Betyár – Somogyi Feri novellája

Szeptemberben folytatjuk novellapályázatunk díjazott írásainak közlését. Ezúttal Somogyi Feri alkotását olvashatják.

Somogyi Feri

Betyár

Az apósom üzent, menjek át hozzá, szeretne mutatni valamit, a kisebbik gyerek rögtön jönni akart, azt hitte, megkapja a kanárit, vagy az egyik nyulat, már vette is a kabátját, egész úton azt hajtogatta, milyen jó gazdi lesz, majd meglátjuk, aztán, mivel nem válaszoltam, legyintett, hogy kár volt eljönnie, ekkor azonban már oda is értünk, az apósom a kapuban fogadott, kérdezte, miért nem egyedül jöttem, de ekkor már a gyerek átölelte a derekát, és kérdezte, hogy hol van az az állat, amit neki szánt, apósom elmosolyodott, hogy találunk neked biztos valamit, de előtte menj, kérlek, és nézzél valami neked való műsort a tévében, amíg beszélek apáddal, a gyerek be is futott a nappaliba, apósom meg jó erősen belemarkolt a vállamba, és a konyhába vezetett, mondta, üljek le, nem tudtam, mit akarhat, sosem beszélgettünk, mindig csak hümmögött, ha náluk jártunk, inkább az anyósom beszélt, helyette is, így azt hittem, meg van velem elégedve, mindig volt a háznál skót whisky, tudta, hogy szeretem, azt öntött folyton nekem egész este, hiába mondtam, autóval vagyunk, és vezetek, ő csak legyintett, hogy egy pohár whiskyt nem mutat ki a szonda, aztán az ötödik után láthatóan elégedetten bólogatott, el is tette az üveget, hogy többet már ne igyak, nehogy baj legyen, szerencsére nem lett, de csak azért, mert Edit vette át a volánt a sarok után, pedig neki nincs is jogosítványa, persze ezt sose mondtuk neki, most úgy látom, nem is kell, mert nagyon szigorú a tekintete, és látom rajta, hogy küzd a szavakkal, nem tudja, hogy kezdjen hozzá, végül azt mondja, csak úgy, maga elé mormolva, ma nincs whisky, ha rajta múlik, nem is lesz, aztán elmosolyodik, rötyög magában, azt mondja, kiöntötte az összes üveget, amit csak talált, most már megmondhatja, nem tart rendes embernek, az írók csak naplopók, másokon élősködnek, utálja őket mind egy szálig, bár soha ne olvasott volna senki a családjában egy könyvet sem, a szavak teszik tönkre a házasságot, az életet, á, legyint, tudod te, mit mondom én neked,  és a földre köp, pont a cipőm elé, Piroska kórházban van, veti oda, mert nem tud megülni egy helyben, minek kell a változatosság, az rontja meg az emberek életét, hogy mindig többre, másra vágynak, Piroska is, nem volt elég neki a könyvtár, ő is írni akart, mint a drágalátos veje, megint köp egyet felém, tudni lehetett, hogy nem lesz ennek jó vége, járt be oda egy betyár, azt híresztelte magáról, hogy valamelyik híres betyár leszármazottja, nekem hiába is mondta volna, bezzeg anyósod, az a vén hülye, a fejébe vette, hogy megírja a történetét, pont olyan akart lenni, olyan torz, hazug ember, mint te, ekkor egy kést látok a kezében, a nagykést, amivel a kenyeret szokták szelni, és azt hiszem, azt most belém fogja vágni, össze is húzom magam, amennyire tudom, de apósom a kályha fali kürtőjéhez lép, a késsel lefeszíti az előlapját, majd felkiált, na itt is van, és a mélyedésből, már a borítójáról megismerem, egy régi naplómat veszi elő, amit már egy ideje hiába kerestem, és kinyitja, felém mutatja, olvassak csak