Kavicsot dörzsöl a tenger ágyéka

Esszé, Kritika, KritX
Bensőbb lebegéssel, örök jelenben
élni a tágasabb létet

 Ladik Katalin

Kavicsot dörzsöl a tenger ágyéka

                                   

Ladik Katalin költészete tele van meglepetéssel, úgy is mondhatnánk, többdimenziós líra, amelynek különlegessége, hogy túllép a nyelvi kódrendszeren, képi világgal, hanggal, gesztusokkal, előadásmóddal is hat a befogadóra, rendhagyó performanszai, hangkölteményei kimozdítanak a leírt szavak bűvköréből, tágabb értelmezési lehetőséget adva az alkotásnak.

A költő nem riad vissza meghökkentés eszközétől, mind performanszaira, egyéni fellépéseire, happeningjeire, mind szövegközpontú verseire a nonkonformista, rendhagyó megoldások jellemzőek, szókapcsolatai bravúrosak, bizarrak és megkapóan érzékiek.

Aki behatóbban ismeri a 60-as évektől rendszeresen publikáló, nemzetközi elismeréseknek is örvendő szerző líráját, és kezébe veszi A víz emlékezete (Kalligram Kiadó, Budapest, 2016) legújabb, Artisjus-díjas kötetét, kissé tán meglepődik. A korábbi poétikához képest ugyanis egy konzervatív szövegvilággal találkozik. A konzervatív jelző csupán Ladik költészetének régebbi termése és eme új verscsokor összehasonlítására érvényes; önmagához képest visszafogottabb, rezignáltabb, más, kortárs verseskönyvhöz viszonyítva forradalmian új.

A versnyelv nagyon precíz, mintha egy mesterember munkálta volna ki a képeket, a szavak egymásutániságában, a jelzős szószerkezetekben nincs következetlenség, minden vesszőnek, pontnak szerepe van. Mélysége, elvontsága, metafizikus, gyakran ezoterikus hangoltsága miatt nehéz egyszerre befogadni a csaknem 150 lapnyi kötetet, hasznos kisebb szüneteket tartani olvasás közben. Tulajdonképpen a korai versek prototípusait látjuk továbbíródni, a költő következetesen azokat a motívumokat gyúrja verssé, amelyek kezdetben is foglalkoztatták. Tudatos, nem esetleges költői programról van szó, tulajdonképpen mindenik könyve hasonlítható az első, a Ballada az ezüstbicikliről c. kötetéhez. A minket körülvevő anyag, az univerzum, az időtér, a mulandóság, a nemiség, az anima, animus, androgün köszönnek rendre vissza.

A víz emlékezetében letisztultabb, szikárabb szövegvilág tárul elénk, kevesebb a nyelvi játék, nincsenek tobzódó formák, a versek nem ziláltak vagy túlbeszéltek. Tulajdonképpen a tartalom maga a forma, úgy szabadversek, hogy közben kötöttek is, egyfajta egyéni formaverskultusz ez, ahol a hangoknak, a magas és mély magánhangzók váltakozásának fontos szerepe van, a cím a határozott névelőt leszámítva csak magas magánhangzókból áll. Ez a tudatos építkezés kellemes pulzálást, szabályos dallamhoz hasonlítható lüktetést kölcsönöz a verseknek. „Fényes hússal csőrében / életbe ejti a tengert” (Sirály). „A seb kihűl, a méz kicsordul, / érzi saját érverését. / De még éjszakára sem, miként a rovarok, / nem oldja le szárnyait.” (Fehér arca beleordít)

A borítón egy éjszakai tenger hullámzik, azt sugallja, Hvár szigetén, a költő egyik állandó lakhelyén járunk, a versek javarészt tenger közelben íródhattak, a só illatát orrunkban érezzük, a hullámok érverése fülünkben dobol, napfényt idéz elénk, majd haragos, dühöngő tengert, sötét, villámló éggel fölötte, már-már apokaliptikus hangulatot vizionál. Ez a folyamatos fény-árnyék játék, sötétség-derű, születés-halál, fájdalomtól görcsbe ránduló test és örömtől eksztatikus pillanat, a hiány, a sóvárgás hideg verítéke és a beteljesülés finom selyme a bőrön, test és lélek párosa, materialistás és szellem dialógusa, isteni és démoni összefonódása határozzák meg a kötet hangulatát.

