Ugrás a tartalomra

Bonczidai Éva: Lady Midnight


 
Bonczidai Éva
 
Lady Midnight
 
A szomszédokkal szinte mindig a postaládánál találkoztam. Soha nem a lépcsőfordulóban, a lábtörlőn topogva vagy a kulccsal babrálva. Nekem csak számlák jöttek, ők viszont igazi leveleket is kaptak. Kedves, régimódi emberek voltak, Erdélyből telepedtek át, télen, amikor paprikaorral bontogattam a Főgáz borítékait, mindig hajtogatták, hogy bezzeg az otthoni hó, és az aztán a tél. Hümmögtünk, aztán ők a román bélyegzős borítékokat szorongatva vagy a csomagok súlyát latolgatva lépcsőztek tempósan a lakásba, ahonnan soha egy hangfoszlány sem hallatszott ki, hogy valósággal restelltem, ha mi jókat nevettünk, ha a gyereknél eltört a mécses, vagy az asszony nagyobbat sikoltott. Utána napokig foghegyről köszöntek, és megjegyezték, hogy jó dolog a vidámság, szép a szerelem, a gyermek meg hisztis, ne engedjünk utána, ők csak tudják, milyen ez. De Géza és Juci amúgy jó fejek voltak. A szüleim korosztályához tartoztak – kirepült a gyerekük, Amerikába – , de elvárták, hogy tegeződjünk. (Juci úgy mondta a sziát, ahogy a közértben hallotta a rúzsozott és folyton rágózó kasszásnőtől.)
A postaláda előtti udvarias hogyvagyokon kívül évente kétszer bekopogtak, hogy boldog karácsonyt, meg szép húsvétot, nem akarnak zavarni, de ilyenkor, ünnepekkor, ugye, meg milyen finom a sütemény, amit a feleségem készített, majd megpuhul, de Juci ad majd egy jó receptet, a pálinka is szinte mint az oroszhegyi sógoromé, annál jobb, ugye, nincs, meg a gyermek is aranyos, csak biztos fázik, de az ő Istvánkájuk ennyi idősen már beszélt, most meg programozó Chicagóban, tegnap felhívták szkájpon.
Az ő lakásuk – hiszen holnap délelőtt ugorjunk át, meg ne tegyük, hogy még az ünnepen se lépünk be – levendulaillatú volt és lila. A szőnyeg, a függöny, a csempe – még a fokföldi ibolyák is mind lilultak. Csipketerítők, kifésült szőnyegrojtok, friss virág a lila vázában, tökéletes mézeskrémes és pálinka, alig hallhatóra beállított tévé. Géza a pocakjára felkötött szürke tréningnadrágban és lila-kék kockás ingben mesélte a tavalyi vicceit, Juci földig érő, lila pongyolában magyarázta a feleségemnek a szupermézes titkát, a fiunk meg a karunkat huzigálta, hogy menjünk már haza. Mi van ezzel a gyermekkel, Istvánka ennyi idősen már órákig elvolt a kirakós kockákkal.
Szóval idegesítőek voltak, mint a szomszédok általában, akiknek a jelenlétébe az évek során beletörődik az ember. Mi sem mertünk ábrándozni arról, hogy valaha eltűnnek az életünkből.
De egyik délben fütyörészést hallottunk, és Géza kopogott az ajtónkon. Vigyorgott, hogy van-e borítékunk, mert megírta élete legvidámabb levelét. Amíg a feleségem átkutatta az íróasztal fiókját az egyetlen borítékért, Géza az orrom elé tartotta:
 
Drága Hugicám!
Képzeld, elválok attól az unalmas Jucitól, és elveszek egy vígkedélyű kis nőt, a Katinkát.
 
Azzal kezet csókolt a feleségemnek a borítékért, mondta, hogy amíg olyat tud sikoltani, hagyja a mézeskrémest a francba, és fütyörészve lerohant a lépcsőn.
A szomszédban csend volt, mint mindig. Másnap a feleségem bekopogott, hogy hogy van, Jucika, tudunk-e segíteni valamit, igyunk egy teát – vagy ilyesmi, amit ilyenkor mondanak a nők. Hüledezve jött vissza, hogy Jucika valósággal megfiatalodott, vidám, rózsaillat volt nála, mindenféle újságcafattal volt tele a nappali, de amúgy jól van, hogy végre valahára, meg hogy ő is másba szerelmes, és mennyire unta már azt a benyálazott makkú disznót, aki rendesen fel se tudta izgatni évek óta.
Húsvét előtt – feltűnt, hogy Jucikát nem látjuk mostanság a postaládánál, pedig már hetekkel az ünnepek előtt mindig sok képeslapot kap – ismét bekopogtunk. Nem nyitott ajtót. Tanakodtunk, mit kell ilyenkor tenni, de aztán csak előkotortuk a kulcsot, amit évekkel ezelőtt Géza hozott, hogy legyen nekünk is, ha történne valami, amíg ők nincsenek otthon. Bementünk. Rózsaillat volt és csend. Halk zene szólt a hálószobában, Cohentől a Lady Midnight, szólongattuk Jucikát, de semmi. Ha már eddig bejöttünk, megnézzük, mi van, köhintgetve közeledtünk a folyosó végén levő ajtóhoz. Kopogtunk – semmi. Benyitottunk. Egy szentély volt. A falak teleragasztva újságképekből összeállított kollázsokkal, hervadt rózsák a földön szanaszét és Coelho teljes életműve, a különböző fejezeteknél felnyitott könyvek lapjain megszáradt foltok, ujjnyomok, a plafonra festékszóró spray-vel felírva, hogy Igen, Paulo, te tudod, mi a szerelem, az ágyon pedig dildók és mellbimbócsíptetők között arcra borulva Jucika élettelen teste gepárdmintás hálóingben. A nyakába bevágott a lila pongyola öve. (Valahonnan mélyről rezgő hang hallatszott.)
Hívtuk a mentőket. Ők kapcsolták le a zenét, amíg a piruló rendőr hadnagy jegyzőkönyvbe vette, mit láttunk.
Nagypénteken Gézával találkoztam a postaládánál. Bemutatta Katinkát, aki három csokrot szorongatott. A temetőbe indultak, csak elviszik a húsvéti üdvözleteket, ha már erre jártak. Nem, nem Jucihoz, az a rütyvedt ribanc úgyse érdemli meg, Katinka férjeihez mennek, mert szegényke már háromszor megözvegyült, mire megtaníthatta Gézának, mi az igazi szerelem.
A feleségem épp a tésztát lapogatta a tepsibe – úgy cafatonként, mert sodrófával kinyújtva, ahogy anyám tanította, folyton visszaejti, és mehet a szemétbe –, amikor újságoltam, hogy találkoztam Gézával, és megvan a rendőrségi zárójelentés. Jucika ügyében kizárták az idegenkezűséget. A boncolás azt igazolta, hogy baleset volt. Szerette a fojtogatós szexet, ezért úgy maszturbált, hogy a nyaka köré tekerte a pongyola övét, és felkötötte az ágyrácsra, hogy neki-nekifeszülve megszorítsa a torkát, de most nem állt le idejében, és amikor orra bukott, megfojtotta magát. De ez semmi, mert találtak benne egy lemerülőfélben levő vibrátort, egy análgyöngysort és két hullámcsatot a húgycsövében, egy Coelho-portrét a méhnyak körül és két műanyag kindertojás-dobozt a hasüregében.
A feleségem hümmögött, szerinte csak a szárazmakkú Géza akarja bemocskolni Jucika emlékét.
Nem tudom. Lehet. A feleségemet nagyon megrázta Jucika halála. Már nem kacagunk akkorákat, nem hallgatunk Cohent, és nagyszombaton, miután elkészült az ünnepi menüvel, már nem kívánta a szokásos hétvégi sikkantósat. De legalább a mézes krémes sikerült. Szinte olyan jó, mint az anyámé.   
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.