„Alighogy becsukódott mögöttem az ajtó, furcsa, robbanásszerű hangot hallottam. Az ablakon át csak füstöt láttam, aztán Tünde halálra vált arcának tükörképét.” – Berka Attila Anómia című posztapokaliptikus regényének folytatása.

Berka Attila: Anómia X. 1–3.

X.

1.

Zúgó fejjel és sajgó testtel felébredni, majd felkelni elég nehéz. Pedig a folyamat félig még az alvás legalján kezdődött. Érezni kezdtem, hogy lélegzem, aztán a végtagjaim is meg tudtak mozdulni. Miután áttapogattam magam, és megállapíthattam, hogy szerencsés vagyok, hiszen alapvetően semmi bajom, rögtön el akartam indulni, hogy mielőbb visszajussak.

            Hát kinyitottam végre a szemem is.

            Szürke volt a levegő a füsttől, és büdös a megégett fáktól, állatoktól és emberektől. És dübörgött, robbangatott a világ azon része, ahol elvileg a barátaim voltak, tehát nekem folytatnom kellett tovább a menekülést, még ha közvetlen üldözőim mind meghaltak is.

            Próbáltam volna utoljára nagyon visszanézni, de nem láttam semmit.

            Irányba fordultam, feszesre húztam a hátizsákot, és kocogni kezdtem.

            Amikor szivárványszínű, vágtató szamárcsorda közepén találtam magam, tudtam, ennem, innom és leginkább aludnom kell. Kerestem egy biztonságosnak tűnő fát, felmásztam rá, és, amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtem. Benyomtam egy kisebb babkonzervet, pár korty vízzel leöblítettem, aztán becsuktam a szemem.

           Forgásában egyre forróbb lett a világ. Szerencsére az ordítást az utolsó pillanatban vissza tudtam szorítani. Utána mintha apámmal álmodtam volna. Égtünk, lángoltunk mindketten, végül a testnyílásaiból folyó vér eloltotta a tüzet, és sötét lett.

            Kinyitottam a szemem, felnéztem az égre.

            Mély levegőt vettem, lemásztam a fáról, és folytattam az utat.

            Nemsokára kiértem az erdőből, és egy falu határában találtam magam.

            Egy annyira tökéletesen üres falu határában, hogy egyetlen magára hagyott állat hangja se hallatszott. Az első házig még viszonylagos takarásban haladhattam. Bekopogtam, suttogva köszöngettem, vártam. Természetesen hiába.

            Benyitottam. Látszott, hogy a házigazdák siettek, de azért volt idejük összepakolni, a szükséges holmikat kiválogatni. A konyhai maradék mind penészes volt, a kamrában viszont jóllakhattam, és még a hátizsákba is jutott ez-az.

            Amikor az ágyat megláttam, egy hosszú pillanatig elgyengültem, végül azonban erőt vettem magamon; nem táborozhatok le, még nem lenne biztonságos. Különben is valami bizonyosságra volt szükségem, meg kellett tudnom, mi a franc történt és történik.

            A falu túlsó végén azért kicsit kétségbeestem, hogy a látszólagos biztonságot adó erdőbe a szántóföldön keresztül juthatok. Szerencsére nem volt választásom, kénytelen voltam kockáztatni. Félúton már majdnem hangosan nevettem magamon, hiszen így, egyedül, hogy azt se tudom, mi vagy ki elől menekülök, meg hogy meddig és hova, hát teljesen mindegy, hogy milyen terepen vagyok.

            A zajra a földre dobtam magam. Amikor óvatosan felnéztem, rókákat láttam futni az erdő felé. Tehát ők is. Akkor tényleg ott a helyem. Akkor mégiscsak érdemes a fák közé jutni.

            Ettől fogva nagyjából másfél-két órás szakaszokban haladtam, közöttük egy kis evős-ivós pihenővel. Elszántan törtem előre, se szúrós bokor, se burjánzó faág nem szegte kedvemet, az emelkedőknek és a lejtőknek köszönhetően pedig folyamatosan változó szemszögből nézhettem a körülöttem lüktető világot. Az utamba került kihalt tanyák és falvak árasztotta reménytelenséggel szemben az erdő tele volt élettel, sőt maga volt az élet.

            Aztán elérkezett ismét az a pillanat, amikor elfogytak a készletek, tehát a következő települést már nem kerülhettem ki.

            Alighogy megjelentek az első háztetők, megjelent mögöttük valami egészen más is. Először nem hittem a szememnek, úgy meglepődtem, de miután az agyamat is használtam, rájöttem, földrajzilag teljesen természetes, hogy itt és most ezt a sok vizet látom. Ugyanis a Balatonnál vagyok.

