Ugrás a tartalomra

A ház ura – Pikó Sándor novellája

Augusztusban novellaíró pályázatunk díjazott alkotásait olvashatják a prózarovatban, amelyek közül most Pikó Sándor hátborzongató írását közöljük.

Pikó Sándor

A ház ura

Gyermekként egyszer arra ébredtem, hogy az ágyam mellett ül egy árnyalak, és suttogva beszél hozzám. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Gondolom, ez is az ő műve volt. Fel akartam pattanni, hogy elszaladjak, de egyetlen végtagomat sem tudtam megmozdítani. Csak ült ott, és suttogott tovább. Nem emlékszem, hogy mit. Végighallgattam, közben a szívem olyan erősen dübörgött a mellkasomban,  hogy már azt hittem, felrobban. Végül valamiféle furcsa kábulat vett erőt rajtam, és elaludtam.

Másnap, mikor felébredtem, tisztán emlékeztem a látogatására, de már egyetlen szavára sem.  Elmondtam a szüleimnek, akik megnyugtattak, hogy csak lidércnyomásom volt. Egy darabig győzködtem őket, hogy tényleg láttam azt a lényt, de aztán azzal fenyegettek, hogy megmutatnak valami dokinak, én pedig mindenféle orvost utáltam. Így aztán hallgattam. A jelek szerint én voltam az egyetlen, aki tudomást szerzett a létezéséről. Ők, ha tapasztaltak is bármit, ami a jelenlétére utalt, nyilván valami mással magyarázták.

A különös alak  időről időre megjelent. Mindig akkor jött, amikor valami komoly probléma előtt álltunk. Eleinte azt hittem, hogy megátkozott minket. Féltem tőle, és gyűlöltem őt, de többé senkinek sem beszélhettem róla. 

Egyik éjjel váratlanul ismét felbukkant. Ezúttal nem bénultam le. Bár tartottam tőle, mégsem rettegtem már. Inkább kíváncsi voltam. Halkan, lassan beszélt, olyan hangon, amely suttogás és szélfúvás keverékének tűnt. Az ábrázatából csak keveset láttam. Úgy tűnt, hosszú haja fedi el egészen az arcát, aztán láttam, hogy magát az arcot is hosszú, dús szőrzet borítja. Kevéssé látszó vonásaiban alig volt valami emberi. Enyhe reszketés futott végig rajtam. Közölte velem, hogy a nagyanyám meg fog halni, majd eltűnt. Az egyik pillanatban még ott állt az ágy mellett, fenyegető, óriási árnyalakként, a következőben pedig már csak a hangját véltem hallani, de az csupán a kinti vihar zaja volt. Ezúttal az elmémbe égtek a szavai.

A nagyanyám egészen jó egészségnek örvendett, különösen a korához képest.  A jelenés figyelmeztetése után két-három naponta látogattam, és magam is meggyőződhettem róla, hogy némi fáradékonyságon kívül semmi baja. Kezdtem azt hinni, hogy az a valami tényleg csak a fejemben létezik. Két hét múlva azonban váratlanul összeesett az utcán. A járókelők  azonnal hívtak segítséget, de már nem lehetett megmenteni. Agyvérzés végzett vele.

Könyvek és internetes cikkek közt kutattam. Csupán néhány leírás illett némileg a házunkban kísértő alakra. Az egyik hasonló kreatúra a Banshee volt, egy sikoltó szellem, amely megjósolja a családtagok közelgő halálát. A másik a Domovoj, a házi szellem, amely a családdal együtt él a házban. Gyakran több generáción keresztül kísért egy otthont. Segítő, figyelmeztető szerepet tulajdonítanak neki, de ha valamiért begurul, veszélyessé is válhat. Ha a kedvében akarnak járni, szívesen fogadja az ajándékokat. Félretett ételt vagy friss vért.

