Berka Attila: Anómia XIII. 1–3.

Epika, Próza

Ezzel elérkeztünk Hús kalandjainak világhálón olvasható utolsó részéhez. A történet befejezése majd a nyomtatott Anómia-könyvben lesz olvasható. A kötet az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg kiadónk gondozásában.

XIII.

1.

Bazmeg, engem keresztre feszítettek.

Kezem s lábam feszül, oldalam lüktet.

Világosság és sötétség váltja egymást.

Árnyak jönnek s mennek.

Anyám és apám arcát látom.

Kifáradok, feladom újra meg újra, fellázadok, harcolok újra meg újra.

‒ Halló, kisfiú! Itt az ideje, hogy felébredj!

Nekem szól, engem szólongat?

Gyerek vagyok megint?

Vagy még gyerek vagyok?

Bárcsak gyerek lennék!

Ha kinyitom a szemem, gyerek vagyok?

De biztosan jó lenne, ha gyerek lennék?

Jó volt nekem gyerekként?

Jó a gyerekkorom?

Én jó gyerek voltam?

Jó gyerek vagyok?

Ha nem, akkor azzá válhatok?

‒ Hahó, kisfiú! Ébresztő!

Simogatást éreztem az arcomon, a nyakamon.

Kinyitottam a szemem.

Anyám arca mosolyog, keze simogat.

Fehér köpenyben ül a kórházi ágyam szélén.

Ő az én nővérem.

‒ Igyál egy kicsit ‒ mondta kedvesen az anyámarcú nővér, és vízzel teli poharat tett a számhoz. Kicsit megemeltem a fejem. Miközben kortyolgattam, már nemcsak éreztem, hanem láttam is kikötözött karom s lábam.

‒ Ne haragudj, hogy kisfiúnak szólítottalak, de se a nagyfiúra, se semmi másra nem reagáltál.

‒ Nem baj ‒ suttogtam nagy nehezen. Habár a víz sokat segített, az ajkaim még alig akarták kiengedni a hangokat.

Az anyámarcú nővér bólintott, felállt és elindult kifelé.

‒ Hol vagyok? ‒ kérdeztem gyorsan.

‒ Jó helyen.

Kacsintott és kiment.

És amint kiment, éppen csak becsukódott az ajtó, de talán pont az ajtócsukódás hangjától, kitisztult a fejem.

Eszter, tört föl belőlem, hol van Eszter, hol vagy?!

Meg kell találnom, vagyis meg kell keresnem.

Tehát ki kell szabadulnom.

Eh, de hogyan?

Mert hiába rángattam-tekergettem a végtagjaimat, csak a csuklóim s bokáim sajdultak meg.

Nyílt az ajtó, és Hadik, az apámarcú ezredes lépett be. Nem lepődtem meg, de jöhetett volna kicsit később.

‒ Szervusz, Hús! Hogy vagy?

Úgy felültem volna.

‒ Mi van Eszterrel?

‒ Mi lenne? Semmi.

Ne már!

‒ Mi az, hogy semmi? Mit csináltál vele?

‒ Jaj, Hús, ne már! Ennek semmi értelme.

‒ Bazmeg, idekötöztetsz, és egy egyszerű kérdésre se válaszolsz. Akkor inkább ölj meg engem is, te fasz!

Tudtam, hogy röhögni fog.

‒ Nem, Hús, nem úszod meg ilyen könnyen. Nem azért mentettem meg az életed, hogy megöljelek.

‒ De Eszter él?!

Nyílt az ajtó, az anyámarcú nővér jelent meg tálcával a kezében.

‒ Igen, él ‒ mondta Hadik. ‒ Sőt teljesen egészséges.

Nyilván látta rajtam a megkönnyebbülést.

‒ De most egyél. Majd később visszajövök, és mindent megbeszélünk.

Kiment, én fújtam egyet, a nővér meg az ágyam szélére ült mosolyogva.

 

 

2.

‒ Mennyi az idő? ‒ kérdeztem az apámarcú ezredestől, amikor felébredvén megláttam.