            Amint felfogtam, majdnem a partra rohantam, sőt egy pillanatig láttam magam, ahogy fürdöm és úszom, lubickolok és kiabálok. Csakhogy a táskám üres, én éhes és szomjas voltam, és a szokásos pihenő ideje is elérkezett.

            Meg hát mindenekelőtt körbe kell néznem, mennyire biztonságos ez a hely. És mindenképpen olyan házban akartam elbújni, amelyikben van használható pince, ahol végre aludni is tudok egy kicsit.

            Aztán talán még Tihanyba is átsétálok, ha már itt vagyok.

2.

Minden egyszerű, egyszerűen jó. Nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, és alszom. Senki nem tudja, hogy itt vagyok, hogy van itt valaki, hogy ez a pince itt van. Úgy csináltam, ahogy Rolandnál csináltuk.

            Mi lehet Csonttal? És Bőrrel? Vér él még? Kár, hogy csak ébren gondolok rájuk, hogy nem álmodom velük, pedig álmomban biztosan beszélgetnénk. Az álmaimban az összes szereplővel beszélgetni szoktam egy kicsit. Váltani néhány szót, mondhatni. Aztán, persze, a többség eltűnik vagy meghal. Esetleg én tűnök el, vagy halok meg.

            Ébredeztem, eljutott az agyamig megint, hogy vagyok, hogy élek. Hallgatóztam, feszülten figyeltem, mi lehet odafent. Mivel nem hallottam semmi gyanúsat, felmentem. Összeszedtem magam, feltankoltam, és az ajtóhoz léptem.

            A horgászbotot láttam meg először. A ház előtti fa mellé guggoltam, és körbenéztem. Minden csendes és mozdulatlan volt, de az a horgászbot, vagyis a vége, kilógott a nádasból. A damil pedig szépen ment bele a vízbe. Ott embernek kell lennie. Egy ráérő, nyugodt embernek, aki nem tart semmitől.

            Óvatosan araszolgattam a stég felé. Amikor a tövéhez érve a nádashoz bújtam, beszélgetés hangját hallottam. Aztán gyereknevetést. Melegség járt át. Kilestem a nád mögül. Egy felnőtt férfi és egy körülbelül tízéves fiú figyelte a vizet a stégre csavarozott padról. Mintha minden ugyanúgy lenne, mint régen.

            – Jó napot kívánok! – köszöntem, a fegyvert a hátamra csúsztattam, és kitárt karokkal kiléptem a nád mögül. Igyekeztem a lehető legtermészetesebben mosolyogni.

            Felugrottak, fordultak, a férfi kezében puska, a fiú kezében balta volt.

            – Jó napot – mondta a férfi, és felém lépett, hogy kissé takarja a fiút. – Mit akar?

            – Szeretnék ideülni és beszélgetni. – És lassan, nyugodtan leültem. Ők is.

            – A környéken lakik? – kérdezte a férfi.

            – Egyáltalán nem. De nem is onnan jövök, ahol lakom, mert én tulajdonképpen Budapesten élek, de pár barátommal...

            – Apa, nézd! – kiáltotta a fiú, és a férfi már fogta is a botot, mert valami nagyon bekapta a horgot, és el akart vele menekülni. Nem sikerült neki, hamarosan csatlakozott a többiekhez a vödörben.

            – Egyedül vagy? – kérdezte a férfi, miután elindultak a part felé, vagyis felém.

           Úgy belefeledkeztem az iméntiekbe – boldogan bámuldozgattam volna még –, hogy nehezen kapcsoltam.

            – Igen, sajnos.

            – Jól van.

            A harmadik háznál megálltunk. A fiú kettőt-egyet-kettőt kopogott, az ajtó kinyílt, bementünk.

            – Ő itt a lányom – mondta a férfi, ahogy átmentünk a konyhán.

            – Szia, Tünde vagyok... Bocs, lisztes a kezem...

            – Ó, hát... – Végül mosolyogva meghajtottam a fejem. – Én Hús vagyok, nagyon örülök.

            Felnevetett, én meg csodáltam, hogy ilyen szép és fiatal.

            Ismerős szisszenést hallottam.

            – Gyere, igyál egyet – jelent meg egy huszonéves srác a szobaajtóban, kezében egy sörösdobozzal. – Ő Zuzu – mutatott a kanapén füstölő csajra –, a csajom...

            – Hé! – kiáltott fel Zuzu összehúzott szemmel.