bele, igaz-e, és a kezembe adja, lapozgatom, keresem azt a részt, ahol,  tudom, leírtam, már vagy három éve, milyen rég volt, de igaz, a feleségemtől kapott Parker tollal vallottam az egyetlen embernek, akinek ezt elmondhattam, saját magamnak, hogyan csaltam meg Editet, először, másodszor, harmadszor, aztán többet nem, de azt hiszem, ez pontosan elég, minden szóról szóra benne van, apósom mutatja az ujjával, azt a részt olvassam, én meg mondom, homályos a szemem, nincs fény, forgolódom jobbra-balra, látva kínlódásom, egy másik könyvet tesz az előzőre, olvassam csak, ez biztos jobban megy, ez nyomtatásban van, persze, mosolyodom el, ezt én írtam, ez a regényem, tavaly adták ki, ekkor érzem, a gyermekem ott áll mellettem, nem tudom, mikor jött, mennyit hallott, ő vidáman veszi a kezébe, ez apa könyve, kiáltja, nagyon büszke rám, visszaadja a könyvet, lenyúl a lába mellé, és felemel egy nagy kalitkát, az asztal szélére teszi, a nagyapjára néz vágyakozó tekintettel, majd rám, úgy harsogja, ugye ez az, ezért jöttünk, ugye övé lesz ez a papagáj, most veszem csak észre a színpompás pamacsot a drót mögött, apósom láthatóan utálattal néz rá, azt mondja, ez egy ritka ronda és buta madár, semmi haszna, még csak nem is beszél, nagyapa, nagyaaaaapa, akkor hadd legyen az enyém, kiáltja a lányom, nem, nem lehet, ez a mamáé, rázza a fejét apósom, majd látom, ahogy lassan felderül az arca, na jó, de csak addig, amíg a mama a kórházban van, megsimítja az unokája fejét, jól van, nem bánom, vigyed, a lányom pedig már ott sincs, felkapja a kalitkát, kirohan vele az udvarra, apa siess, nehogy meggondolja magát a papa, szól vissza az ajtóból, apósom hozzám lép, úgy súgja oda, ne is hozzátok vissza, ez is attól a betyártól van, akiről írt, Piroska hozta haza vagy két hete, emlékbe, érted, emlékbe, de vajon milyen emlékbe, persze tudom én, ahogy te is, nagy szoknyapecér vagy, ismerem ám én az ilyeneket, ekkor közbevágok, hogy félreismer, nagyon félreismer, azt sem tudom, a naplóm hogyan került ebbe a házba, pedig sejtem, mióta elővette, azon járt az eszem, szerintem Edit találta meg otthon, egy fiókom mélyén, aztán ő hozta magával, amikor fél éve hazaköltözött egy hétre, azt mondta, most egy ideig ne hívjam, ne keressem, nem tudtam, mi baja van, aztán egy nap otthon várt, mosolygott, persze, nem úgy mint régen, azt mondta, minden rendben lesz, minden rendben lesz, ezt, emlékszem, kétszer is elmondta, és ökölben voltak a kezei, görcsösen mosolygott, minden rendbe is jött, persze, ment minden tovább, mint előtte, nem beszéltünk erről többet, a naplómat továbbra is hiába kerestem, most pedig előkerült, a legváratlanabb helyről, nem tudom, apósom miért nem örül, csak pocskondiáz, hogy tudja ő, amit tud, megcsaltam a lányát, és még nem is tagadom, mondom nem, úgy történt, ahogy le van írva, apósom felemeli a kezét, mintha pofon akarna vágni, aztán félúton megáll a keze a levegőben, jobban kellene máskor eldugni, kiáltja, vigyázni kellene az ilyen dolgokkal, hirtelen felkapja a tavaly kiadott könyvemet, vadul lapozza, és ezért, kérdezi, ezért csináltad, persze, felelem, különben nem tudom megírni, kellett a tapasztalat, az író lebukik, ha olyan dologról ír, amihez nem ért, nem csinálta, az