„Miért nem írsz verset magyarul? – kérdezte a barátja a minap. Ott ültek az egyik csapszékben, mert Janus már unta a királyi könyvtárat, meg persze azt is ki akarta használni, hogy itt nem feltétlenül pécsi püspökként forgolódik.” – Gáspár Ferenc regényrészlete

 

A Trubadúrvarázs két idősíkban játszódik. Janus Pannonius, a meghasonlott költő, aki éjszakánként nemcsak tüdőbajától, hanem rémlátomásaitól sem tud aludni, összeesküvést készít elő Mátyás király ellen. Ráadásul barátja, Galeotto Marzio azzal gyötri, miért nem ír verset magyar nyelven.

A másik szálnak Szénpataki Ádám, egy képzelt trubadúr a főszereplője majd háromszáz évvel korábban, Imre király udvarában. Ádám csélcsap fickó, örökké szerelmes, ám kedveseinek gyönyörű dalokat ír magyarul, s ezek Janus álmaiban újra életre kelnek. Janus ugyanis püspök létére szerelmes lesz, és szíve hölgyének Ádám verseivel udvarol.

De Szénpataki Ádám élete sem fáklyásmenet, ő is belekeveredik egy összeesküvésbe, amit Imre öccse, a későbbi II. Endre szervez bátyja ellen. Egy idő után Janus rájön, ki írja a verseket…

A regény a történelmi színek ellenére aktuális, mai problémákat boncolgat. A versbetéteket jó barátom, Diószegi Szabó Pál költő írja.

 

A szerző előszava

1.

Sötét volt aznap a reggel, nagyon sötét. A pécsi püspök, akit nevezhetünk akár Janus Pannoniusnak is, vagy eredeti nevén Jánosnak, nehezen ébredt. Rosszul aludt, álmában felgyalogolt a Mecsekbe, s mikor éppen kitért egy harci szekér elől, becsúszott egy szakadékba, ahol egy oroszlán várt rá. Az állatnak gyönyörű vörös sörénye volt, a püspök korábban sohasem látott ehhez hasonlót. Még a királyi udvarban sem. Igaz, Mátyás nem szerette az egzotikus állatokat, felesleges pompának tartotta. Egyszer mégis, mintha… amikor Firenzéből jöttek követek, s velük a sok ajándék! Akkor hozhattak egy nagy oroszlánt… vagy kettőt… de azoknak nem volt vörös sörényük! Janus álmában futásnak eredt, fel a Misina felé, ám ahogy visszapillantott, újabb fenevad, egy medve rohant feléje.

Véged van, János, gondolta, aztán felébredt. Régebben ilyenkor megkönnyebbült, hogy mindez csak álom volt csupán, ezúttal nem érzett ilyesmit. Baljós előjelnek vélte a fenevadakat, s mikor a diakónusok behozták egyszerű reggelijét, tükröt kért. Kizavart mindenkit a szobájából, s mohón vizsgálgatni kezdte magát, de nem vett észre magán semmilyen különös elváltozást. Talán csak a szeme volt karikásabb az átlagnál. Aztán eszébe jutott az a bizonyos kellemetlen beszélgetése Galeottóval, Budán.

– Miért nem írsz verset magyarul? – kérdezte a barátja a minap. Ott ültek az egyik csapszékben, mert Janus már unta a királyi könyvtárat, meg persze azt is ki akarta használni, hogy itt nem feltétlenül pécsi püspökként forgolódik. Megengedhet magának némi civil életet, nem úgy, mint otthon. Ez nyilván könnyelműség volt a részéről, hiszen Buda városában nem laktak annyian, hogy ne tudná majdnem mindenki, kit rejt az egyszerű öltözet az ivóban. De Janus ekkor már beteg volt, s ez néha rosszindulatúvá, egyre gyakrabban pedig könnyelművé tette. Időnként, mikor ráébredt új tulajdonságaira, megrémült egy-két pillanatra: mi lett belőlem, kérdezte saját magától. Aztán gúnyos mosollyal megvonta a vállát. „Nem külső, idegen terhek roskasztanak engem, Önnön termésem húzza le bús fejemet.” Megbocsájtott magának.

– Magyarul verset írni? – a püspök belekortyolt a borba. Nem mert nagyokat húzni, félt, hogy megárt.

– Ha nekem mondaná valaki, az más. De te magyar vagy! Ungherese!

– Ezen a nyelven nem lehet…

– Miért nem? Ha Petrarcának lehetett olaszul?

– Az más! Az olasz tulajdonképpen a latin pórias formája. Benne van Vergilius nyelvének ritmusa, minden íze. Azon lehet.

– Figyelj csak – lelkesedett Galeotto. – Tegnap kimentem a piacra, és egy menyecske így kínálta a portékáját… várj csak, felírtam, én nem beszélek olyan jól magyarul, elfelejtettem volna… Itt van!