Őszintén szólva nem nyugtatott meg a gondolat, hogy ez a valami nemcsak rémisztő, de ártalmas is lehet. Mégis kíváncsi voltam. Valahogy meg akartam idézni. Egy éjjel suttogva hívogattam. Nem tudtam, minek nevezzem, ezért csak annyit hajtogattam, hogy „gyere“, majd azt, hogy „jelenj meg!” Úgy gondoltam, hogy hall engem, és tudja, hogy neki szól az invitálás.  A szél borzolta kint a fák ágait, némelyiket az ablaknak csapta, mintha azok a sötét kezek kopogtatnának, hogy nyissam ki. Félni kezdtem. A szél erősödött, hangja szinte nyöszörgésnek tűnt, majd elhalkult. Ismét csönd lett. Nem jött el.  Arra gondoltam, hogy ha ajándékkal kedveskednék neki, talán megjelenne nekem, és válaszolna a kérdéseimre.

Mióta apám ismét elkezdett inni és drogozni, sokkal agresszívabb lett. Engem és a testvéreimet rendszeresen vert, néha  az anyámat is. Az egyik ilyen kitörését félbeszakította a padlásról jövő, szörnyű robaj. Mintha valaki talpát a földhöz verdesve toporzékolt volna. Apám szörnyű haragra gerjedt. Betolakodóktól tartott. Felkapott egy kést, és felrohant a padlásra. Néhány perc múlva ingerülten került elő onnan. Azt hajtogatta, hogy valaki járt ott. Betörőktől félt, vagy régi ellenségektől, nem tudom. Mindenesetre rendkívül felzaklatta az eset. Nem szóltunk egy szót sem, nehogy felbőszítsük. Egy darabig méregetett minket indulatos, gyűlölködő tekintettel, majd eltette a kést a fiókba, és elment lefeküdni, mintha mi sem történt volna.

Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Nemcsak az apám kegyetlenkedése miatti rémület volt az oka. Sokkal inkább foglalkoztatott, hogy vajon az itt tanyázó fantom lépett-e közbe. Ha igen, akkor mégsem ő volna szenvedéseink okozója? Nem is egyszerű jövendőmondó, hanem védelmező? Tetszett a gondolat, hogy a család békességének megbomlása felbosszanthatja. Még egy szörnyeteg is jobb volt az apámnál.

Másnap, kora délután felmentem a padlásra. Poros gerendák, szakadozott dobozok, sérült szobrok, régi lámpák és egyéb kacatok közt találtam magam. Évek óta nem jártam itt. Nagyon különös hangulata volt. Régi játékokat láttam az egyik dobozban. Ott volt a macim is, kisgyerek koromban ölelni való barátként gondoltam rá. Most poros volt és komor. Fekete, halott szemeivel kifejezéstelenül bámult vissza rám. Ahogy a dobozok és különböző régi tárgyak közt sétáltam, semmi mozgást nem láttam. A padlás lakatlannak tűnt. Nem sok helyen rejtőzhetett el valami, ami olyan nagy volt, mint Ő. Velem szemben, a helyiség távoli végében megpillantottam egy nagy faládát. Fölötte kerek ablakon láttam ki az utcára. Túl kicsi volt ahhoz, hogy bárki be tudjon mászni rajta. A ládához léptem. Felnyitottam. Csupán néhány régi ruhát találtam benne. Volt abban a nagy fadobozban valami titokzatos és magasztos. Elhatároztam, hogy ez lesz az Ő oltára.

Süteményeket hoztam fel, és elhelyeztem őket a láda tetején. Másnap ellenőriztem, hogy eltűntek-e, de ott voltak. Teljesen érintetlenül. Úgy tűnt, a felkínált ajándékot nem találta megfelelőnek. Gondolkoztam, hogy egyáltalán igényli-e, hiszen nyilvánvaló, hogy éveken át senki nem ajánlott fel neki semmit, ő mégis maradt, és tette a dolgát. Mással kellett próbálkoznom. A sütemények mellé egy kevés nyers húst tettem. Miután az is csak a kukacoknak ízlett, közel álltam ahhoz, hogy feladjam. Egyvalamit még ki akartam próbálni. Számos helyen írtak a vér erejéről. Misztikus hatalma képessé tehet kapcsolatfelvételre a másik világbeliekkel, és az olyan lények, mint ő, szeretik is. Napok óta halogattam a dolgot. Végül apám részegen megtalálta a felkínált ételeket a padláson. Üvöltözött velem, és többször  megütött. Vérezni kezdett az orrom. Azt mondta, ha még egyszer fel merek menni oda, sokkal jobban ellátja majd a bajom. Legszívesebben azonnal felszaladtam volna, hogy a véremet az oltárra kenjem, de nem mertem.