            – Oké, oké – röhögött a srác –, a menyasszonyom.

            – Én Hús vagyok – mondtam, és akkorát kortyoltam, majdnem megfulladtam.

            – Aha – bólintott a srác –, én meg Pepe. Na, ülj le.

            Megköszöntem, leültem.

            És mintha ezzel a leüléssel kikapcsolódott volna az agyam. Kortyolgattam és hümmögtem egy ideig, aztán elmosolyodtam és felálltam.

            – Hova sietsz? – állt elém a horgász, vállamra tette a kezét, finoman visszanyomott a fotelba és leült velem szemben. – Vagy szerinted sietnünk kellene?

            – Nem, persze, én csak, vagyis mert...

            – Csak nyugi – vigyorgott a horgász. – Azt hiszem, az a legjobb, ha koccintunk egyet a találkozásra. – Egy felespoharakkal és három üveggel megrakott tálcát hozott ki a másik szobából. – Alma, szilva, törköly. Már le van ellenőrizve. – Felnevetett. – Nem kérdezgetlek, hanem a törköllyel kezdjük, jó?

            Jó volt, bizony, aztán az alma és a szilva is.

3.

A nyekkenésre és csettenésre kinyitottam a szemem, így láthattam távolodni a plafont, miközben a padlónak csapódtam.

            – Hahaha – jelent meg fölöttem a horgász –, de megmondtam, hogy nem lesz ez így jó! – Lehajolt, nyújtotta a kezét. – Megvagy?

            – Azt hiszem, igen, csak meglepődtem.

            – Elaludtál a fotelban, és átraktunk ide, hogy ki tudd nyújtani a lábadat. De hát ez csak egy szar régi nyugágy.

            – Soha nem szerettem a nyugágyakat.

            Álltunk, néztük a nyugágyat.

            Itt, a Balaton partján talán könnyebben találnék egy normális autót. Akkor esetleg még Csontékért is visszamehetnék. Vagy akárhova, akár a világ végére is.

            – Apa, apa, gyere már!

            A horgász intett az ajtóban álló fiúnak, aztán hozzám fordult.

            – Szerintem gyere te is!

            Bólintottam, gyorsan összeszedtem magam, de Tünde utamat állta egy bögre gőzölgő kávéval.

            – Nem igazi – mondta Tünde –, de jót fog tenni.

            – Köszönöm. Tényleg jó.

            Kortyolgattam a szemébe nézve, hogy maradjon, és mosolyogjon.

            – Nem jössz? – kiáltott vissza az ajtóból a horgász.

            Dehogynem, mentem, hiszen nem mondhattam, hogy inkább maradok még gyönyörködni a legfeljebb tizenhét éves lányában, hogyan süti a paprikás lisztes halakat.

            – A táskádért bocsánatot kérek, én voltam – mondta a horgász, amikor utolértem. – Miután bealudtál a fotelban, kíváncsi lettem. De persze nem találtam semmit.

            – Ami nyilván nem igaz.

            Elém állt, a szemembe nézett.

            – Nézd, a többiek szerint veszélyes lehetsz. Amikor elaludtál, le akartak kötözni.

            Önkéntelenül elmosolyodtam. Nem értette félre.

            – Igen, én tudom, hogy te rendes gyerek vagy...

            – Apa!

            – Megyünk, Csongor, megyünk már!

            Kimentünk a stégre, a horgász összerakta a botot, és a fiú kezébe nyomta.

            – Most egy kicsit egyedül gyakorolsz, oké? – Összemosolyogtak, aztán visszalépegettünk a partra. – Szóval rendes gyerek vagy – folytatta a horgász –, ezt a legelső pillanatban láttam rajtad.

            Nyitottam volna a számat, mert feldobtam volna az autókeresős ötletemet, de felemelte a mutatóujját.

            – Várj, előbb elmondom, amit akarok. Aztán te jössz, meg foglak hallgatni.

            Úgy ültünk a fűbe, hogy lássa a fiát.

            – Én láttam azokat, akik kinyírták az anyját, azoknak is több fegyverük volt, azok is ilyen katonás ruhában voltak, sőt azok igazi katonák voltak, azt hiszem. Csak nem magyarok...

            Felkaptam a fejem.

            – Hogy mit mondtál? Nem magyarok? Hát ti meg honnan jöttetek?

            Most ő lepődött meg egy kicsit.

            – Eredetileg Borsodból... De te honnan jöttél, ha így csodálkozol?! Vagy a föld alatt aludtál az utóbbi időben?

            Persze vicceskedni akart, de láthatta rajtam, hogy ugyanolyan komoly és értetlen képpel nézek rá. Kikerekedett a szeme, amitől röhögőgörcs jött rám, alig bírtam abbahagyni.

            – Ne haragudj – mondtam, amikor végre meg tudtam szólalni –, tényleg ne haragudj, de ennek most ki kellett jönnie.

            – Apa! Apa! Ide nézz, apa!

            Felugrottunk, odanéztünk, és már rohantunk is, mert feszült a damil, görbült a bot Csongor kezében, elkélt neki a segítség.

            – Hozz egy másik vödröt, ezt meg vidd be – mondta nekem a horgász, én meg indultam is, hogy mielőbb visszaérjek, a fárasztásra is kíváncsi voltam, nemcsak a halra.

            Alighogy becsukódott mögöttem az ajtó, furcsa, robbanásszerű hangot hallottam. Az ablakon át csak füstöt láttam, aztán Tünde halálra vált arcának tükörképét.

            Kivágtam az ajtót, futottam, a stéget is elborította a füst, de megjelent a horgász és a fia hunyorogva, köhögve.

            – Mi a franc volt ez? – kérdezte a horgász, aztán visszafordult. – Ó, bazmeg, a halam, a kurva nagy halam!

            Rosszat sejtettem. Mintha Tihany felől valami berregve közeledne a vízen.

            – Gyere már, gyertek!

            Sajnos csak amikor belépés után hiába tartottam az ajtót, vettem észre, hogy a horgászék mégiscsak visszamentek a halért.

            – Ne, most már ne! Maradj, kérlek, félek egyedül! – hallottam Tünde hangját, és éreztem, hogy a körme belemélyed a karomba.

            – Rendben van, te figyeld az ablakot, én addig összepakolok, hogy azonnal tudjunk lépni, ha kell. – Bementem a szobába, felkaptam a hátizsákot, beleraktam a pálinkákat, ellenőriztem a fegyvereket.

            – Már jönnek, itt vannak! Úristen, mekkora hal! – kiáltozott boldogan Tünde.

            Aztán a döbbenet, a ledermedés éles csendje. Baj van.

            A konyhába lépve hallottam, ahogy kivágódik a bejárati ajtó.

            – Azonnal... – fújta rémülten a horgász – azonnal el kell menjünk...

            Hát akkor irány a konyhaszekrény pár konzervért, gondoltam, de lövések dördültek, és a horgász meg a fia teteme szinte átrobbant a falon.

            Tünde sikítása kettévágta a plafont, belefúródott az égbe. Ösztönösen a padlóra dobtam magam. A szekrényből a konzervek a fejemre hullottak, de föl kellett néznem. Állt Tünde – szerencsére sértetlenül – az ablak mellett, és nézte, amit én is csak néztem és néztem.

            Két háromszemű, fegyveres ufóizé, vagy mi a franc lépett a konyhába.

            Tünde felkapta a lisztes tányért és feléjük dobta, ettől én is ocsúdtam, és a fegyveremért nyúltam. De tulajdonképpen már lőniük kellett volna. Ehelyett térdre rogytak, és kétségbeesetten hörögtek meg rángatóztak. Felugrottam, kirántottam a baltát az övemből, és szétvertem a közelebbi izének a fejét, de közben a másik is meghalt. Mellétérdeltem.

            – Te is látod, amit én? – térdelt le Tünde is. – Ugye, látod?

            Igen, észrevettem. Először csak zavart valami, de aztán ahogy a kiszóródott paprikás lisztre pillantottam, megértettem.

            – Igen, Tünde. Ezeknek nincs orruk. Vagyis – szétfeszítettem a dög száját –, vagyis ott van benn, látod? Ott. – Azonnal értettem. – A liszt, érted?

            Tünde a fülemnél fogva magához húzott, és megcsókolt. Átkattantam.

            – Gyerünk, tűnés innen! Szedd össze, ami kell! – kiáltottam, a konyhapulthoz léptem. Lisztet, pirospaprikát a táskába. – Siess! – Átvizsgáltam a polcokat. Még egy liszt, ez még bontatlan. Panír. Hopp, még egy klasszikus pudingpor. Meg egy holland kakaópor.

            – Kész vagyok! – kiáltotta Tünde kipirult arccal, csillogó tekintettel.

            – Akkor gyerünk!

            Odakinn még nagy volt a füst, bíztam benne, hogy elérünk a pincéig, ahol aludtam, mielőtt megjelenik a többi ufóizé. Merthogy vannak még, abban biztos voltam.