És a kövérkés Galeotto előhúzott egy pergament a ruhája valamelyik zsebéből. Ezen persze mosolyogni kellett, mert a „zseb” egyáltalán nem volt elterjedve akkoriban. Galeottónak viszont rengeteg volt belőle, össze-vissza varratta fel őket, sőt egyesek megrökönyödésére némelyikben zsebkendőt, fazolettót tartott, s ruhája helyett abban törölte meg az orrát. Janus torkát akármennyire is kaparta a köhögés, nem tudta mosolygás nélkül nézni.

– Almámat vögye mög, kend, ócsón, higgye mögéri… Mögvöszi? Nem köll? Higgye el, osztán, most sé csalódik! – Galeotto jobbra-balra himbálta magát a ritmusra, és szélesen vigyorgott.

– Ezt mondta a menyecske? – Janus borában kis örvények ringatóztak. A februári szél hirtelen vágta ki a csapszék ajtaját, nyakukba hókristályokat vágott.

– Ezt – a kövér cimbora nehézkesen felállt, és benyomta az ajtót. A kocsmáros csak a kezével mutatta, hogy van ott egy madzag, akassza a falból kiálló fogantyúra, talán megmarad.

– És nem te találtad ki. – Janus úgy érezte, mintha a hideggel együtt egy különös alak is letelepedett volna melléjük hosszú fekete köpenyben.

– Hiába is tiltakozol, barátom, hiába próbálsz bármit kitalálni, hogy én írtam ez a két sort, a magyar nyelv igenis gyönyörű! – Galeotto egészen belelkesedett. Kívülről minden szebb – gondolta Janus, és eszébe jutottak gyermekkora pásztorai. Gyaktál az éjjel? – kérdezte egyikük a másiktól. Az meg csak az ujjával mutatta, míg a keze lyukat formált, és röhögött.

– Bikkfanyelv – morogta Janus, és beleköhögött az örvényekbe. A réseken beszáguldó szél egy pillanatra megbillentette a fáklyát, s a fényben megcsillant a borban valami. Egy fekete ruhás ember képe. Lázam van, gondolta a püspök, és ezt mondta: – Ezen a nyelven nem lehet.

– Már megint ezek a kategorikus imperatívuszok! – rikkantott Galeotto. – Hogyhogy nem lehet? Próbáltad már?

– Nem próbáltam, de nem lehet.

– Olyan csökönyös vagy, mint az a szamár, akit ábécére akarnak tanítani.

– Szamár? A szamár fejét nem szokták megszappanozni! – vágott vissza Janus felélénkülve a játéktól.

– De én szappanozom, sikálom, amíg azzal az ostoba fejeddel nem látod be, hogy neked feladatod, mit feladatod, szent kötelességed verset írni az anyanyelveden!

Janus nem válaszolt. Hízelgett, amit a barátja mondott, ugyanakkor sértette az önérzetét. Neki ne mondja senki, hogy ostoba! Megköszörülte a torkát.

­- Mi, Sopianae püspöke, nem vagyunk ostobák. Pontosan tudjuk, melyik nyelv mire való. Dixi. – És fölállt.

–  Tréfálsz, ugye, barátom? Ülj csak vissza, és hallgasd meg ezt! – és szavalni kezdett: „Barátaim, ez a vers tetszeni fog: nagy badarság, értelem nincs benne sok, szerelmes, fiatalos és igen vidám dolog.”[1]

– Jó, persze, ismerem – morgott Janus, de Galeotto belevágott egy másikba is:

–  „Elmondom a véleményem, s hogy mi bánt: Gyűlölöm az elsáncolt s őrzött pinát!”[2] Neki lehetett nemzeti nyelven írni?

– Egyetértek, cimborák! – kiabált bele a beszélgetésbe a kocsmáros. – Én is utálom, ha féltik tőlem a pinát! – Az ivóban kitört a röhögés.

– Mennem kell – mondta Janus. – Nem tudsz meggyőzni.

– És Marcabru? Vagy Alegret? És Arnaut Daniel? Martin Soarez?

„Egy ifjú szűz nyúlik el itt hanyatt… elfogta s néki semmi nem elég, kezét makacsul kulcsolja a Pöcsre.”[3]

– Ily ocsmányságokat írjak?

– A pina nem ocsmányság! – rikoltozott a csapos újfent. – Az a legfőbb jó! – Ezen az elmés megjegyzésen még jobban röhögött a kocsma népe.

– Soha nem fogok ilyesmit papírra vetni – rázta meg a fejét Janus, és el akart menni, de Galeotto utána nyúlt:

– Értelek már, testvér. Neked nem a nemzeti nyelvvel van bajod. Prűd lettél, álszent, vaskalapos. Jézus szerelmese. Azt hiszed, mert püspök vagy, már nem firkálhatod sem a papírt, sem a nőket. Pedig mindenki így csinálja.

– Nem vagyok mindenki – önérzeteskedett a püspök.