apósom elfordul, legyint, azt hiszem, még valamit hoz, gyorsan folytatom, hogy ez csak így alakult, nem akartam én semmi rosszat, főleg a lányának nem, hisz szeretem, csak a tapasztalat, a tapasztalat, a lánya meg, ekkor látom, apósom a falnak támaszkodik, a karja össze van kulcsolva a mellkasa előtt, és monoton hangon mondja, de inkább suttogja, maga elé dünnyögi, azt álmodta, nem is érti, ilyen hülyeséget miért csinál az ember, szóval úgy emlékszik, hogy a Piroska, a felesége, persze az álmában, egy idegen emberrel beszélgetett a könyvtárban, ebben semmi nincs, ám az a férfi nagyon furcsa volt, nemezkalapban, paraszt ingben, bő gatyában, vastag bőrövvel a derekán, a vállán egy ostor volt átvetve, a legfurcsább azonban az volt, hogy az egyik kezével a Piroska vállát fogta, a másikkal pedig a hajával játszott, az aranybarna hajával, érted, az aranybarna hajával, hiszen már vagy tíz éve ősz, még akkor is, ha festeti, látni, szóval ez a nő, aki álmában a felesége volt, ez a frissen manikűrözött kezével a férfi arcát simogatta, ez nonszensz, ilyen nincs, ez nem történhet meg, ez tényleg csak álom, de annyira valóságos volt, nem érti, biztos megzavarta, amit olvasott, mert pont azon az estén találta  meg a naplómat és a könyvemet, nehezen tudott elaludni, mert Piroska nem volt otthon, sokáig forgolódott, aztán jött ez az álom, végül arra riadt, hogy Piroska dörömböl az ajtón, mert úgy látszik, véletlenül benne hagyta belülről a kulcsot a zárban, Piroska nagyon ideges volt, meg nagyon furcsa is, sötétebb volt a haja a szokásosnál, a keze meg nagyon fényes, szinte álomszerű, aztán valamit mondott, de ő nem hallotta, mert kiment valamiért a kertbe, és amikor visszaért, a felesége már a lépcső alján feküdt, biztos kibicsaklott a lába az új, magas sarkú cipőjében, ilyen ez, egy pillanat alatt megvan a baj, ha kilépünk a megszokott kerékvágásból, és letérünk a biztos, kitaposott útról, nem is érti, mi lelte a feleségét, ez hogyan fordulhatott elő, nem, nem ért ő már semmit, megbolondult ez a világ, apósom  felém lép, felkapja az asztalról a naplómat, behajítja a kályhába, látom, amint a lángok rögtön belekapnak a lapjaiba, apósom a könyvemért nyúl, aztán legyint, majd kirohan a konyhából, én csak ülök, nem mozdulok, felkapom a könyvem, magamhoz szorítom, a lányom fut oda hozzám, hogy most már tényleg induljunk, felállok, egy utolsó pillantást vetek a naplómra, összeszorul a szívem, azt érzem, mintha valaki visszatörölne az emlékeimben, és most már meg sem történt, amit leírtam, ez is csak álom, ahogy az apósomé is, mi más lenne, minden rendbe jön, csak apósom olyan furcsa, amikor rátalálunk a kertben, szigorú arccal ássa a földet, egy talicskából trágyát rak a mélyedésbe, betemeti, megtapossa, megy egy lépéssel tovább, mi van, mordul ránk, ne álldogáljunk ott, hanem hozzunk trágyát a talicskába, mi pedig csak állunk tovább, állunk és várunk, ő hosszan néz ránk, aztán kiabálni kezd, hogy menjünk, menjünk a fenébe, ha nem segítünk, mi elindulunk, a lányom kezében ott a kalitka, a kapuban még hátranézünk, apósom int felénk, kezében az ásóval, a kalitkában pedig megrázza a tollát a papagáj, és elkezd rikácsolni: Betyár kell? Betyár kell? Majd adok én neked betyárt.