Másnap mégis felmerészkedtem, kezemben egy borotvapengével. Hangosan felszisszentem, ahogy a tenyerembe vágtam. Ömleni kezdett a vérem. Szédültem. Égő, éles fájdalmat éreztem. Azon nyomban erős szélfúvás támadt, és az egész helyiségben sokkal sötétebb lett. Valami elnyelte azt a kevés fényt is, ami az ablakocskán beszüremlett.  Füstszerű, fekete köd terjengett körülöttem, miközben az ájulás környékezett.  Akkor megjelent ő. Elkapta a kezem, és az arcához húzta, amelynek nagy részét most is titokzatos árnyak takarták. A cserepes száj kinyílt, valószerűtlenül nagyra nyitotta, és egy hosszú, csápszerű, fekete nyelv tekergett elő belőle. Végignyalta sérült kezem. Elmúlt a fájdalom, de egyre jobban szédültem. „Ki vagy te?” – kérdeztem tőle reszkető hangon. Azt felelte, hogy „a ház ura”. Újabb kérdést akartam feltenni, de ekkor teljesen kiment az erő a tagjaimból, és eszméletemet vesztettem. Mikor magamhoz tértem, nyomtalanul eltűnt, a sötétséggel és a köddel együtt. Minden a megszokottnak tűnt, mintha semmi sem történt volna meg a bizarr jelenetből. A kezem sértetlen volt.

Aznap este apám a szokottnál is agresszívabb lett, miután jól leitta magát. A húgom torkához kést szorított, és azt mondta, ha nem hallgat el, átvágja.  Én is kivettem egy kést a fiókból, és remegő kezekkel elindultam felé. A húgomat vadul az asztalnak lökte, majd felém csapott. Kis szarosnak nevezett. Anyám megpróbált közénk állni, de apám hanyatt lökte. Elájult. Talán szerencséje is, mert ami ezután történt, abba alighanem beleőrült volna, ha látja. Az egész konyhát belepte a sűrű, fekete köd, és a villanykörték pislákolva kialudtak. Valószerűtlenül sötét lett, a kinti fények sem hatoltak át a homályon. Apám üvöltözött. Dühösen kérdezgette, hogy mi ez, mire én mosolyogva azt feleltem: „ a ház ura.”  Elindult késsel hadonászva a hang irányába. A pengével eltalálta az arcom. Csak egy karcolás volt, de vérzett. Ekkor hallottam, hogy apám felsikolt. Alig tudtam kivenni az alakját, és úgy láttam, egy nála sokkal nagyobb alakkal viaskodik. A köd kezdett eltűnni, de az alak még ott volt, egyre tisztábban rajzolódott ki. A testvéreim riadtan kiáltoztak, és összekuporodtak az asztal alatt. A ház ura hátulról lefogta apámat, és ismét nagyra tátotta a száját. Hegyes, agyarszerű fogai külön életet élve mozgolódtak az ínyében, mintha éhes kukacok lettek volna. Vergődő áldozata nyakába harapott, és elkezdte szétcincálni. Pillanatok alatt rágta le a fél arcát, feltárva a véres koponyát. Akkor nagyot rántott rajta, és mindketten eltűntek, mintha a fantom valami lyukba vitte volna magával, bár semmi ilyesmit nem láttam ott, ahol nyomuk veszett. A padlóról minden vér eltűnt.

Miután anyám magához tért, azt mondtam, apa elment, és azt üzeni, soha nem jön vissza. A testvéreimmel megegyeztünk, hogy soha nem beszélünk arról, ami akkor történt. Különben is, ki hinne nekünk?

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.