– Ez az – nevette Galeotto. – Túl hamar váltál ki. Felvitte az isten a dolgod, aztán az orrodba szaladt a lábvíz. Ez az oka a betegségednek is. Elszárad a szerszámod, ha nem futsz a nők után, de a lelked is belebetegszik. Verset pedig a múzsájához ír a legszívesebben az ember, ezt én mondom, ki korán nősültem, nekem elhiheted.

Kopogás zavarta meg a visszaemlékezésben. Eszébe ötlött, hogy vasárnap van, misét kell celebrálnia a székesegyházban. Biztosan ezért jött a diakónus…

– Mindjárt indulok, csak előbb benézek még a könyvtárba – mondta, miután kinyitotta a nehéz tölgyfaajtót. A diakónus fiatal fiú volt, félénk szemű. Ilyesmi lehettem én is, gondolta. Ilyen ártatlan képű… és mi lett belőlem? Fennhéjázó, önfejű fráter! Belesodródtam a nagypolitikába… És eltávolodtam a régi barátaimtól, Galeottótól például.

A püspök arra számított, hogy a régi kódexek között megnyugvást talál zaklatott lelke, ám, még mielőtt hozzákezdett volna az olvasáshoz, régi szokása szerint kibámult az ablakon a februári hóesésbe. Újból kopogtak, ezúttal a könyvtár ajtaján. Szabad, akarta mondani, de kivágódott az ajtó, s nagy csörömpöléssel izzadságtól csatakos vitéz tört be rajta, kezében pecsétes levéllel. A levél nagybátyjától érkezett Esztergomból. Janus, ha eddig szorongott, most még inkább komorrá vált a lelke. Összeesküvésről szólt az írás, felkelésről a király ellen, aki hosszú évek óta a cseh trónért csatázik, ahelyett, hogy apja útját járná, s az igazi veszély, a török ellen venné fel a harcot. Meg kell fékezni Mátyást, s ha nem fogad szót nekünk, új királyt kell választanunk, olyast, kinek az üstökét majd mi tartjuk a markunkban. Mikor Janus idáig jutott az olvasásban, már nem csupán szorongott. Majd pont ő fog felkelni Mátyás ellen. Hiszen betegség támadta meg tüdejét, néha még jártányi ereje sincsen. Nem Dávid ő, hogy birokra kelljen a medvével és az oroszlánnal! Eszébe jutott baljóslatú álma a vadállatokról, s magába roskadva ült le az egyik asztalhoz. Vastag kódex hevert ott, még tegnap kezdte nézegetni. Érdekesnek találta, hogy nemcsak latin, hanem görög nyelven is íródott, ritkaság az ilyesmi. Olvasni sem fogok, már hamarosan széttépnek a király vadállatai… Galeotto meg azt akarja, írjak magyarul verset… latinul sem fogok többet, sem semmilyen nyelven… köhögni kezdett.

A diakónusoknak ki volt adva, hogyha erősen köhög, nézzenek be nyugodtan, ne törődjenek azzal, zavarják-e, hátha segítségre van szüksége. Ezúttal is betoppantak, kíváncsi arccal, hiszen akárhogyan van a püspök, de lassan jönnie kell, az emberek gyülekeznek, mindjárt tömve van a templom!

Intett nekik, hogy menjenek… Misézni… beszélni, cselekedni… Minek? Egy nyugalom vár, a végső… És valami hirtelen jött energiával, a mérges emberek indulatával felcsapta a könyvet. Egérrágta pergamen hullott ki belőle.

A püspök lehajolt, felvette. Vers van rajta. Ékes magyar nyelven.

 

Hajadban virágok, én tőled virágzok,

              belé fújok, mint a szél;

füleidbe súgok, nyakad köré bújok,

              mintha mindig itt lennél;

arcod megsimítom, csókokkal borítom,

              többszörösen, mindennél!

 

– így kezdődik a vers.

 

Janus megrázza a fejét. Kinéz az ablakon. Odakünn mandulafát lát. A fa virágai valami csoda folytán kinyíltak a hóesésben.

 

„Még boldog szigetek bő rétein is csoda lenne

Nemhogy a pannon-föld északi rögein.”

 

A püspök szívét melegség járja át. A püspök szívébe tűzfolyam költözött. Felejtve már Mátyás, összeesküvés, hideg és mise. Janus lebeg az asztal fölött. A püspök levitál. A falak úgy omlanak le körbe, mintha falevélből lennének. A mandulafa körül a zöld pázsiton két ifjú ül. Egy fiú meg egy lány. A lány hajában virágok. A fiú lantot tart. Énekel.

 

Lelkem almafája, eltiltott világa,

              gyümölcsödtől éledtem!

Kezemben tartottam? Ajkadon haraptam,

              rabja ízének lettem….

benne forróságát, vágyamnak virágát

              csókodban megszerettem…

 

Ahogy elhalkul az ének, a fiatalok még legalább egy percig ülnek a csendben. Végül a lány szólal meg. Ennyit mond: Ez szép volt, Ádám.

 

De a látomás hirtelen, ahogy jött, úgy tűnik el. Janus ül a könyvtárban, és ír:

 

S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
  Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
  Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?