Jelige: Mazsolabarna – Nem megyek sehová

Jelige: Mazsolabarna

Nem megyek sehová

-          Szegények vagyunk? – kérdezem anyut, és közben úgy ég a gyomrom, mintha egy vulkán mocorogna benne.

-          Nem – válaszolja ködös hangon, a kezében serceg a toll, az egész szőnyeg tele van a papírjaival, én meg ott kucorgok közöttük, hátha véletlenül rólam is azt hiszi majd, hogy fontos vagyok.

-          Akkor miért veszünk szegény tejet? – folytatom makacsul. Anyu nagyot sóhajt,

hátradől a székén, és rám bámul. A szeme még mindig karikás, pedig használta az alapozót reggel, láttam a barnás pöttyöket a mosdókagylóban, először le akartam dörzsölni őket, de aztán eszembe jutott, hogy ezekkel milyen jó detektívest lehetne játszani. Olyan forró vizet eresztettem a kádba, hogy teljesen kipirosodott tőle a bőröm a lábujjamtól a fejem búbjáig, borzasztóan jó érzés volt, hogy mindenem lüktetett és zsibbadt, egészen addig, amíg a bepárásodott tükrön meg nem láttam azt a szót. ,,Opál”.

-          A zsírszegényre gondolsz? Ez csak annyit jelent, hogy kevesebb zsír van a tejben –

magyarázza anyu, és megdörzsöli a homlokát. Bólogatok, pedig csak azért kérdeztem meg, hogy végre beszéljünk, de csak félig van itt, nem lehet vele semmit sem kezdeni. A pillantása az órájára siklik, fordítva vette fel, csak most veszi észre, nevet rajta, és én vele együtt kacarászom, mindkettőnk hangja olyan, mint amikor a kréta megcsikordul a táblán.

Csak pár másodperc, és a szeme már megint az előtte fekvő papírt kutatja, a bal keze végigszánt a haján, beleakad a mutatóujja az egyik göndör fürtbe, alig bírja kihúzni. ,,Olyan gyönyörű vagy, hogy azt nem lehet kibírni.” Régen mindig ezt mondogatta neki apu, amikor együtt készülődtek reggelente. A vulkán pöfög egyet, a hasamra szorítom a kezemet, hogy enyhítsem a fájdalmat.

      Éppen feltápászkodom, amikor az ápolónő begurítja, alig tudnak befurakodni a kerekesszékkel a sok papír közé. Apunak rándul a keze, bizonytalan mozdulatot ír vele a levegőbe, talán egy félszeg mondatot, most pont olyan, mintha valami buta báb volna, amit időnként megrántanak, aztán meg hagyják, hogy elernyedjen. Néha azt képzelem, hogy hirtelen felpattan, a térdére csap mindkét tenyerével, és azt kiáltja, hogy ,,Csak vicceltem, kis bolondok, ti meg jól bedőltetek nekem!”. Mint amikor hazajött Németországból a hatodik szülinapom előtt, és elhitette velem, hogy elfelejtett nekem ajándékot hozni, aztán másnap reggelre ott állt a nappalink közepén a világ legszuperebb bringája.

Tegnap óta már tizenegy éves vagyok. Anyu megengedte, hogy bármeddig fent maradjak, degeszre tömtem magam a trüffeles tortával, és annyi bodzaszörpöt ittam, amennyit csak bírtam. Már éjfél is elmúlt, amikor kibotorkáltam a mosdóba két társasjáték között, anyu az előszobában felejtette a mobilját, hallottam, hogy üzenetet kapott, egyből odatrappoltam, hogy elolvassam a szülinapi köszöntésemet. Mindenki anyu telefonján keresztül üzent nekem, én nem kaphattam se mobilt, se laptopot tizenkét éves koromig, ez is apu ötlete volt, hogy normális embert faragjon belőlem, emlékszem, milyen mérges voltam rá, amikor elmondta. Fél pillanat alatt feloldottam a mobilzárat, nagyon izgatott voltam, ahogy lehúztam az üzenetet, de se vicces kép, se szülinapi szöveg nem volt benne, a feladó Horváth Erik volt, és nekem soha nem lett volna szabad meglátnom azt, amit írt.

-  Ebéd után lesz egy kis dolgom a városban, csak késő este fogok hazaérni – trillázza anyu. - Az ápolónő csendben magunkra hagy minket, olyan csendben, ami elől befognám a fülemet, ha tudnám.

- Az irodában…? –  Szinte suttogom a kérdést, el sem hiszem, már a nyelvem hegyén volt, mégse tudtam kimondani. – Hát persze, hogy ott. Rég nem voltál már bent, ugye? Ha megígéred, hogy jól fogsz viselkedni, majd elviszlek magammal a jövő héten! – Felállok. Olyan hirtelen a mozdulat, hogy sötét karikák kezdenek táncolni a szemem előtt.

            - Az iroda unalmas – jelentem ki szárazon, és kibotorkálok a szobából.

Az őszi szél tüsszögve toporog az ablakunk előtt. Éppen ilyen vacak idő volt aznap, is, mikor a parkban bicikliztem, és azon gondolkodtam, hogy apu még sose látta, milyen jól megy nekem a bringázás, mert mindig olyan későn ér haza, hogy én már régen alszom. Akkor azt kívántam, bárcsak történne valami, amitől nagyon gyorsan fel tudok nőni, mert ha nagy leszek, vezethetek autót is, én leszek majd apu sofőrje, és rengeteget leszünk együtt. Később, sokkal később azon a napon, amikor anyu zokogott a kórházban, én meg átöleltem a derekát, arra gondoltam, hogy véletlenül tényleg teljesült a kívánságom. Apu nem járhatott többé dolgozni, minden nap láthattam őt, minden reggel és minden este, és mégis, ahogy teltek a napok, egyre jobban elhalványodott, mert valahányszor szóltam hozzá, vagy megérintettem, az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen már nincs is itt. Már nincs is sehol.

Ebédre paprikás krumpli van, alig megy le pár falat a torkomon, anyu eteti aput, én meg azon iparkodom, hogy ne azt bámuljam, ahogy a zsíros, vörös lé átszínezi apu szakállát. Hirtelen a kezére csöppen egy kis főzelék, üvölteni akarok, hogy ,,Gyorsan, töröljétek le, meg fogja égetni!”, de ehelyett csak némán tátogok, mint egy hal, apu kezén nem mozdul egyetlenegy izom sem, nem is nyög, még csak a szemét sem fordítja oda.

Ha tudnánk rendesen beszélgetni, ő lett volna az első, akitől megkérdezem, mi lehet az az ,,O”. Majdnem elejtettem anyu mobilját, miután elolvastam az üzenetet, elengedtem, hagytam, hogy visszaugorjon, mintha még olvasatlan lenne. Bárcsak a fejemben is el tudtam volna engedni, mintha sose olvastam volna. Visszamentem anyuhoz, mondtam neki, hogy most már elfáradtam, feküdjünk le, és amíg ő a fürdőszobában pepecselt, besurrantam a dolgozószobájába. Bekapcsoltam a laptopját, először az Oktogonra gondoltam, arra a hatalmas térre, ahol annyi út fut keresztül-kasul, hogy sosem tudom, merre kéne indulnom – de persze nem stimmelt a rag. Optikus, orvos, Országháza, mindenre gondoltam, végül egy étteremre, be is írtam a keresőbe, étlapokat nézegettem, mákos guba nyolcszázhatvanöt forint, aranygaluska kilencszáznegyven forint, és akkor hirtelen beugrott: ha az ,,O.” jelenthet egy éttermet, akkor ugyanígy jelölhet bármi más termet is.

Nagy polcokon álltak az iratok, kutakodni kezdtem, lágyan surrantak az ujjaim, nesztelenül, mégis azt éreztem, hogy hatalmas zajt csapok. Csak a laptop világított, nem mertem villanyt kapcsolni, a gyomrom egészen összeugrott, és amikor odanyomtam az ujjamat a nyakamhoz, éreztem, milyen erősen lüktet az ér. Rettenetesen hosszú időn át keresgettem a papírok között, minél inkább közelebb kerültem a megoldáshoz, annál kevésbé akartam megtudni, a szívem úgy vert, arra gondoltam, talán hagyni kéne az egészet.

Végül a bal felső polc tetején rábukkantam az irodaház belső térképére, gyűrött volt, és porszagú, és ahogy odaemeltem a laptop elé, hogy lássam, egyszer csak előugrott: ,,II. emelet, bal oldal: Opál terem”. Ez volt minden idők legeslegrosszabb detektíves játéka.

            Délután anyu eloson otthonról, mint egy tolvaj, viszi magával a Duna-partot, a fül mögé simított tincset, a muskátlik illatát, azt is, hogy ,,Sosem találkoztam még olyan lánnyal, mint te”, még az ezüst holdat is, aki látta, ahogy apu először csókolta meg. Érzem, hogy kitör bennem a vulkán, és végigéget a láva, kapar a torkom, fáj a tüdőm, de aztán olyan hirtelen ér véget, hogy szinte ijesztő, és utána nem marad más, csak az az egy mondat: ,,Egyetlenem, alig várom, hogy holnap találkozzunk az O-ban!”. Lehet valaki egyszerre két embernek az egyetlene?

Az ablakból nézem anyu távolodó alakját, apu ott szuszog mellettem, lehunyta a szemét, hallgatja a madarakat, és közben gurgulázik, azt hiszem, a madarak értik, amit mond. Lassan megsimogatom a karját, érzem, hogy mi ketten egészen biztosan és eltéveszthetetlenül összetartozunk, az ő kék ere, ami kitüremkedik a csuklója fölött, az én alkaromon folytatódik, kicsit mocorog az érintésem alatt, és még erősebben gurgulázik, én meg azt mondom neki, hogy nincsen semmi baj, ő az én egyetlen apukám.

És én nem megyek sehová.