Javier Asalvino rejtélyes üldögélése – Majoros Sándor novellája

Epika, Próza

„Tisztán hallották, hogy Javier mögött a kulcs kattan a zárban, pedig elméletben sem fordulhatott elő, hogy egy hátsó szobából kiviharzó harmadik lakó rányitja az ajtót a meztelen üleppel a kagyló fölé görnyedő vendégre. Mindezt két tényező gátolta: a lakásnak nem volt sem hátsó szobája, sem rejtőzködő lakója.”

Röviddel azután, hogy az ifjú Belardo Delmer állást kapott a Salamancai Egyetemen, és feleségével, Deliciával kibérelt egy jópofa stúdiólakást a Plaza de Campillo közelében, meghívta egy kis esti borozgatásra újdonatúj főnökét. A prekolumbián spanyol irodalom magasan jegyzett szakértőjével, Javier Asalvinóval az egyetemre érkezése előtt hosszas és intenzív levelezést folytatott.

Belardo a tolték legendák és a mezopotámiai Urukból előkerült töredékes Utnapishtim eposz kapcsolatából írta a doktoriját, ezért a prekolumbián forrásanyagok hozzáférhetősége miatt nagyobb szüksége volt Javierre, mint a mézédes marokkói fügének az égető szaharai napfényre. Azt már régóta tudta, hogy Javier képzett sommelierként gyakran szerepel olyan slam poetry esteken, ahol a borba oldott költészet a téma. Salamancába érkezése után Belardo is látogatni kezdte ezeket a klubokat, így elcsípett néhány személyes vonatkozást Javier performance-aiból. Megtudta például azt, hogy egyik nagy kedvence a Châteauneuf-du-Pape, ezért az eBay-en csillagászati összegért levadászott egy 1939-es cuvée spéciale-t, ami bár a Wikipédia szerint nem tartozott a legkiemelkedőbb évjáratok közé, de azzal, hogy Franco hatalomra jutásának évében termett, könnyen járható utat jelentett Javierhez. A mester ugyanis Ciudad Rodrigóból származott, ahonnét a madár sem röppenhetett ki, ha nem volt hithű falangista. Mintha vérbe mártott tenyérrel pecsételték volna rájuk, a mézbarnára kopott házfalakon még mindig ott vöröslöttek azok a Miguel Primo de Rivera idézetek, amelyek egyfajta intellektuális reteszként zárják el az Európából Ibériába törekvő liberális gondolkodás útját. A polgárháborús veteránok leszármazottjai még ma is szakasztott úgy ücsörögnek a boltíves kapualjak mellé helyezett kovácsoltvas könyöklőjű padokon, akár egy kifosztott és a világ minden tájára széthordott szoborpark mohos kerubjai. Ez volt Javier Asalvino szűkebb pátriája, amelybe spirituális vonalon az 1939-es cuvée spéciale jelenthette a belépőt.

Belardót valamelyest elbizonytalanította, hogy amikor megemlítette Javiernek a borkülönlegességet, nem fedezett föl rajta komolyabb érdeklődést az évjárat iránt. De ennek az is lehetett a magyarázata, hogy az erősen jobboldali elkötelezettségűekhez hasonlóan a mester sem vallott színt addig, amíg száz százalékig meg nem győződött arról, hogy a vele szemben álló ugyanazokat az elveket vallja, amelyeket ő. Elképzelhető, hogy Belardóval kapcsolatban is erről kívánt megbizonyosodni, amikor végül elfogadta a meghívást.

Amikor Javier megérkezett, gépiesen bemutatkozott a kissé elfogódott Deliciának, majd meglátta a kitárt teraszajtót, és előtört belőle a lelkesedés. Rálátás a Plaza de Campillóra, ez igen, ez már döfi!, mondta, és kivonult megszemlélni a környéket. Belardo büszkén követte, de hamar úrrá lett rajta a csalódottság, mert azt hitte, a jó levegőn óhatatlanul is előbukkannak Javierből azok a témák, amelyek miatt idehívta. Döbbenetes volt a levelekből megismert és a valóságos, hús-vér Javier Asalvino közötti különbség. Itt, a teraszon csupa olyasmiről fecsegett, amiről a buszon egymás mellé ülő idegenek szoktak: fantasztikus ez a napsütés, úgy hírlik, egészen a jövő hét közepéig megmarad, nincs se hideg, se meleg, a szél is kellemesen fújdogál, ez kell a népnek. Nem tudott hová lenni a boldogságtól, hogy végre magasból is láthatja ezt a híres teret, és hogy az emberek innen úgy néznek ki, mintha kétdimenziósak lennének. Belardo óvatosan közbevetette, hogy a kétdimenziós ábrázolásmód egyre nagyobb teret kap a hispán irodalomban, de Javier nem hagyta kizökkenteni magát. A háztetőkről áradozott, meg arról a csiklandós érzésről, ami gyerekkorában fricskázta meg a hasát az ugyanilyen mézbarna cserepeken, amikor fölmászott a tetőre, hogy meglesse a mosakodó szomszédasszonyt. Aztán rátért az illatokra, meg a hangokra, a gyötrelmességig részletezve, hogy azok milyen módon alakulnak és lényegülnek át a magasság függvényében. Mintha nem is tanszékvezető tanár lett volna, hanem egy őrült tudós, valamilyen bizonytalan működésű találmánnyal a hátterében.

Olyan lelkesen monologizált, hogy Belardónak csak a zavart hallgatás jutott, pedig már nagyon szerette volna beinvitálni a mestert a lakásba, hogy rátérhessenek a lényegre. Végül Javier maga kapott észbe, hogy te magasságos, már vagy húsz perce fecsegek idekint, pedig a ház asszonyának kéne gazsulálnom, és, mint egy tank, megindult a konyhapultnál szöszölő Delicia felé. Ám az utolsó pillanatban váratlanul odahajolt Belardóhoz és megkérdezte, hol találja a mellékhelyiséget.

Belardo és Delicia úgy vélték, jól is jött ez a kis közjáték, mert kaptak pár percet, hogy rendezhessék a soraikat. Tisztán hallották, hogy Javier mögött a kulcs kattan a zárban, pedig elméletben sem fordulhatott elő, hogy egy hátsó szobából kiviharzó harmadik lakó rányitja az ajtót a meztelen üleppel a kagyló fölé görnyedő vendégre. Mindezt két tényező gátolta: a lakásnak nem volt sem hátsó szobája, sem rejtőzködő lakója. Belardo és Delicia össze is mosolyogtak: a professzor vagy a fenekén éktelenkedő pattanásokat titkolja, vagy pedig egy szűzlánnyal vetekedő módon szemérmes, ami valahogy nem fért össze a falangista találkozók nagy hangon dalolós szokásrendjével.

A várakozást kihasználva Delicia még egyszer leltárba vette a konyhapultra készített finomságokat: spenótos torillát készített zöldségraguval, ami a szakirodalom szerint pompás kiegészítője a testes francia boroknak, de volt ott Machego sajt is egy andalúziai mintás porcelántálkában, mellette pedig fekete olajbogyó, az elmaradhatatlan emparadillas tésztával. Belardo újból átrendezte a dohányzóasztalkára helyezett, a lazaság mesterkéltségével csoportosított folyóiratokat, könyveket és kéziratokat. Azon igyekezett, hogy a kompozíció azt a látszatot keltse: egy perccel ezelőtt még buzgón tanulmányozta ezeket, miközben egy öreg, kirojtosodott ceruzát rágcsált, ami csupán véletlenül gurult el valahová az asztal alá, de szinte biztos, hogy borozás közben valamelyiküknek meg fogja csiklandozni a talpát.

Egy idő után ez a rendezgetés kezdett kényszeressé válni. Mindketten a nyugalom és a természetesség látszatát keltve szöszmötöltek az evőeszközökkel, szalvétákkal és egyéb tárgyakkal, amelyekre egy közeli ismerős érkezésekor ügyet se szoktak vetni, de most mintha azon múlt volna az est sikere, hogy ezek fényesre dörgölve csillognak, vagy egy bizonyos szöget zárnak be az asztal szélével. Közben arról pusmogtak, hogy a nagy ember remélhetően tiszta állapotban találta a csészét, mert Delicia úgy emlékezett, hogy félórával előbb Belardo még trónolt, és sajnos megvolt az a rossz szokása, hogy miután lehúzta, nem törölte kefével tisztára a vécét. Rágondolni is rossz, mi lesz, ha Javier flekkeket és kondenzcsíkokat fedezett föl a porcelánon, ámde ezt a lehetőséget Belardo kizártnak tartotta.

Úgy negyedóra múlva Deliciának eszébe jutott, hogy bármennyire is igyekezhetett a higiéniával, biztos, hogy Belardo nem szellőztetett ki, ami valószínűleg rosszul érintette Javiert. Lehet, hogy a feje fölött kinyitotta az ablakot, és egészen addig ácsorog az arcára borított zsebkendővel, amíg a fülke levegője föl nem frissül. Ez megmagyarázza a hosszas időzést, mert, mi tagadás, vécéhasználatra negyedóra már elég tetemes idő.

Pusmogva beszélgettek, és közben fél szemmel a fülke ajtaját figyelték. Nem hallatszódott ki mögüle semmilyen hang. A főbérlő ezt a lakás egyik előnyeként aposztrofálta. Azt mondta, odabent trombitálni is lehet, a kintiek egy sóhajtást sem fognak hallani. Ezt teszi a dupla hangszigetelés. Mindez természetesen csak részben volt igaz, mert Belardo valahol olvasta, hogy ez csupán egy természetes akusztikai jelenség: szűk kabinban a neszezést is robajnak véljük, ám ezt csupán a falak keltette rezonancia okozza. Kívül szinte semmi nem hallatszik abból, ami odabent bántja a fülünket.

Mindezt bőven volt ideje Deliciának is elmondani, mert Javier továbbra sem mutatkozott. Az hangtani kiselőadás közben Belardo bekapott néhány szem olívabogyót, de mert már majd’ háromnegyed órája várakoztak, Delicia ezt nem tette szóvá. Az esztétikai élmény egyenes arányban fogy el az idő múlásával: minél tovább várunk valamire – vagy valakire –, annál kevésbé érezzük fontosnak a várakozást széppé tevő külsőségek megtartását.

Delicia a nőkre jellemző érzékenységgel ekkor már fölvetette annak lehetőségét, hogy Javier esetleg rosszul lehetett a vécén. Komoly súlyfelesleget cipelt, és az arcszíne miatt talán a vérnyomásával sem lehetett minden rendben. A kora is okot adott az aggódásra: tele voltak az újságok olyan hírekkel, hogy ez vagy az a híresség egyik pillanatról a másikra a lehető legbanálisabb helyzetekben csak úgy elhalálozott. Azt ugyan nem írták meg még a bulvárlapok sem, hogy melyik sztárt ütötte meg a guta, amikor a vécén ült, de biztos sokan jártak így. Ha az embernek a plafonon van a vérnyomása és az erei eléggé meszesek hozzá, elég egy kis erőlködés, és máris megvan a baj.

Deliciának is bőven volt ideje, hogy mindezt kifejtse, ám valahogy mindketten vonakodtak attól, hogy rákopogjanak Javierre. Amikor megérkezett, nem látszott rajta semmilyen rosszullét, ha pedig ennek ellenére is hirtelen szívhalál végzett vele, akkor nyakig vannak a pácban. A mentők meg fogják tőlük kérdezni, miért hagyták, hogy órahosszat  a fülkében maradjon, amikor negyedóra után még megmenthették volna az életét. Csöndes, passzív gyilkosok lesznek, mert az ilyesmi hamar kiderül és szétterjed, és mint valami büdös, málladozó posztóköpenyt vonszolja maga után a felelősség kérdését.

Belardo végül, ha vonakodva is, de bekopogott. Minden rendben?, kérdezte. Egy mélyről jövő, méltatlankodó morgásra hasonlító ühüm volt a válasz. A józan gondolkodás szabályai szerint ettől meg kellett volna nyugodniuk, mert hát az önkéntes bezártságban lévő Javier életjelet adott magáról, de Belardóék ettől még zavartabban néztek egymásra. Na, jól van, nem kapott szívrohamot, de akkor mit a francot csinál? Delicia mérgesen lecsapta a konyharuhát, amivel kényszeresen törölgetett, és azt mondta Belardónak, hogy biztosan valamilyen szindrómáról van szó. Hívd föl apádat, mert ez az ő szakterülete, és kérj tőle tanácsot! Lehet, hogy ki kell hívnunk a mentőt vagy a terrorelhárítást.

Tán csak nem hiszed azt, hogy valami rosszban sántikál?, kérdezett vissza Belardo kikerekedett szemmel, és erőlködve próbált visszaemlékezni, hogy Javier vajon laptoptáskával vagy csak úgy natúrban érkezett. De az ötlet nem volt elvetendő: az idősebb Delmer aktív éveiben a Salamancai Egyetemi Kórház pszichiátriai osztályát vezette, és a kórházban még mindig adtak a szavára. Belardo tétován, szinte gépiesen vette elő a mobilját és kereste ki a címlistából az apja számát, ám az öreg nem vette fel. Delicia ekkor új támadási felületen próbálkozott, ezúttal Belardo ellen. Biztos megtalálta azokat a könyveket, amiket az ülőke mellett halmozol, és ha tényleg annyira elvadultan falangista, képtelen magához térni a kábulattól.

Belardónak eszébe villant, hogy bár mindenre gondolt, a liberális magazinokat és hetilapokat valóban nem hozta ki a vécéből. Őszintén szólva eszébe sem jutott, hogy ez is bajt okozhat. Borozgatás közben az emberre nyilván rájön a vizelhetnék, de ki a fene gondolta, hogy Javier valami durvább dologtól szenved? Begörcsölhetett a prosztatája? Ha pedig tényleg megtalálta a számára becstelen irodalmat, az tragikusabb következményekkel jár, mint amikor kamaszkorában az anyja megtalálta az ágya alá csúsztatott pornómagazinokat.

Muszáj lesz erélyesebben rákopogni, hátha csak elbóbiskolt. Nagyon elfoglalt mostanában, mondta mintegy bocsánatkérően, Delicia pedig intett, hogy ha így gondolja, akkor csak rajta, próbálkozzon.

Ám Belardo tétovázott. Fülét az ajtóra tapasztotta, de nem hallott semmit. Bárcsak ne lett volna olyan tökéletes a szigetelés… A spenótos torillák közben elfonnyadtak és a fekete olajbogyó is megfakult, nem beszélve az emparadillas tésztáról, amely összeszáradt és elcsúfult, mint a pincezugban felejtett káposzta. Éhes volt és szomjas, sőt, ha úgy vesszük, sokkal inkább szomjas. Talán nem sértődik meg, ha kibontom a bort, és töltök belőle egy pohárkával, mondta, mintha magában beszélne. Ezzel a finom metaforával azt fogom jelezni, hogy kissé túlzásba vitte ezt a dolgot, mert bár ő a vendég, azért nekem, a házigazdának is lehetnek olyan önérzetbeli szempontjaim, amelyekből nem engedhetek. Annak ellenére, hogy megfogadták, a lakásban nem fognak cigarettázni, Delicia tüntetően rágyújtott, és miután a füstöt ugyanilyen demonstratív módon a Châteauneuf-du-Papét rejtő palackra fújta, vállrándítva csak annyit mondott: Miért is ne? Már úgyis túlment minden határon.

Újrahívom az öreget, mondta Belardo, és rábökött a telefonja kijelzőjére. Az apja a harmadik csöngetés után most fölvette. Annak ellenére, hogy már elmúlt tizenegy óra, egy kicsit sem tűnt meglepettnek vagy bosszúsnak. Belardo suttogva magyarázta el neki a tényállást, amire rövid hallgatás után az apja csak annyit mondott: ez valószínűleg fiziológiai természetű dolog lesz, mert a szakirodalom nem tart nyilván ilyen szindrómát. Aztán gyorsan elköszönt, mintegy jelezve, hogy ezen a kései órán nem érez ambíciót vélt vagy valóságos szakmai ügyek megvitatására.

Majd megpróbálom én!, mondta ekkor Delicia, és meg sem várva Belardo válaszát, energikusan bedörömbölt az ajtón. Minden rendben van?, kérdezte, amire Javier ingerült határozottsággal, ám jól érthetően annyit válaszolt: igen. Belardo erre ledobta magát a kanapéra, és önmegsemmisítő dühből kitöltött magának egy vizespohárnyit a Châteauneuf-du-Papéból. Úgy hajtotta le, ahogy a tetőfedő munkások az olcsó, marmonkannás lőréket. Nekem is!, tartotta oda a poharát Delicia, Belardo pedig töltött. Olyan vadul ittak, ahogy a hódító hadsereg katonája becsteleníti meg a legyőzött ellenség asszonyait. Csak jöjjön ki a fülkéből az a féreg, és lássa, miről maradt le, gondolták, és ez az elszánt, szembeszegülő érzésük az üveg aljáig megmaradt. Már nem is számolták az órákat meg a perceket. Hajnali három is elmúlhatott már, de lehet, hogy négy is, kit érdekelt? A konyhaablakon keresztül odalátszott a székesegyház tűhegyes tornyának a csúcsa, ami most, a mögötte gerjedő sárgásvörös hajnalfényben olyannak tűnt, mint egy startra kész rakéta silója. A bóbiskoló Belardo szórakozottan simogatta az ölében szendergő Delicia selyemkönnyűnek tűnő haját, és elképzelte, hogy a katedrális domborművei közül lehuppan a földre az a  kicsiny űrhajósfigura, amelyet a turisták előszeretettel fényképeznek, és, mint a Nyolcadik utas a halál bébi szörnyetege, fürgén besurran a résnyire nyitva hagyott ajtón, hogy működésbe hozza a kolosszust levegőbe emelő, titkos gépezetet. Tudja, érzi, hogy menekülnie kell, mert itt, a Plaza de Campillo közelében, egy sokkal jobb sorsra érdemes stúdiólakás vécéjében lassú metamorfózis következtében megtestesül a Gonosz, és perceken belül szétfeszíti azt a kalitkát, ami jelenleg még fogva tartja, majd pedig vad és pusztító szörnyetegként rázúdul az egészből mit sem sejtő civilizált világra.

Idáig jutott a képzelgésben, meg talán az álmodásban, amikor arra eszmélt, hogy reggel van, a nap éles késként vájkál a szeme fehérjében, és a fájdalom meg a káprázat fátyolán keresztül, mint az állandóság és a változatosság utolsó bástyája, ott tornyosodik előtte a vécéajtó. Ám ekkor – Belardo nem tudta eldönteni, hogy ez az éjszaka folyamán elfogyasztott Châteauneuf-du-Pape vagy a káprázat folyományaként – az ajtókilincs lenyomódott, és a masszív felület, amely ebbéli tulajdonságával vetekedett a Kheopsz-piramis titkos folyosóját elzáró irdatlan kőtömbbel, félrehúzódott, és megtestesült előtte Javier a lehető legközönségesebb, leghétköznapibb mivoltában.

Te jó ég, hogy elszaladt az idő!, mondta a karórájára pillantva, aztán kivonult a teraszra. Belardo a másnaposságtól meg a kialvatlanságtól kábán figyelte, hogy a főnöke nagy, bodor füstfelhőket ereget az ébredező város fölé, aztán valami agyőfélét intett neki, amikor Javier közölte, hogy most már sajnos mennie kell, és a csikket az andalúziai mintás porcelántálkában elnyomva távozott.

Delicia az ajtócsukódásra emelte föl a fejét. Magától húzott el, vagy te rúgtad ki?, kérdezte álmosan. Én rúgtam ki, hazudta Belardo. Úgy gondolta, legalább ez az apró öröme maradjon meg ebben a budiszagú életben.

Kommentek elrejtése, megjelenítése