de a kunyhók tetején napelemek sorakoznak, televíziójuk, mobiltelefonjuk van. 

Az immár képzeletbeli vizeken visszaevezve az irodalomhoz Murányi Sándor Olivér arra volt kíváncsi, vajon a recepció, a kritika, a diákok dolgozatai mennyire fedik azt, amit – az érettségi tételként szereplő – Bodor Ádám közölni akar. „Hogy mennyire fedi, az engem egyáltalán nem foglalkoztat, mert a saját írásomról nincs véleményem – felelte Bodor. – Csak azt tudom, hogy nagyjából úgy akartam megírni. Ahhoz, hogyan megy át az üzenetem, nekem már semmi közöm, az a befogadó elvárásaival, életszemléletével elegyedve alakul ki, és nekem erről fogalmam sem lehet.” Az irodalomtörténész ennél már „elvetemültebb ember”, folytatta az író, mert ő ki akar valamit hámozni az írásból, és minden szót a maga igazának alátámasztására emel ki. A kritika az íróval szembeni alázatból kinőtt egy önálló, kegyetlen műfajjá – vélekedett Bodor Ádám –, és annyira öntörvényű, annyira a szövegközpontú irodalomszemléletek van alárendelve, hogy ő maga alig olvas kritikát, és nem is nagyon érti. „Volt olyan elemzés, ami a saját könyvemről szólt, és egy árva kukkot nem értettem belőle” – jegyezte meg derűsen.

Szóba kerültek a 18 éves kori börtönévek, pontosabban az az élmény, amikor a Duna Televízió készített egy riportfilmet az íróval a szamosújvári börtönbe visszatérve. Bodor nem titkolta, nagy csalódás volt számára: minden megváltozott az elmúlt hatvan évben, s ez nagyon kiábrándítóan hatott rá. Az egykor „klasszikus” börtönépületbe ifjú süvölvényként került be államellenes szervezkedés, röpiratterjesztés miatt – karvastagságú rácsok, döngő vasajtók, ordibáló foglárok közé. A forgatáson kereste az egykori zárkáit, de az egyik helyén valami raktárféleség volt, a másikat nem találta, mert átszámozták a cellákat. Ráadásul nyomasztó is volt a közbűntényes elítéltek közé bemenni, akik akár túszul is ejthették volna – fogalmazott az író némi iróniával. 

Hogy volt-e a börtönnek „boldogsága”, és melyek voltak az életében a legboldogabb pillanatok, arra Bodor úgy felelt: a boldogság nem a körülmények függvénye, hanem adottság. Benne lakozik az emberben, néha érzi, néha nem. De nem rendszerfüggő, az ő igazán boldog pillanati is az átkosban voltak, amikor teljesen függetleníteni tudta magát az elnyomás eszközeitől. „Ilyenkor éreztem magam igazán szabadnak. Ez megtörténhetett a hegyekben, vagy valakivel egy szobában, ahol megszűnik mindaz, ami a szabadság ellentéte. A legsötétebb elnyomás idején is szabadnak tudja érezni magát az ember, ha nem fogadja el a társadalmi környezet elvárásait” – fogalmazott az író.

Az igazi derültség a beszélgetés végén köszöntött be, amikor Murányi Sándor Olivér megkérte vendégét, ismételje meg, amit tavaly, a nyolcvanadik születésnapi ünnepségén említett, nevezetesen hogy milyen kérdést hiányol rendszeresen a riporterektől. Az író elpanaszolta, hogy az interjúkészítők többnyire unalmasan fennkölt kérdésekkel bombázzák, holott, ha valaki igazán ismerné, azt kellene tőle kérdeznie, a szabadulása után létesített-e szexuális kapcsolatot a börtönigazgató lányával. Ezzel szemben „olyan hülyeségeket kérdeznek, hogy ha reggel felkelek, azonnal elkezdek-e írni” – mondta Bodor Ádám hatalmas derültséget aratva. A műsor végén a közönség egy tagja arra volt kíváncsi: önmagát is mindig ilyen humorral szemléli-e? „A humor a túlélés eszköze. Még a börtönben is jókat röhögtünk a hülye börtönőrökön” – felelte az író kiapadhatatlan derűjével.

 

(IJ)

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése