A bal kezem volt a gyorsabb, bele is csúszott Zuzu nyaktövébe a késem. De nem halt meg, csak dühödten hörgött és hadonászott.

Mélyen belenéztem az izzóvörös szemébe, és teljes erőből fejbe csaptam a baltával. És még egyszer a biztonság kedvéért.

XI.

 

1.

Egyedül voltam a négyszemélyes kórteremben. A szomszéd ágyon tiszta katonai ruha feküdt a cuccaim mellett. Ellenőriztem a hátizsákot, nagyjából mindenem benne volt, még az egyik katonától szerzett körtepálinka is. Lezuhanyoztam, felöltöztem, övembe dugtam a baltát, felszereltem a kést is, hátamra kaptam a hátizsákot, húztam egy nagyot a körtepálinkából, aztán kiléptem a folyosóra.

Ahhoz képest, hogy tegnap milyen nagy lelkesedéssel jöttünk ide az ezreddel, ez a nagy nyugi minimum gyanús. Azért elindultam.

Pár méter után az egyik folyosóra nyitott ajtó alól vörös folyadékot láttam szivárogni.

Elővettem a baltát.

Az ajtó mögött, a küszöbön egy katona feküdt a hátán. Nyakától az alhasáig csupa vér volt, felnyitották a testét.

Óvatosan közelebb léptem volna, de a szomszéd kórterem felől szörcsögés, tocsogás hangja hallatszott.

Elővettem a kést is, és a szomszéd ajtóhoz léptem.

A padlón egy nővér feküdt hason, élettelenül. A hátában egy vértől lucskos nő turkált két kézzel. Kiemelt valamit, a szájába vette, és rágta, nyelte.

Nem hittem el.

Hát még mikor felnézett…

– Zuzu! – kiáltottam. Már ugrott is felém.

A bal kezem volt a gyorsabb, bele is csúszott Zuzu nyaktövébe a késem. De nem halt meg, csak dühödten hörgött és hadonászott.

Mélyen belenéztem az izzóvörös szemébe, és teljes erőből fejbe csaptam a baltával.

És még egyszer a biztonság kedvéért.

A kurva életbe.

Még jó, hogy hátraléptem, mert így bekerült a látóterembe a nyitott testű katona, ahogy éppen támadni próbál. Miután végeztem vele, a nővérnek már ennyi időt se hagytam.

Magamhoz vettem a katona fegyverét meg a tárakat, és a lépcsőházba mentem.

Füleltem, de nem hallottam semmit. Aztán mégis. Az ablakhoz hajolva láthattam, ahogy három teherautónyi katona rohan az épületbe.

– Hahó – kiáltottam –, itt vagyok fenn! Élek, épségben vagyok!

Egy tiszt jelent meg először.

– Te vagy az a Hús nevű, aki megmentette a világot? – kérdezte, ahogy felért.

– Igen, én vagyok…

– Az remek, mert érted jöttünk – mondta a tiszt, talán hadnagy. – Engem Lukácsnak hívnak. – Lazán, gyorsan kezet fogtunk. – Találkoztál itt olyan…

– Zombikkal? – Elsőre egészen nevetségesen hangzott.

– Igen, zombikkal.

– Igen, találkoztam. Itt, ezen a részen három is volt. – Szomorúan gondoltam Zuzura.

Lukács a katonáihoz fordult.

– Ketten-ketten a folyosókra, az összes helyiséget végignézni. Vécé, raktár, minden szart. A lépcsőházban ti négyen maradtok. Figyeltek le meg fel is, és menjen a duma, jelentkezzetek le is, fel is. A többi velem jön, megyünk a tetőre.

Először kérdezni akartam, de aztán inkább szó nélkül követtem őket.

A tetőre simán feljutottunk.

A panoráma viszont elég nyomasztó volt. A pusztulás látványa egy brutális hasbarúgással ért fel. Nehéz volt hinni a szememnek.

– Azért örülök, hogy nemcsak én néztem horrorfilmeket – szólalt meg mögöttem Lukács. – Azok a srácok, akik csak akcióztak meg pornóztak, eléggé meglepődtek. – Mellém lépett. – És meg is haltak.

Bólintottam.

– De ez most végül is mi ez? – kérdeztem.

– Nem tudom. Talán az ufóid hozták ide. Vagy mi vetettünk be valami szart.

Elindultunk lefelé.

– Vagy tényleg megtelt a pokol – nevettem fel.

– Vagy tényleg – bólintott és nevetett Lukács is.

Meg kellett kínálnom körtepálinkával.

  

2.

Már majdnem a földszinten voltunk, amikor a lövöldözés elkezdődött.

– Ez a pince lesz! – kiáltotta Lukács. – Ó, bazmeg… A professzor! – Rácsapott a karomra. – Maradj végig mellettem!

Azért amit a nehéz, kétszárnyú vasajtó mögött láttam, elég trehány dolog volt pincének nevezni. Egy másik, a felszíninél nagyobb és valószínűleg fontosabb épület volt a föld alatt.

A lépcsőházból jól látszott, hogy a zombik már a mínusz második emeletet ostromolták alulról sikerrel, a katonák folyamatosan hátráltak felfelé.

– Lemegyünk az elsőre zárni, indulás! – kiáltotta Lukács. Szólnia sem kellett, szorosan követtem.

Mintha sortűzhöz álltunk volna fel, csak a bal szélen volt egy kis rés a menekülőknek.

– Ahogy a srácok beérnek, utána azonnal tűz! – üvöltötte Lukács, amikor megjelentek az első hátrálók a lépcsőn. – Fejre célozz, a fejükre célozz! Az agyukat kell szétbaszni!

Az első zombi szemüveges volt. A másodiknak hiányzott az alsó állkapcsa. A harmadiktól már csak homlokokat, halántékokat, esetleg fejbúbokat láttam, miközben húztam a gépet.

– Állj! Elég! Tüzet szüntess! – hallottam aztán a hangot, Lukács hangját. – Sérülteket ellenőrizni, megkötözni, ha átváltoznak, fejbe vágni, fejbe lőni! Két őr itt marad velük, a többieknek indulás lefelé, gyerünk!

Szinte térdig gázoltunk az egykori katonák, fehér köpenyesek és civil ruhások maradékaiban. De haladtunk, jutottunk egyre mélyebbre.

– Meddig megyünk? – kérdeztem Lukácstól, mikor már a mínusz negyediken voltunk.

– A hetedikre, az az utolsó. Elvileg ott van a professzor.

– És él még?

– Van rá esély.

– Számítasz még valamire?

– Nem tudom. De hallgatni szoktam a megérzéseimre.

A folyosókra küldött felderítők eddig minden emeleten épségben visszatértek, de Lukácshoz hasonlóan én is nyugtalan voltam.

Mielőtt a hetedik emeletre léptünk volna, lövéseket hallottunk felülről. Egyet, kettőt, hármat. Megálltunk, feszülten vártunk.

– Talán csak a sérültek… – szólalt meg egy őrmester.

Négy, öt, hat. Lukács bólintott.

– Talán tényleg.

Hallgatóztunk.

– Rendben van – mondta Lukács néhány másodperc múlva –, akkor megyünk.

És mentünk. Figyeltek, fedeztek, zártak a srácok.

– A professzor laborja – folytatta közben Lukács – a folyosó végén van. ZSP30-as szoba. A külső ajtón simán bemegyünk. Előtér, jobbra két kisebb helyiség. Szemben, kábé hét méterre, ott a laborajtó. Oda be kell csöngetnünk.

Addig viszont megint térdig gázolhattunk a hullákban. És hogy ne érjen minket meglepetés, legelöl két katonának az volt a feladata, hogy mindegyik tetem fejébe beleszúrjon. De legalább sértetlenül eljutottunk a ZSP30-as ajtóhoz.

– Akármi lehet bent – kezdte fojtott hangon Lukács, és mintha csak őt akarná igazolni, vér csordogált az ajtó alól, sőt hörgést és kaparászást hallottunk. – Oké, akkor ez eldőlt… Tehát az ajtó befelé nyílik, ezért nem tudtak még kijönni. Így viszont nehéz lesz benyomni, de muszáj.

Ahogy a folyosóra pillantott, kitaláltam, mit akar. A legközelebbi hullához léptem, és a baltával levágtam a fejét. A hajánál fogva nyújtottam Lukácsnak.

– Kösz, pont erre gondoltam – mondta, miközben elvette. – Ne felejtsétek el jobbra a két helyiséget. Oké. Készen álltok? – Rám nézett. – Te most maradj egy kicsit hátrébb. Szűk lesz a hely, a srácok meg ezt tanulták.

Bólintottam, a falhoz húzódtam, gyorsan belöktem két nagy kortynyi körtepálinkát. És nem tettem el a baltát. Lukács háromig számolt.

Háromra három katona nyomni kezdte az ajtót, Lukács a nyíló résen bedobta a fejet. A hörgésből ordítás lett, a három katona teljesen benyomta az ajtót, a többiek lövöldözve indultak befelé.

Sajnos az gyorsan kiderült, hogy jobbra a két helyiség valójában egy mögöttük lévő nagyobb terem előtere két ajtóval, úgyhogy eltartott egy darabig, amíg végeztünk az onnan áramló zombitömeggel.

– Négyen bementek, körülnéztek – lihegte Lukács, amikor úgy tűnt, nem jön több zombi. – Akárkit láttok, akárkit, basszátok szét a fejét.

Ezt már nem is kellett volna mondania, láttam a katonák arcán.

– Sérült van? – kérdezte Lukács.

Ketten voltak. Mindkettőt nyakon harapták.

– Mit gondoltok? – fordult Lukács a sérültekhez.

Mire talán épp válaszoltak volna, az őrmester már fejbe is lőtte őket.

– Köszönöm – sóhajtotta Lukács. – Nyugodjatok békében, fiúk!

A laborajtóhoz lépett, és megnyomta a csengőt.

 

3.

Kissé türelmetlen volt a csapat, mert a professzor csak a harmadik csöngetés után nyitotta ki az ajtót.

– Maguk itt legyilkolják a kísérleti alanyaimat, mi?! – kérdezte a professzor, amikor az előtérben meglátta a rengeteg hullát. – Hogy dolgozzon így az ember?

– A maga kísérleti alanyai legyilkolják az embereimet! – válaszolta Lukács, a professzort finoman arrébb tolta, és a katonáihoz fordult. – Aki még embernek látszik, azt is megkötözni, a többi a szokásos, gyerünk!

Tulajdonképpen pont ilyennek képzeltem egy professzort. Ősz haja ritkás és kócos, fej- és kézmozgása nehezen kiszámítható. Persze biztosan hasít az agya, ha kutatni kell, ha fel kell fedezni vagy ki kell találni valami apró izét, amitől aztán a világ összes embere boldogabban élhet. De ha véletlenül épp nem a munkájával foglalkozik, akkor csak bámul bambán, értetlenül, ritkán ért meg elsőre egy hétköznapi kérdést, és még a saját válasza se foglalkoztatja.

– Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyük – mondta Lukács a még mindig döbbent és felháborodott professzornak. – Pakolja össze, ami kell, aztán menjünk!

– De hát ez lehetetlen!

Nem volt az. A professzoron kívül csupán néhány falhoz láncolt zombit találtunk, úgyhogy mehettünk, a professzort meg vittük, ahogy van.

A körülményekhez képest gyorsan feljutottunk a földszintre. Ott Lukács rám bízta a professzort, amíg ők kirámolják a fegyverraktárt és teletankolják az autókat.

A professzor csendben üldögélt a széken, amit alátoltam, és nézett bele a semmibe. Még körtepálinkát sem kért.

Egy idő után úgy döntöttem, nem járkálok fel-alá, mint valami őr, inkább olyan helyre ülök, ahonnan szemmel tarthatom a professzort. Masszírozni kezdtem a halántékomat, hogy frissüljek, és sikerült. Sokan csinálják ezt a mozdulatot, de a többség csak megszokásból, mintegy a gondterheltségét mutatva a világnak. Íme, így néz ki egy nélkülözhetetlen és fontos ember, akit meggyötör a felelősség súlya!

– Mentsék meg a lányomat!

Felnéztem. A professzor állt előttem. Én is felálltam.

– Mit csináljak a lányával?

Lukács lépett mellénk.

– Tudunk segíteni, professzor úr? – kérdezte, és finoman terelni kezdett minket a kijárat felé. – Most indulnunk kell, de útközben mindent megbeszélünk, jó?

– Miért nem akarják megmenteni a lányomat? – kérdezte a professzor a kocsiban, miután végre elindultunk.

– Már miért ne akarnánk, professzor úr? – kérdezett vissza Lukács mosolyogva. De az öreg nem szólt semmit, nem is mozdult, csak bámult továbbra is kifelé az ablakon. Gondoltam, besegítek.

– Hogyan tudjuk megmenteni?

Semmi. Előredőltem.

– Tényleg van lánya? – suttogtam Lukács fülébe.

– Az a baj, hogy nem tudom, tudod?

Szorítást éreztem a vállamon.

– El kell menni érte, és ide kell hozni hozzám.

– És hova kell elmenni? – fordultam a professzorhoz.

– Hát a lakásába. Biztosan a lakásában van.

– De hol van a lakása?

– A belvárosban.

– De milyen belvárosban?! Budapesten?

– Hát persze hogy Budapesten!

Értelmetlen lett volna belebonyolódnom, hogy egyáltalán nem persze, hogy Budapest, inkább csak sóhajtottam, és húztam a körtepálinkából.

– Sajnálom – szólalt meg Lukács –, de az lehetetlen. Nekünk most Fehérváron kell jelentkeznünk.

– De meg kell mentenie a lányomat! – kiáltotta a professzor.

– Mindenkit meg kell mentenem, sőt az egész országot meg az egész világot is!

– Mondom a címét…

– Ne mondja a címét, nem érdekel!

Először láttam dühösnek Lukácsot, de meg tudtam érteni; szar dolog a tehetetlenség.