Ugrás a tartalomra

Téboly – Kertész Jenő novellája

Szeptemberben folytatjuk novellapályázatunk díjazott írásainak közlését. Ezúttal Kertész Jenő írását olvashatják.

Kertész Jenő

Téboly

Valószínűleg már nem lőhetnek, mert már az apám által álmodott szabad világ felé visz a bevérezett folyó. Nem éreztem, hogy találat ért, és azt sem, hogy a hevenyészett gumicsónak lassan süllyed alattunk. Már elmúlt az egész testemet rángató rémület-remegés és a szinte elviselhetetlennek tűnő szomjúság. Jocó gusztustalanul üvöltözik. Az apám az, aki néhány perce élettelenül, szitává lőve elmerült a félelmetes folyóban.

Belátom, anyám sokkal tapasztaltabb, mert kezdettől utálta apám levakarhatatlan haverját, Jocót.

A sebesülésem, hál’ Istennek, csupán egy horzsolás a bal combomon. A pergőtűz csak a gumicsónakkal és szegény apámmal végzett.

A szeretetszolgálat, amely felkarolt minket, mondhatni teljes kapacitással a keletnémet menekülteket ajnározza. Ha nincs Margó néni, akkor is fogadtak volna – hiszen a hírünk előttünk ideért –, de nem azzal a „szeretettel” és odaadással.

 

Az Atya általában minden újonnan érkezettel elbeszélget. Kitűnő emberismerő. E kihallgatások tartama nagyon ritkán haladja meg a fél órát. Ez a két erdélyi már több mint egy órája benn van. Egy stramm, talán húsz év körüli, bal lábán sebesült fiú és egy cingár, kese hajú, harmincas férfi. Állítólag rokonok. Az Atya most bizonyára ízekre szedi őket. Sajnos az én vesémbe is belelát. Néha csipkelődő megjegyzéseket is tesz. Bevallom, nem alaptalanul. Karitatív alapon dolgozom, de látástól vakulásig. Képtelen vagyok nyugdíjasként élni. A férjemtől már több mint tíz éve elváltam. Nem állhatok meg előtte. Ha meglát, vagy véletlenül találkozunk, állandóan sérteget. Ennyi idő után sem tudja megemészteni, hogy elhagytam. Ha pedig meglátja, hogy valamelyik férfi az udvarban dolgozik, nem átall bekiabálni: „– A vénasszony megint fiatal kakashúsra vágyik! Azért jó a jótékonysági munka… Bő a választék!...” A tragédiám: hogy nem tudok belenyugodni az öregedésbe.

Végre az Atya kivezeti a két vendégét.

– Menjenek az ebédlőbe – tessékeli őket a jelzett helyiség irányába –, majd ebéd után megkapnak minden eligazítást.

Majd hozzám fordul:

– Szerencsétlenek – mondja. – A fiú apját szemük láttára lőtték szitává. Vegye őket gondjaiba, Margó.

Már indulnék utánuk, amikor pajkos mosollyal utánam szól:

– Vigyázzon, az ifjú a látszat ellenére még kiskorúnak számít!

 

Margó néni csak hozzám volt kedves. Jocót nem szívelte. Jocó a lelkemre kötötte, hogy ragaszkodnunk kell a „rokon”-elmélethez. Mivel még nem vagyok tizennyolc, visszatoloncolhatnak az édesanyámhoz. De szerintem inkább az utánam, mint kiskorú után felvehető segélyek érdekelték.

Kaptunk helyet a közösségi szállón, de Margó néni mindkettőnket meghívott magához. Egy idő után kikérte magának a „nénizést”, csak úgy simán Margónak szólítottam, de magamban képtelen voltam kitörölni a „néni”-képet.

Most már tudom, Jocó a kezdetektől átlátott Margón. Egy szót sem szólt, csak szokásához híven, árgus szemekkel vizslatta a kibontakozó helyzetet. Reggelente jótékony szállásadónk ellátta némi zsebpénzzel, és ő munkakeresés ürügyén nyakába vette a várost. Mellesleg az a munka szemérmesen megbújt valahol, mert Jocó sohasem talált rá. Esténként kapatosan jelent meg.