Ladik Katalin minden szóképével belénk hasít, ahogy a tenger a szikla testét egyszer csókolgatja, becézgeti, máskor meg szétzúzza, apró darabokra töri a dolgokról, érzelmekről kialakított képzeteinket. Ezek a versek felépítenek, ugyanakkor egy másik pillanatban rombolnak, megerősítenek, majd kételyek közé dobnak, apró, belső tükrök, a mindenségről szólnak, amely bennünk, emberekben lel visszhangra, az egyénben tükröződik vissza.

A borítón látható sötét, éjszakai tenger „behömpölyög” a kötet lapjaira, lapszélként a címeknek helyet adva azt sugallja, a sötét matériából bomlanak ki a versek, és eme sötétségből születik meg majd a fény, minden éjszakát nappal követ, és minden nappalt éjszaka, a vízből pára, a párából esőcsepp, az esőcseppből jég, hó lesz, majd újra víz.

Ezt a körforgást – amelynek mi is nap mint nap részesei vagyunk, alakítjuk, formáljuk – bontja elemeire a leheletfinom versvilág, ahol minden nyelvi kódnak, fogalomnak megvan a szerepe, nincs túlbeszéltség, öncélú játékok, hiátusok, olyan versek, amelyeken átugrunk, belefáradunk, érdektelenek számunkra.

A kötet címe tulajdonképpen egy paradoxon, hiszen a víz nem olyan, mint az agyag, a fém, a fa, ami megtartja az emberi tevékenység nyomait, szobrot is készíthetünk belőle. Emléke van rólunk még az erdei fának is, ha bicskánkkal belevéssük nevünk kezdőbetűit vagy az iskolapadnak, ahová gyerekkori szeretőnk nevét karcoltuk be egy unalmasabb matekórán.  Ezzel szemben a víz emlékezete megfoghatatlan, ugyanakkor ott lakik bennünk, meghatároz minket, alakítja életterünk, testünk, bioritmusunk fontos tartozéka. Víz nélkül az emberi lét elképzelhetetlen, magzati állapotunktól velünk van.

„Hiszem, hogy a víz életünk sok eseményét, érzelmeinket emlékként megőrzi, és magában hordozza. A hó, a jégkristály is elraktározza érzéseinket, gondolatainkat, tetteinket. A plazma viszont nemcsak megőrzi, de felnagyítja, és erőteljesebben tárja fel szenvedélyeinket, vágyainkat, álmainkat, miként a költészet magafontos kiemelnünk a költő előszavát, amely egyfajta értelmezési kulcsként működik. A víz az életeseményeket, az érzelmeinket hordozza magában, a legelemibb tapasztalatunk.  Gondoljuk csak arra, mit idéznek fel bennük a hideg, novemberi esős esték vagy a langyos májusi záporok, a tengerparti kirándulás, a hegyi folyók csobogása, a gyerekkorunk patakpartja, a bennünk utat vágó, súlyos folyók medrei, az emlékeink tóvá tagadása, a sírás aktusa, a fájdalom és az öröm könnyei. Ladik tulajdonképpen ezzel játszik el, ezt gondolja tovább. A nagyon konkrét tapasztatoktól az elvont, megfoghatatlan entitásig – a testiségtől, az ösztönszerűségtől, az Istenen át a téridőig – terjed ez a skála.

A verscímek a külső margón való elhelyezése nemcsak a víz metaforája miatt fontos, az olvasó elsőként a költeménnyel találkozik, csak utólag kapcsolja hozzá a címet, így a kötet egy verses történetként, egy belső világ lírai útirajzaként értelmezhető. A könyvet a verscímek nélkül is olvashatjuk, de a verscímeket is olvashatjuk külön versként. A könyvben több egysoros költemény található, ezekhez könnyedén fölzárkóztathatók az olyan verscímek, mint: Látta szárát és fürtjét a téridőnek, Nem édes, nem is fáj az ébredés, Holdkőben látom arcod, Bennem is fázik a tenger.  

A kötet ciklusai a víz különböző halmazállapotait foglalják magukba (Víz, Felhő, Hó, Jég, Plazma), ezen keresztül sejlik fel fokozatosan, ciklusról ciklusra egy metafizikai kódrendszer, tulajdonképpen a létezés érzéki versrajza. Míg a Vízben, a Felhőben, a ban és a Jégben inkább az érzékeléshez, ösztönvilághoz kapcsolódó verseket találunk, a Plazmában a filozofikusabb, elvontabb költemények a meghatározóak.  Ezek a versek – az elvontabb tematikájúak is – az érzékeinkre hatnak, elsősorban nem intellektuális, hanem érzéki élményt nyújtanak, más szóval az érzéki tapasztalat segítségével próbálják megközelíteni, megérteni a világ jelenségeit.

A költő nem a tudatunkra akar hatni, amikor az alábbi sorokat írja, azt szeretné, ha először magunk előtt látnánk a versbéli látomást, és beleborzongnánk a jelenlétébe, csak utána gondolkodnánk el a jelentésén:

 

Még álomban is a sziklák sírását hallom,
amint önkívületig veri őket az eső.
Ezen a hideg tavaszi reggelen
kizöldül házamon a libabőr.
 
Vagy:
 
Egy harapásnyi napfény kellene,
egy szigetlakó,
hogy lenyalja hasamról  a tengert.

 

Az első ciklusban tulajdonképpen körvonalazódik az a szimbólumrendszer, amely aztán a kötet egészét meghatározza.  Olyan kulcsmotívumok vonulnak végig a Víz fejezeten, mint a napfény, a tenger, a fehér, a tó, a tükör, a tenger, a folyó, a szikla, a sötét, a hold, a kút, a tó, a szikla, a szárny, az álom, az angyal, az ablak, az elmúlás, az időtér, a nő, a férfi, az egynemű, görög mitológiára utaló androgün, a szerelem, a test.  

Ezek a szövegek nem vagy nemcsak abban az értelemben érzékiek, hogy a nemiségről, a férfi-nő szövevényes kapcsolatáról vagy éppen szerepjátékról (is) szólnak.  Magunk előtt látjuk a libabőrt, amint kizöldül a házon, halljuk az angyalok kék hangját a tenger fülében, a tengerben feloldódó elsüllyedt fájdalmakat, a megfagyott vércseppeket, a fényt, ahogy árnyékot horgol, a sötét ujjat, ahogy a szemünkbe fúródik, a fuldokló hallgatást a kőben, a kagylóként zúgó éjszakát, és azt is képesek vagyunk elképzelni, ahogy kavicsot dörzsöl a tenger ágyéka.  

A költeményeket értelmezhetjük álomversekként is, ez némiképp megkönnyíti a befogadást, a vad szókapcsolatokat tulajdonképpen álmodjuk, érzékeink játszanak velünk és szürreális-érzéki látomásokat vetítenek elénk. Az álom feldolgozza az emlékeinket, a belső történéseket, a testi vágyakozást, a traumákat és örömöket, a létezéssel kapcsolatos vívódásaink is álomképpé válhatnak, ha sokat foglalkozunk vele.  A kút, a tó, a tenger, a folyó meg a tükör tulajdonképpen nem más, mint az ember tudatalattija.

A fény és hiánya, egyfajta fény-árnyék játék végigvonul a köteten, szinte mindenik versben formát ölt. A Bennem fázik a tenger, a Csendélet ablakkal, A Hold gyermeke, a Csak az eső hangja, Tavaszi ló hullámzása, Üvegvacsora, Lágy alkonyatba mártod, Fekete csillagok kútja, A vágy egyre mélyebb rétegei, 9 minden helyen, Fénybelövés című versekben jelenik meg a legelemibb módon.

A Magzatvízben nagyon szépen bomlik ki a születés- halál-elmúlás motívum – amely visszatérő elem a kötet több versében – a víz egyfajta körforgásként értelmezhető, innen indulunk, ide térünk vissza.

A Felhő, a könyv második fejezete egy ’légiesebb’ tért ír körül, a versek mintha lebegnének, emelkedettek, már-már misztikusak, ebben a ciklusban gyakorta olvasunk az elmúlásról és egyre több a szenzualitás köré építkező költemény.

 

Nem tudok még egyszer élni, fekete köd vagyok.
Fénykúpok szaporodnak bennem.
Ágyékomat nyaldossa a sós, vidám pokol.
(Késő van. Ez a szokásom)

 

Asszonyi életet öregedtem néhány perc alatt.
(Nyári felhő)

 

A személyes kedvencem pedig:
Az a nyílás a ruhádon
felhőtlen, ragyogó kés
a szőrszálak között.
Két szilva
a nedves lepedőn
combod között.
Hasítsd föl már a kék szárnyú
ziháló madarakat!
Táguljon ajtó, ablak.
(Az a nyílás a ruhádon)

 

Hasonló képzettársításokkal egyébként gyakran találkozunk a kötet lapjain, a költő a természeti jelenségeket megszemélyesíti, emberi tulajdonságokkal ruházza fel. A Felhő ciklus utolsó verse, a Mint galambok csókja, hangtalan egyfajta ars poeticaként értelmezhető: a fájdalom szüli a verset, a vers pedig fényt olt a testbe. A ban, a harmadik ciklusban egyre több olyan költemény kap helyett, amely az élet-halál párosát, a halál utáni lehetséges, elképzelt létformát bontja ki, gyakran csupán egy felvillanó gondolatban, néhány sorban. A versek tömörsége az olvasót továbbgondolásra készteti, neki kell kibontania, önmagában továbbírnia az ilyen sorokat:

 

Fekete pulóverben ezüst madár
csőre pihen
hó száll a mennyekből
(Áhítat)

 

Már-már sokkoló az Idővitorla, pókliget szürreális szókapcsolatainak sűrítettsége, letisztultsága:

 

Havazik az élet. Porhóvá zúz
érzésemlékeket, kirajzolja a téridő
rostjait, melyekből megalkotott engem,
miként én is őt.
Átzuhan rajtam,
örvénylő életlétra,
fehéren izzó csontjaim között.
 
Ami anyag voltam, fényfonállá lett,
éhező, felhasogatott életsötét.
Érzéstérkép fáj járataimon,
hol az üresség is én vagyok.
Áthullnak rajtam az álmok,
a vérjel, ragaszkodás, újjászületés.
Elszüremlik belőlem az idő,
összecsukódik árnyékom,
ám ijedtfeszesen, de megtart még
a körkörös,
engem figyelő gyönyörsötét. 
 

A Jég ciklus valóságos sűrítménye a metafizikának: a jég alatt egy egész világ van / teremtés előtti pillanat.

A Plazma versei ezeket a filozofikusabb költeményeket fűzik tovább. A költő az érzékelést és az anyagi világ elemeit, az erotikát, a megfoghatóságot úgymond alárendeli a téridőnek, a létezés utáni lét lehetséges, imaginárius formáinak.

A versek néha elkalandoznak az ezoterikusabb mezők fele is, a lenti és fenti világ, az újjászületés vagy megújulás, a testen kívüli lét, a test nélküli létezés, a matériától független entitás is fontos szerepet kap ebben a ciklusban.  Nem véletlen a Nem lehetne most visszafordulni? című költeménybe beemelt Hamvas Béla-gondolat: Az angyal, ha fent él szent lény, / de ha lemerül, ördögivé változik.

A költő legimpozánsabb versei ebben a ciklusban kapnak helyett, A párhuzamos világok, Sirály, Mindent láthatsz, amit én látok a jelenvaló pillanat fontosságát hangsúlyozzák, egyfajta konklúziói, válaszai az elmúlás, az idő és tér problematikáját kibontó verseknek.

Ezek a művek nem az elvágyódás, a múltba nézés vagy a tervezés versei, hanem a jelen időterébe helyezett lámpások, amelyek segítségével jobban tudunk összpontosítani testi-lelki valónkra, s rájövünk, hogy egy kis játékkal még a fájdalom is fénnyé változtatható. A jelenből táplálkozó ember könnyebben eligazodik a téridő szövevényében. 

 

az előző pillanat
nem örökre eltűnt idő
hanem örök jelen
melyben világok sorakoznak

– álljon itt zárszóként a költő gondolata A párhuzamos világok című verséből.

 

Varga Melinda

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése