Ugrás a tartalomra

Gáspár Ferenc: Sötét angyal

Az angyal néha az Alkotás utcai ház kapuja fölött, a szoborban pihent meg, néha a Hősök terén az Arkangyalban. Utóbbi kicsit fárasztó volt, mert tartani kellett a koronát, jobban szerette a másik épületet, ahol félig-meddig fekhetett a kapu felett. Időnként a Fiumei úti sírkertben is megjelent, ott ugyan szintén állni kellett, de legalább egy lányt ölelhetett a bal karjában.

Én gyakran jártam az Alkotás utcában, lakást újítottam fel a hatodik emeleten. Abban négy évig nem lakott senki, aztán eladta az önkormányzat egy vállalkozónak, attól vették meg a mostani tulajok, akik engem bíztak meg a renoválással. Az elején macerás volt a dolog, mert itt sertepertélt egy rakás kőműves meg burkoló, vízvezeték-szerelő, felsorolni is nehéz. Aztán szerencsésen elfogytak, vagy befejezték a munkájukat, vagy én üldöztem el őket, mert nem dolgoztak rendesen. Hogy én maximalista vagyok? Hát, ha csináljuk, akkor dolgozzunk csak szépen, ahogy a csillag megy az égen, mint a költő is megírta.

De most végre csend van, és béke, mert a lakás bejárati ajtajába bedugom a kulcsot belülről, hogy ott aztán az Isten sem tud bejönni. Legfeljebb egy angyal… Idebent meg felerősítem a Kárpátiát, és akkor se látok, se hallok. Jó lassan dolgozom, tetszik ez a hely, s ha este végzek, még megfigyelhetem őt is a kapu fölött. Mostanában mintha gyakrabban lenne itt, biztosan a vele szemben ülő leány angyal miatt. Kedves dolog a szerelem – állapítom meg, biccentek neki fölfelé, és elindulok haza.

Jómagam elmúltam negyven, és még mindig a szüleimmel lakom, szerintem ez már így is marad. Bár, az igazat megvallva sokkal jobban érzem magam az üres lakásban, mint apámék fóti házában. Csak néha-néha kell beszélnem, ha a tulajok kínoznak, hogy mikor leszek már kész a felújítással, mikor költözhetnek. Általában azt mondom nekik, hogy jó két hét, és ebben ők megnyugszanak. Ha mégis erősködni próbálnak, hogy nem erről volt szó, meg miért nem hívok segítséget, akkor gyorsan leszerelem őket azzal a dumával, hogy legfeljebb tíz nap múlva tudnának jönni, addig én megeszem az egészet. Mármint az egész melót. Szerintem az angyal a kapu fölött mellettem áll, és segít ezekben a vitákban. Néha érzem, mozgatja a szárnyait, olyankor kellemes melegség tölt el, főleg a szívem táján.

Tegnap viszont különös dolog történt. A tulajdonos, ki tudja, miért, kibámult a kamra ablakán, le, a világítóudvar mélyére. Én éppen a feleségének magyaráztam. Jó erős két hét múlva kész leszek, bizonykodtam, közben megint éreztem a szárnyak suhogását, és a melegséget, és alig vártam, hogy kitegyék a lábukat az én gyönyörű lakásomból, ahol én vagyok egyedül, bőgethetem a Kárpátiát, és lassan, de módszeresen vakargathatom a megszáradt festéket az ajtóról, hogy aztán másnap, ha valaki érdeklődik, megmutassam, milyen sok mindent kell még lefestenem. Igaz, annyira nem vagyok egyedül, mert az angyal… és ekkor felkiáltott a másik tulajdonos, aki férj minőségében zavargott itt.

– Patkány! – ordította az idióta, s először azt hittem, engem sérteget. De aztán láttam, hogy izgatottan mutogat lefelé, a lichthof aljára! – Patkány! – ismételte meg, s az izgalomtól majdnem kiugrott az ablakon. Az angyal erősebben kavart, már nem csupán egyszerű melegséget éreztem, hanem forróságot, és verejtékeztem is.

–  Az nem lehet – mondtam megfontoltan. – Biztosan galamb.

–  Vékony, hosszú farka van! – ugrált ő. – Nem lehet galamb.

Tudtam, hogy tennem vagy legalább ígérnem kell valamit. De közben az is eszembe jutott, hogy talán a patkány elűzheti őket ebből a lakásból… Talán örökre az enyém lehet, ki sem kell lépnem innen, hanem békében vakargathatom a tegnapelőtti festéket az idők végezetéig… tehát nem ígérek semmit, csupán elbagatellizálom az ügyet.

– Biztosan csak erre tévedt – magyaráztam hamiskásan –, biztosan véletlen.

– Véletlen? Ilyen véletlenek nincsenek! – kiáltott a tulajdonos, és kiviharzott az ajtón. – Szólok a gondnoknak! 

Újfent éreztem, hogy valamit tennem kellene, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek. A felesége mosolyogva állt velem szemben, de mosolya kényszeredett volt. Ezzel leplezte zavarát. Szerettek volna már kívül látni az ajtón, hogy beköltözzenek ide. Amúgy viszont a nő kedvelt engem, ezzel tisztában voltam, és mostanáig le tudtam szerelni a próbálkozásaikat, ám ezúttal a vesztemet éreztem. A patkányt is el akarják venni tőlem, az én patkányomat, mely féken tartja a betolakodókat!

A nő kikerekedett szemekkel bámult rám. Utóbbi gondolatomat, úgy látszik, hangosan mondtam ki.

– Na de, kedves mester! Mi lennénk a betolakodók?

Odakint sötétedett. Novemberben hamar megérkeznek az árnyak. Az udvar felől kiabálást hallottam, a férj perelt a gondnokkal. Az angyal pedig egyre nőtt bennem! Igen, már belül volt, pedig eddig csak kívül láttam, magamon kívül… magamon kívül…

–  Rosszul van, mester? Hiszen izzad…! És… falfehér az arca!  

Ekkor emelkedtem fel. Testem szép lassan vízszintesbe fordult, és megfontolt mozdulatokkal kisiklott az ajtón. A nő, mielőtt elájult, még aprót sikkantott, én pedig zuhanórepüléssel robbantam, vágódtam lefelé, s mint egy torpedó – mit torpedó, torpedónaszád! – csaptam a férje nyakára. Rögtön elájult a hatalmas ütéstől. A gondnok hanyatt-homlok lakásába menekült, s magára zárta az ajtót.

Én pedig ülök a sötét udvaron, a mocskos kövezeten a tócsában, s szívom a meleg vért, a férj vérét. Minden egyes korttyal csökken a forróság a szívemben, az est könnyű hűvössége jár át, s minden pillanattal világosabban látom, ki vagyok valójában.

 

Gáspár Ferenc

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.