Gunyorosan mosolyogva megszemlélt, mint akit leltárba vesznek.

– Látom, még egészben vagy… – Majd Margó felé is lövellt egy kaján vigyort.

– Lesz valami vacsora, mert dög éhes vagyok? – pofátlankodott. – Egész nap lejártam a lábam, de hiába!  Úgy látszik, errefelé az én végzettségemet nem értékelik.

Fogalmam sem volt a végzettségéről.

Habzsolta a Margó főztjét. Teli pofával dumált. Szerintem Margó is sejtette, mit várhat tőle.

 

Úgy érzem: ezzel a Jocóval problémáim lesznek. Valószínű, hogy belelát a lapjaimba. Ha elküldöm, magától értetődően magával viszi a Srácot… és azt nem szeretném. Az első napokban, amikor idehoztam őket, készségesen megkérdezte: merre találja a kerti szerszámokat, és neki is látott az udvart és a kis kertet rendezni. Most már megerősödött bennem az elhatározás: utánanézetek a Vöröskereszten keresztül. Lássam, kivel van dolgom!

Az első napok kivételével, ha itthon van, csak fekszik a tévé előtti kanapén. Ha nem nézi, akkor a segélyeken vásárolt gusztustalan szexlapokat tanulmányozza. Azt hiszem, szándékosan hagyta őket a kanapén, hogy szembesüljek testem idő marta hátrányaival.

A tudat, hogy nap mint nap látom a Srácot, mindenért kárpótol. Talán azért settenkedett el felettem – egy rossz ómen alatt – oly sunyin az ifjúságom, mert a szerelmi életemben is mindig a tökéletesre vágytam. Hiába sóvárogtam az élsportolók és a fess srácok után, nekem ilyen János-félék – mint a volt férjem – jutottak. Az idő olyan nyomokat hagyott rajtam, amelyet sem keleti tornával, sem a kozmetikumokkal nem bírtam retusálni. Csak a férfiideáljaim ábrándképei rögzültek bennem. Én tovább málladozok.

   

Jocóval különösképp nem foglalkoztam. Azt, hogy egy nagy szemét, mindig is tudtam róla. Eleinte a Margóval szembeni egyre pofátlanabb viselkedése zavart. Szegény asszony! Nem volna köteles befogadni és ellátni minket. Nélküle gubbaszthatnánk a tömegszállón, rettegve, hogy mikor lopnak el tőlünk valamit. De ő egyre követelőzőbbé vált. Reggelente már kevesellte a zsebpénzt, és estére a vacsorához elvárta a sört vagy a bort. Margót pedig egy szent öreglánynak hittem. Természetes volt, hogy reggelente a fürdőben rám kopogott. Felvettem a tiszta alsót, majd a tőle kapott új frottír fürdőköpenyem, és beengedtem. Készséggel átkötözte a sebesült combom, és masszírozgatta mindkét lábam. Amikor észrevette, hogy akaratom ellenére duzzadni kezdek, furán mosolyogva otthagyott. Ez a rítus aztán rendszeressé vált. Akkor is folytatódott, amikor a kötözés szükségtelenné vált. Sőt, egyik nap levette rólam az alsót, és tovább matatott rajtam, majd elsötétített, és ő is ledobott magáról mindent.

 

Csak attól rettegek, hogy egy napon mindennek vége lesz. Érzem, tagadhatatlanul: a Srác gyógyír számomra. Túltesz minden létező és vélt elixíren. Nem szeretném, ha a ráncaimtól megundorodna. Csak a Jocó létezése beárnyékol mindent. Biztos vagyok benne, hogy mindenre rájött. Nyíltan, ráutaló szavak nélkül zsarol. Hétvégén elsétálgattunk a belvárosba. Egy butikban modern farmercuccokat válogattam. Erre ő a pénztárnál elém rakta az általa kiválasztott, méregdrága dzsekit. Kifizettem! Ha ez a békesség és a kaján hallgatásának az ára: hát legyen!

Minden kapcsolatom latba vetettem, hogy ősztől továbbtanulási lehetőséget biztosítsak a Srác számára. Természetesen Jocóról sem feledkezhettem el. Úgy érzem, feltétlenül gyónnom kell. De mi lesz másnap? Újra felkel a Nap, és az Atyától sem várhatom el, hogy felejtsen el mindent.

    

Sohasem mertem volna gondolni, hogy nagyanyám korabeli nővel együtt legyek. Még otthon a harminc év körüli Ildit is öregnek minősítettem, pedig ha nem beszél róla, sohasem hittem volna, hogy annyi. Eddig egy korombelivel és vele volt dolgom. No meg most a Noémivel. A sokkoló események gyors pörgését nem bírtam magamban feldolgozni. Így próbálta a dilidoki számomra eladni a „külföldiül” papírra vetett diagnózisát. A skizofréniát nem merte kimondani, az impulzív pszichopátiát meg én nem értettem. Csak Jocó aljasságaitól borultam ki, és kezdtem el törni-zúzni. Öreganyámat még öregebbnek láttam, amint zokogva integet a mentőautó után. A doki többször is kanyargós kérdéssorokban próbált rákérdezni az esetleges „intim” kapcsolatra, de minden esetben kivédtem. Végül megállapította: Margó anyám hiányát pótolja számomra. Na, még csak az kéne! Egyetlen jó dolog, ami itt az intézményben velem történt, hogy megismerkedtem Noémivel.

 

Azon a végzetes napon hallgatnom kellett volna. De eljuttatták hozzám a bizonyítékot, amelyből kitűnik, hogy Jocó és a Srác nem rokonok. Ráadásul a Vöröskereszt értesítette a Karitatív Szolgálatunkat, hogy a Srácot a mamája keresteti.

Vacsoránál Jocó – mint mindig – szemétkedni próbált. Liliomtiprással vádolt, amelyet minden országban szigorú börtönnel büntetnek. Erre megkérdeztem: a csalást, a hatóságok félrevezetését anyagi haszonszerzés céljából szerinte mennyivel büntetik? Hiszen a Srác „gyámjaként” komoly segélyeket bezsebelt.

Ekkor szabadult el a pokol. A Srác ezt a kialakult feszültséget nem volt képes elviselni. Én meg azt, hogy az intézetben összejött avval a kezelés alatt álló cafkával. Mellette még cigizni is elkezdett.

 

Öreganyámat sajnálom is, de ugyanakkor idegesít. Napjában többször meglátogat. Gonoszkodva nemcsak a magam részére, hanem Noéminak is vele hozatom a cigit. Őt is elfogadta. Azt mondta, nem bánja, de ha kijövök, olykor-olykor vele is legyek. Most már egy kicsit viszolygok tőle. Ha képzeletben levetkőztetem őt és Noémit, kiráz a hideg. Noémi ismeri az intézet minden rejtett zegzugát, ahol együtt lehetünk. Élvezzük a nyarat és egymás felfedezését. Jocó, aki szintén gyakran látogat, óva int, hogy vigyázzak vele.

Egy pénteki késő délutánon izgatottan állított be.

– Hoztam neked egy váltás cuccot – suttogta izgatottan. – Ahogy besötétedik, kiszöktetlek.

– Én veled többet sehová sem megyek! – jelentettem ki határozottan.

– Nem lesz más választásod – vigyorgott. – Úgy értesültem, hogy holnapra a keletnémetek részére megnyitják a nyugati határt. Nekünk csak el kell vegyülnünk.

Tagadólag ráztam a fejem.

– Ne légy hülye! Ezért a drogos prostiért vagy az öreglányért nem érdemes, hogy kockáztass. Anyád a Vöröskereszten keresztül kerestet, és hazatoloncolnak. Öreganyád még bosszúból is segítségükre lesz…

 

Jocó felszedett egy Wartburggal rendelkező német házaspárt. Lám, bármilyen varangy, képes az emberek bőre alá bújni. Szeretettel felajánlották az amúgy is felpakolt hátsó ülést. Már a határ előtt pár száz méterre temérdek DDR-rendszámú jármű torlódik, közöttük csámborgó izgatott, hátizsákos gyalogosokkal. Állig felfegyverzett határőrök cirkálnak fel-alá. Elkezdek szédülni, mint hónapokkal ezelőtt ott a folyón…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.