Természetesen nem válaszolt, hanem csak vigyorgott, hümmögött, és az ablakhoz sétált. Ami valójában nem igazi ablak volt, ahogy azt nemrég észrevettem, vagyis valószínűleg a föld alatt voltunk.

‒ Teljesen el tudok merülni a látványban, pedig ez csak valami régi film részlete ‒ mondta, és állt ott hátrakulcsolt kézzel, és tudtam, hogy most én jövök valami hasonlóval.

‒ Nagyon kedves lány ‒ mondtam.

‒ Hogy? ‒ fordult felém az ezredes.

‒ A nővér. Nagyon kedves.

‒ Igen, persze, hogyne.

Nem akartam rögtön ébredés után elfáradni, úgyhogy nem folytattam a bájolgást.

‒ Eszter jól van?

Az ezredes az ágyam szélére ült.

‒ Persze. De ezt már megbeszéltük, nem?

‒ De igen. Csak aggódom.

‒ Ne aggódj, nincs miért. Tényleg.

Megráztam a végtagjaimat.

‒ Ezeket mikor veszitek le rólam?

‒ Az csak tőled függ.

‒ Neked ez a szöveg a rögeszméd, bazmeg?

Tudtam, hogy nem kellene engednem a dühöt, de nemcsak testileg voltam még gyenge.

Az ezredes látványosan nagyot sóhajtott, játszotta a komoly, atyai jó barát szerepét. És jól állt neki, sajnos. Remekül csinálta.

‒ Nézd, Hús… Te is tudod, már beszéltünk is róla, hogy rég megölhettelek volna…

Ösztönösen az oldalamra pillantottam. Az ezredes is.

‒ Bizony-bizony, a templomban is. Legkésőbb ott, igen.

Eszembe is jutott, mi történt ott, mármint amire emlékezhettem belőle.

‒ A másik ezredessel, azzal a Pálffyval mi lett?

‒ Ő meghalt, Hús.

Hát persze. Teljesen felesleges volt rákérdeznem.

‒ Értem. Sajnálom. Vagy nem tudom. De mindegy is. ‒ Naná, hogy szükségtelen volt ez is. ‒ Beszéljünk inkább arról, hogy én mikor szabadulhatok.

‒ Igazad van, Hús, beszéljünk a te szabadulásodról.

Felállt, és megint a műablakhoz sétált.

Hallgattunk egy darabig, én leginkább összeszedni próbáltam magam, észhez térni. Talán ahhoz, hogy kiszabaduljak innen, meg kell értenem, hogy miért vagyok itt. Hogy ki vagyok.

‒ Miért nem teszed fel végre a kérdéseidet, Hús?

Most tűnt fel, hogy eddig a lábfejemet néztem, mert oldalra kellett fordítanom a fejem, hogy lássam az ezredest. Aki meg a műablaknak háttal állva mosolygott rám. Meglepett, hogy most ebben a mosolyban, sőt a tekintetében is csak biztatás volt. Se önelégültség, se gúny, se semmi ilyesmi.

‒ Mert ha jól sejtem, elég sok kérdésed van. Jól sejtem?

Bólintottam.

‒ Akkor, ha megengeded, lenne egy javaslatom.

Bólintottam.

‒ Köszönöm. ‒ Visszasétált, leült az ágyam szélére. ‒ Az a javaslatom, hogy…

Nyílt az ajtó, az anyámarcú nővér lépett be, tálcával a kezében. Az ezredes felállt.

‒ Már ennyi az idő? ‒ kérdezte. ‒ Akkor majd visszajövök kicsit később. ‒ És tényleg kiment.

Az anyámarcú nővér fölém hajolt.

‒ Jól vagy? ‒ kérdezte.

Bólintottam.

‒ Na, mi a baj? Nincs kedved beszélni?

Ráztam a fejem.

‒ Hát ha nincs, hát nincs. Nem fogok megsértődni.

‒ Köszönöm ‒ mondtam neki.

‒ Én köszönöm ‒ mosolyodott el a nővér, és leült az ágyam szélére. ‒ Mit szeretnél előbb? Kötéscsere, evés vagy vécé?

Hálásan biccentettem az utolsó szónál.

