Apácák, lányok, tanárnők – Csepcsányi Éva regényrészlete

„A folyosókon név szerint ismerték a régi növendékeket, a »kisasszonyokat«. Jankának változatlanul a fiatalon meghalt, angyalarcú nővér maradt a kedvence.” – Csepcsányi Éva regényrészlete, amelynek segítségével egy bentlakásos leányiskola mindennapjaiba tekinthetünk be.

„Was ist das Allgemeine? Der einzelne Fall.”

– Szerinted milyen lehet az élet fiúkoliban? – Hátul lógtak a kőfalnál, Anita előredőlt ültében. Hűvös és fehér kora délutáni fényárban úszott minden. A közeli hegyeket barnára, vörösre és sárgára pingálta az ősz. Cigiztek. Mire kijött a betegszobából, Anita hozatta a külsősökkel. Neki ingyen hozták. Anitát mindenki kedvelte, bár nem kampányolt, nem bizalmaskodott senkivel, senkinek sem tett extra szívességet. Janka vagy túl lelkesen, vagy lekezelően viselkedett a lányokkal. A klikken kívüliekkel sokszor goromba és flegma volt, a közeliekre pedig olykor féltékenyen rátelepedett.

Anita csupán létezett. Figyelmes, diszkrét és készséges személyével. Mindent meg tudott oldani saját maga, kitűnően tanult, mindig be tudta osztani az otthonról hozott ennivalóját, pénzét.

Nehéz felidézni. Janka nem írt róla bővebben abba a naplóba, amelyből a regény alapjait vettem. Ezer és ezer fiktív szállal szőttem át, hiszen hetek, hónapok maradtak ki. Nem tudtam se Janka, se Anita valódi arcát megörökíteni. Töredéket belőlük. A naplók mindig hazudnak.

Anita – tudtommal – sohase vezetett naplót, ő cselekedeteivel írta életét. Jankának mindig kellett a fehér lap, a toll, az ecset – a hazugságig őszinte vallomások, és az untig szeletelt gondolatok, érzések rögzítése.

Janka naplója véletlenül került hozzám, most lényegtelen, hogyan. Évekig bele se néztem. Annyi minden történt, Jankát pedig sose kedveltem.

Ez még a Szent Margit-os időkre nyúlik vissza. Harmadéves voltam, amikor ők elsősök. Anitát az első hetekben megkedveltem, az örökkön rajta lógó barátnőjét – akinek jó ideig a nevét se tudtam – idegesítő, fárasztó kis görcsnek tartottam. Az első találkozásom és emlékem vele kapcsolatban: este a folyosón csapkod és üvöltözik egy szál köntösben két-három negyedévessel, akik megütközve nézik tombolását.

„Amikor a fehér lap. Meztelen, és kifekszik eléd. Zavarban vagy. Mit is csinálj vele hirtelen? Simogasd? Gyűrd? Kinézel. Vörösbor színűek a levelek. Egy levél lehullását végigköveted. Elejétől végéig.

A magát kínáló fehér lap már nem annyira izgat föl. Majd teleírod. Ilyen értelemben az író nő mindig kicsit férfi is: nemz, megtermékenyít, nyomot hagy. Sok ezer és ezer férfi és nő múlik el e világból nyom nélkül. De főleg nő. Mert a katonákra mindig megemlékeznek. De a katonák által megerőszakolt és legyilkolt lányokra, nőkre nem.

Ők a feledésbe hullnak, illetve, hitem szerint, Krisztus ölébe, Szent Szívére. De emlékmű, park, szobor a katonáknak jár, az otthon három gyerekkel szenvedő és küzdő özvegyeknek nem. Mindenkinek megvan a maga jussa.

A férfiaknak ez: szobor, érem, park, emléktáblák. A nőknek… lehet számba venni, elősorolni, rögzíteni? Olyan érzékeny, szép, titkos és rejtélyes az ő jussuk… nemhiába féltek mindig a női termékenységtől, jóságtól, szépségtől… De az író nő más. Neki nem kell semmi, mégis minden kell: a szobor, érem, és a rejtett csoda is. Különben nem sokat ad erre, egyszerűen csak ölébe hull.

A zarándoklat megtisztított. Olyan évtizedes salakokat mosott ki belőled, olyan forrásokat fakasztott fel, melyekről már nem is remélted, hogy kimosódnak, megtisztulnak. A hajnali pára vastagon ült a mezőn, a kék Pilisen. A csipkebogyókon harmat remegett, és rácsodálkoztál a már majdnem dércsípte (itt, fenn a Pilisben október elején már nem sok hiányzik a nulla fokhoz egy-egy Hold nélküli éjjelen), életvörös csipkebogyókra, melyekből szinte majd kicsattan az egészség, a gyógyulás ígérete: Istenem, van szebb a hajnali harmattól gyöngyöző csipkebogyónál?

Közben imát recitáltak a zarándokok, a pálos szerzetes bús baritonjára közelebb hajoltak a hegyek, és a fák láthatóan (!) meggörnyedtek, amikor a Szűzanyát tiszteltük énekünkkel. Mert a Szent Szűznek tisztelet jár – a legnagyobb tisztelet –, de jaj annak, aki imádni merészeli! Imádni csak Istent lehet.

A vonatutat szétszabdaló plakátok jutnak eszedbe – míg sáros fűcsomókon lépdelsz, énekelsz, és ihletett állapotba kerülsz a hajnali hegyek látványától –, melyek csokoládéra, üzletláncra, autómárkák fölmagasztalására alkalmazták ezt a szót, melynek a töve az ima, az imádság. Nem érdekel, mennyire tart konzervatívnak ez a világ: az élet határhelyzeteiben, esetleg életveszélyben én csak egy Valakihez akarnék imádkozni. Nem csokoládéhoz, autóhoz, drogériához…”

Ez pedig Janka harmincas éveiből:

„A megörökölt tornácos parasztház falai egyenletes templom-hűvöst biztosítottak a júliusi hőségben. Örültem ennek. A nyár burjánzó, húsos kitárulkozás. Mindig is nehezen viseltem. Dülledt nyaki ütőerekkel, gyulladt, szőrtüszős lábakkal. Beteges idő, harminckét fok éjszaka. Agyam lüktet, gondolataim amorf, kusza tekergések. Étvágytalan, szuszogó nehézség.

Vártam az őszt, a nap szitálta augusztusutót, az ízes szeptembert és az alma-érett októbert. Az illanó, világossárga napfényt (nyáron még a fény színe is más, ripacs-narancs, vagy égető lúg-fehér) öröm el-elkapni olyankor a parkban, kezünkben Krúdyval, Prousttal vagy Örkénnyel.

A nők arca elveszti közönséges, májbeteg-sárgás árnyalatát, pasztellesebb, hamvasabb lesz újra. A férfiak pedig elteszik a rövidnadrágot, mely számomra mindörökre összeforrott nagyapám fejcsóválásával: „A mi időnkben tizenhárom éves kor fölött senki sem hordott rövidnadrágot.” A levelek méregzöldjébe észrevétlenül csepeg a kopottbarna, rúzsvörös, cinegehas-sárga.

Úgy érkeztem, mint valami menekült. Torokszorító bánat telepedett rám. Mögöttem a megtett út. A kollégiumi évek. A hajnali, lányszoba-szagú ébredések, kapkodó, közös reggelik, szorongó fogadalmakkal teli virrasztások a kápolnában. Közös volt bennünk sok minden: a céljaink, a félelmeink, az életterünk. Mégis olyan sértődött magány vett körül mindenkit, mely a falakon túli világban aligha érthető. Aztán… hozzámentem valakihez.”

Talán ez a történet inkább szól rólam, mint Jankáról, inkább szól egy lányról, aki úgy néz ki, olyan légies és különleges, mint Janka volt, a természete viszont összetettebb.

Inkább rólam szól ez a regény és a Szent Margit-gimiről. Az ábrándokkal, tervekkel, kacagással és szorongásokkal teli időkről. Janka naplója egyébként is csupa gondolatfutam. Alig ír anyjáról, apjáról, őket egészen más forrásokból és a saját fantáziámból kellett megkreálni. De azért valóságosak.

Más érdekes részlet a naplóból:

„Tehát ismét vonaton, szíved jobban zakatol, mint az öreg gépezet. Megint a hivatás, az útkeresés a téma. Mint mindig, akkor tör fel benned, amikor már úgy tűnik, megtaláltad őt, a párodat. Félelem vagy égi jel? Persze félsz az élettől, az emberektől, az egyedülléttől, a tömegtől. Félsz a profántól, egzisztálni mindig egy adott térben, beleveszve, körbekeretezve, mint egy szentkép.

Amikor viszont majdnem odaértél, meghátráltál, visszaléptél. Te örök utazó, nincs otthonod, sehol sincs maradásod, menekülsz. Magad elől leginkább, és őelőle, pedig jól tudod, hogy pont e kettő elől nem menekülhetsz. Utasok jönnek. Egy apa két fiával. Jólneveltek, kiegyensúlyozottak, esznek, isznak, beszélgetnek. Az ablakon túl a világ, a másik, ami után vágyódsz, és amit úgy magad mögött hagynál. Megvisel, testi fájdalmakat okoz a belőle érkező sok tragikus hír. Miért történik?

Kérdezed, ahogy több ezer évvel ezelőtt kérdezte Jób, előtte pedig még számtalan ember a világon. Miattad és a diabolos miatt, a tudatlanság és a rendetlenség miatt, a birtoklás és a szorongás miatt, a szenvedés és a vágyakozás miatt. Azt kívánod, bár üdvözülnél, néha mégis olyan utakon jársz, mint Luther, pedig tudván tudod, hogy csak a bizalom és a velőig hagyó ráhagyatkozás van. Csak élnéd át ezt egészen! A nyugtalanság mégis úgy támad rád, mint egy ragadozó, és karommal, foggal beléd mar, a testedbe és a lelkedbe egyszerre, ilyenkor csak az ima segít.”

A szabadság után vágyódsz, hogy a belső kötelékeid, megkötözöttséged feloldódjon, meglazuljon legalább. A még valóbb világba menni. Azt hiszed, jobb vagy másnál, a többinél, ahogy mondani szoktad, mert a reggeledből odavetsz ima címszó alatt tíz percet a Teremtőnek, mert elszüttyögsz néhány kenetes szentenciát, és a hétvégéden egy órát liturgiával töltesz. Nem tudod, hogy Ő ugyanúgy szereti őket? Virulnak, közlekednek, bármit is tesznek, ők is szeretettek, téged pedig nem visz közelebb az a kis erőlködés, illetve nem az visz közelebb. Csak Ő húzhat Magához közelebb, nem leszel sokkal jobb az imáid és a teológiai könyveid miatt. A lemondásaid miatt sem jön le rögtön egy angyal, hogy köszönetet nyilvánítson díszoklevéllel stb. Egyáltalán: élj keményen, önállóan, határozottan. Embernek teremtettél, legyen hát méltóságod, emberi méltóságod. Ne keveredj olyan helyzetbe, ami ezen csorbíthatna. Istent szeresd, bízd rá magad.

A kereszténység egyébként se emóciók, szenvelgés, pietista szövegelés, megfagyott, idegtépő vigyor. Hanem nyugalom, szent közömbösség, előre tekintő szemek. Légy tudatában értékednek. Határozottság ez és megfelelő önbizalom. Szabad vagy, nem mozdíthatnak ki nyugalmadból a szavak és a tekintetek. Le kell vetni a maszkokat, mindig legyél, aki vagy, a te Mennyei Atyád gyermeke, az utad csak előre vezet, csak előre van utad.

Végül mégsem marad más, csak a leborulás, a könnyek és sóhajok, a zajos útról be a templomba, a térdeplőre – a térdek olyan liftek, melyek a mennyig emelnek –, és ott el lehet mondanod, el azt, ami nagyon fáj, és azt, amit soha senki másnak sem mondanál. Mert végül csak a jól teljesített munka, az egyszerűség, a bármikor-elköltözés öröme, az alázat, a tudat, hogy megtetted, ami tőled tellett, a kevéske erődből, a kis lehetőségekből, a szegénységedből és gyengeségedből összetákolt ház, ami mégis áll, és talán állni fog az idők végezetéig. Ebben bízol, mi másban is bízhatnál?

„A borfesztivál hangulata elsodor. A vágyak, a sok ezer vágyódás egy kiáltássá forr össze Szeged felett, a szikes, poros Alföld felett, az Úri muriból ismert módon, hangulatban. Itt most mindenki él, mindenki fiatal, a komor, ünnepélyes dómot nem akarják látni, ők már nem a középkor gyermekei, a szent és a profán ilyen mértékű összefonódását nem tudják elviselni. Zajlik az élet, akár ötszáz évvel ezelőtt: bor, mámor, férfiak piros arccal, felajzva, meztelen női vállak, pára, gőz, csevegés.

Mindez jó, mindez kell, hogy közel kerüljél, minél közelebb Őhozzá. Hozzá, aki az Egyetlen, Igaz és Szent, és ott van, mulat a fiatalokkal, a borban is benne van, nem tágít, felemel, int, megért és irgalmaz minden percben. Most írnál, igen, írnál a zsidó barátodnak, hosszan írnál neki egy sms-t, hogy érezze, vele vagy egészen, érted, megérted őt… csak… nincs feltöltve a kártyád, nincs egyenleged. Tehát nem tudod őt felhívni, meg kell keresned személyesen a Deák-szobornál. Hol máshol? Deák a maga passzív ellenállásával éppen olyan, mint egy makacs zsidó: hisz, és mégsem hívő, várakozik, és mégsem vár semmit… mert már Eljött. De hogy mondd meg neki, hogy már Eljött, akire vár?

Nem mondod meg, hisz csak ártanál vele, hagyod, hogy odavezessenek hozzá. Hisz nincs más út, csak az odatalálás, a lehetőség útja. Hátha… Boroztok, a bor összeköt, mindenkit összeköt, nem válogat. A kánai menyegzőnek talán ez lett volna a lényege? Az összekötés, az egymásra találás? Hamvas után nehéz írni erről, hisz ő kimerítette a bor filozófiáját.

Előtted arcok kavarognak, majd megfogja a kezedet az, akiért pár hónapja még az életedet adtad volna, aki miatt szenvedtél, akiért imádkoztál. Azon kapod magad, hogy a kézfogás testvéri, csak szeretet és együttérzés van benne, semmi több…”