 

 

3.

A műablakban lüktető álkilátás kezdett idegesíteni. Nem egy adott film végtelen ismétléséből állt, hanem sokszor sok filmrészlet véletlenszerű lejátszásából, ezért még időmérésre is alkalmatlan volt.

‒ Nem lehetne kikapcsolni azt a vetítést? ‒ kérdeztem az anyámarcú nővértől, amikor megint enni hozott.

‒ Biztosan ki lehet, de én nem tudom. ‒ Odasétált, és közelről nézte. ‒ De olyan szép.

Aztán a felkarjába törölte a szemét.

‒ Valami baj van? ‒ kérdeztem, amikor végül az ágyamra ült. Még csillogott a szeme.

‒ Semmi. ‒ Elnézett a fejem fölött, bele a semmibe. Vagyis az emlékeibe, nyilván. ‒ Csak a fiam. Imádott túrázni. Az apja szoktatta rá. Állandóan kint voltak. És mindent tudott. A fűtől a fákig, mindent.

Hatalmasat sóhajtott, megrázta magát, és rám mosolygott.

Visszamosolyogtam, biztatón.

‒ Tudod, Hús, mi tökéletesen éltünk. Mindenki irigyelt minket. Állandóan hozzánk jártak, mindig tele volt a házunk. Mert egy kicsi házban laktunk a város szélén. A kert végén már az erdő kezdődött. Volt az erdőben egy kis patak is. Két kutyánk is volt, meg három macskánk. És boldogok voltunk, mert kiegészítettük egymást. Se a barátaink, se a rokonaink között nem volt ilyen család, csak mi. Mert én soha nem azt néztem a férjemben, hogy olyan legyen, mint én, miért nem olyan, mint én… Mi tényleg két fél voltunk…

Láttam a gyorsan gyűlő felhőket a tekintetében.

‒ Aztán jöttek azok az idegenek. A férjem meghalt. Minket elvittek egy biztonságos helyre.  De ott meg jött a vírus, a fiamat is…

Sírt.

Nekem is könny kezdett csorogni a szememből.

Az ezredes jelent meg az ajtóban.

A nővér összerezzent, sietve nyelte vissza, ami még kikívánkozott volna belőle.

Bennem megint növekedni kezdett a düh.

Az ezredes szótlanul a műablakhoz sétált.

‒ Csak folytassátok nyugodtan. Húsnak meg kell erősödnie, hogy mielőbb talpra tudjon állni.

Ha nem érzem meg a kanalat a számmal, biztosan mondok valami otrombát annak a gyökérnek, aki még csak hátra sem nézett, bámulta azt a rohadt filmet.

‒ Ugyanakkor itt az ideje, hogy néhány dolgot tényleg megbeszéljünk, Hús ‒ fordult meg végül mégis az ezredes pár pillanat múlva. ‒ Amíg eszel, mondok jó híreket.

Néztem mélyen a szemébe, de megint nem volt benne semmi rosszindulat.

‒ Az első és legfontosabb jó hír, hogy nemcsak Eszter van kitűnően, hanem a magzat is.

A kanalat majdnem átharaptam, bár inkább csak a fogam reccsent, és félre is nyeltem. Köhögtem, köpködtem.

‒ Gratulálok ‒ suttogta a nővér, és törölgetni próbált, de megremegett a keze, és hangosan bőgni kezdett.

‒ Nővér! ‒ hallottam az ezredes hangját. ‒ Hé, nővér!

De az anyámarcú nővér bömbölve rohant ki az ajtón.

Az ezredes is kilépett, és két másodperc múlva egy fegyveres katonával tért vissza, aki még valami gázmaszk-félét is viselt.

‒ Problémát megoldani ‒ mutatott rám az ezredes.

Talán épp abbahagytam a prüszkölve fulladozást.

A katona hozzám lépett.

Eljött hát az a bizonyos nagy pillanat, gondoltam. Ennyi volt, ennyi voltam. Vagyis ez voltam én, és most itt a számla.

Pedig normális körülmények között akár örömtáncot is járhattam volna.

De most csak fizetek.

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése