A fekália mögött vöröslő csillag

Ezen rovat szerkesztője akkor kezdett érdeklődni Szombathy Bálint pályája iránt, amikor az akcióművész egy megismételhetetlen performansz keretében az egyik Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon, a határátlépés idején levizelte a szerb–magyar határt. Innen már csak egy lépés választotta el a megrökönyödött redaktort, hogy megszerezze a szerző munkáiról szóló összefoglaló művet, és azt alaposan megvizsgáltassa Deák Csillaggal és Külös Lajossal. Az így született írásokat olvashatják.

A fekália mögött vöröslő csillag

Szombathy Bálint 1950-ben született a bácskai Pacséron (Vajdaság). Író, képzőművész, multimediális alkotó. Műfajai: költészet, kritika, esszé, művészeti tanulmány, illetve elektrografika, installáció, performansz, kapcsolatművészet, grafikai formatervezés stb. 1969-ben a szabadkai Bosch+Bosch művészeti csoport alapító tagja, 1971–72 és 1985–91 között az Új Symposion című folyóirat grafikai, illetve művészeti szerkesztője. 1989-től a Budapesten megjelenő Magyar Műhely című folyóirat állandó munkatársa. Az Újvidéken megjelenő Projeka®t művészeti folyóirat szerkesztője. 1993-tól tagja a Magyar Írószövetségnek, 1996-tól pedig az Újvidéki Irodalmi Körnek. A következő írások a YU Retorika – Válogatás negyvenöt év munkáiból című kötetet mutatják be.

Deák Csillag: Zászlóshajózás

„Nagyon fontosnak tartom, hogy addig dolgozzuk fel a művészettörténeti eseményeket, amíg az adott korszakok szemtanúi még élnek” – vélekedik Szombathy Bálint. Erről Milan Kundera Halhatatlanság című regénye jut eszembe, ahol az író arról elmélkedik, mennyire kiszolgáltatottakká válunk halálunk után hátrahagyott dokumentumaink által, amikor már többé nem szólhatunk bele azok értelmezésébe.

A YU retorika megszólít minket. „A könyvben szereplő alkotások kifejezetten politikai természetű munkáimba nyújtanak betekintést, több mint negyven év távlatából. Belekerült néhány, témájában ide kapcsolódó versem és rajzom is, melyek különféle lapokban, többek között a Képes Ifjúságban és az Új Symposionban jelentek meg 1970 táján. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a monografikus igényű kötetben publikált anyag munkásságomnak csupán egyik fő csapása.” Jelen írás is csak néhány, de fontos momentumot emel ki a könyvből.

Már nincs tengerünk, de van zászlóshajónk. Szombathy Bálint viszi, teszi-veszi, megdolgozza a néhai jugoszláv nemzeti zászlót, pecsétel és nyomot hagy, miközben „szépségkutat”. Talál-e szépséget? A jugoszláv jelkép emlékét kitörölhetetlenné teszi, még magára, saját testére is ölti, a korabeli kultúrpolitika nem volt elég vájtszemű és nem billogként értelmezte. Nem is szorul interpretációra, mert már nem az, ami volt, csak egy csillagától megfosztott zászló. Szombathy 2012-es Vörös és fekete című objektjeiben posztamensen tűnik fel a vörös csillag, fekália rajta és alatta, még piroslik. Nem hiszi, hogy leszarják, majd a másik objekten már csak a barna, minden szar, önmagát is leszarta.

Telitalálat a borító, Szombathy a Velencei Biennálén 2012-ben Szerbia pavilonja előtt a szó szoros értelmében hátán viszi a Remember felirattal áthúzott zászlót. Ennek üzenete az lehet: emlékezzünk, ez is csak volt, vagy igaz se volt. Bár ez lenne igaz, de ne keressük, mi az igaz, inkább mégis emlékezzünk, vagy ezzel fedjük el a megváltozhatatlan múltat. A Velencei Biennálén bármi megtörténhet, és meg is történik, 2015-ben mintha Szombathy Bálint performanszára válaszolnának, a szerb pavilonban felmosórongyként jelennek meg, hevernek kupacokban a földön a mindenkori birodalmak és diktatúrák leharcolt, megszűnt nemzeti zászlói.

Szombathy Bálint nem fest, és nem is festett. Botrány, mondanák. Akkor mit csinál(t), hogy képzőművész titulusa van? Meg sem fogta, és máris eldobta az ecsetet, inkább a zászlórudat ragadta meg, de azt is főleg szimbolikusan, kiebRUDalta, de úgy, hogy csillagokat látunk, legalább egyet, beleégeti az agyunkba.

Korai verseivel kapcsolatban említi, hogy a mai napig csodálkozik, vajon a politikai rendőrség miért nem reagált, és száműzte a Goli otokra (sziget az Adriai-tengerben, a Kvarner-öbölben). Rosszmájú leszek, a lelkes cenzorok nem értették a verset. Nyolc verskönnyet hullat a Szénemberekért, zuhatagként hatnak.

Nem festett, de rajzolt, 21 éves korában készült rajzai:a Szénemberek, feljöttek a bányából, dehogy jöttek, Szombathy Bálint hozta el és fel nekünk, nézzétek, mi van ott a mélyben. Fejük nincs, vagy ha mégis, csak szemgödrök tátongnak, szögesdrót övez, testük szétdarabolt, végtagjaik keresztmetszetében kerék-motívum, mozog, forog, forrong, így, megsemmisítve is, néha összetákolva, varratokkal. Talán hiányzik nem egy, de jó néhány kerekük, vagy inkább eggyel több van nekik?

Szénemberek

Szélrózsa van a fejben, a testben? És még forog is? Nord–szüd, csak két égtáj van, nincs kelet, nem keltünk fel, vagy nem eléggé, se nyugat, nyugtunk sincs, még a sírban sem, nincs bizony, mert Tito figyel, szeme még a ravatalon is nyitva, nem hiába hirdették, legyünk éberek az agresszorokkal és árulókkal szemben.

Tito születésnapjára az ország ifjúsága egyforma tornagyakorlatokkal készült. (Ezt én is megéltem Kolozsváron, Ceaușescu aranykora idején, fél évig a gimnáziumban tornaóra helyett ilyet gyakoroltunk.) Ehhez be kell szerezniük szabványosított méretű farudat, apja seprűnyelüket áldozza fel, faragja át. Boszorkányos művelet! A díszelőadás elmarad, csak nem ezért?

A bölcsőtől a sírig installáció több elemből áll, véres térkép, vörös szőnyeg, vibráló tévékészülék. Személyes tárgyként Szombathy első íróasztalát is látjuk, igazi retró. A földön nagy kupacban Tito magyarra fordított művei. Az asztal egyik lábát egy ilyen mű tartja, hogy ne billegjen. Mégis ezt teszi, sőt kibillen, csak kellett egy kicsit várni. A művész a vérontások ellen vérét is adja, és egyik performanszában visszalő, nem szimbolikusan, nem vaktölténnyel, a galéria falait lövi szét, ki állítja a kiállítást. Falhoz.

Szombathy Bálint „zártkörű” performanszát Christo is megirigyelhetné. 1971-ben a papírzászlókat a Ludasi-tó környékén úgynevezett „tájintervencióként” fatörzsekre tűzte, és jó néhányat bedobott az elhullott halakat lebegtető tóba. A hal itt nem az örök élet jelképe, a papír az enyészeté lesz. De nem így a jelvények, a szocialista rendszer ikonográfiái, amelyek elárasztották az országot. Tűvel ellátottak, feltűzni és kitűzni lehet, sőt kell. Szombathy megmunkálja őket, jelvénymunkákat készít, ezek is zászlókká válnak.

Csillag és jelvény Tito homlokára is kerül, csak nem hatodik csakraként, a rejtett bölcsesség helye, középpont, ahová minden tapasztalat összegyűlik? Nevezték lelki és harmadik szemnek is, de ezt a szemet ő már nem nyitja ki. Nekünk kinyílt már a szemünk?

Kölüs Lajos: Multimédiás művész és szépségkutató

A YU Retorika a hitelesség könyve, amelynek forrása Szombathy Bálint radikális és progresszív, szubtilis művészete. Időben negyvenöt évet felölelően követhetjük nyomon és jól dokumentáltan az akcióművész (multimédiás művész) folytonos küzdelmét, kritikáját a totalitárius hatalom politikája, mítoszai, később a megszűnő szocializmus utáni rendszer hatalmi felfogása és gyakorlata ellen. „A totalitarizmus nyelve mint ütközési felület mintha nem érdekelné az alkotókat, mert mindenki a piaci trendekre figyel és a kurátoroknak teszi a szépet” – olvashatjuk a műben.

Szombathy könyve a szembenézés és a párbeszéd könyve, Jugoszlávia nem tűnt el, államhatárilag, jogilag igen, de ott él az emberekben, ha akarják, ha nem. Emlékeznek, és ha mégsem, a YU Retorika figyelmeztet, feledni nem lehet semmit. Semmit.

Szombathy művészetének tárgya a politika, annak is hazug, kiüresedett retorikája, jelképe, mítosza, szöveg- és képi világa. Leleplez, lecsupaszít, általánosít, összegez, meghökkent, vagy csupán rákérdez a jelenségre, figyelmünket ráirányítja a megszokott tárgyra, összefüggésre, közben többnyire saját testét használja felületként, az üzenet eszközeként. Mondanivalója egyszerre konkrét, és egyszerre tabut döntögető, mindig túlmutat tárgyán, kontextust teremt, amely utat nyit az értelem, a gondolat felé, hogy a látott, a hallott jelenség mögött, azzal szemben állva felfedezzük, meglássuk a hatalom által eltitkolt, elfedett, elhazudott valóságot, sőt az igazságot. Nincs alku, Szombathy nem köt és nem is kötött alkut a mindenkori hatalommal.

„Amit művelek, már rég nem fér bele abba a fogalomba, amit az emberek képzőművészet alatt értenek. Jobban szeretem a multimediális művész meghatározást. Gyakran kérnek fel különféle kiállítások megnyitására; olyankor szeretem használni a »szépségkutató« kifejezést, amely lényegében az esztétának felel meg, csak sokkal tágabb és szabadabb fogalom.” Művészete nem előzmény nélküli, Duchamp, Beuys, Gilbert & George tevékenységét hozhatjuk fel példának, és Kassákot sem lehet kihagyni.

A YU Retorikából kitűnik, hogy Szombathy képes volt, körülményei ellenére is, alkotói függetlenségét megtartani, evidenciaként, de nem l'art pour l'art módon. Nem önmagáért, csak a létmódjáért, hogy azt gondolhasson, amit akar és kíván gondolni. Hova áll a művész, álljon-e bárhova is? Már ez is politika, ha valahova áll. Mert ezt kell tennie, akár azzal, hogy szótlan marad, akár azzal, hogy beleszól a társadalom mindennapi életébe. A művészet filozófia is, elmélkedés arról, hogyan élünk, és hogyan élhetnénk másként. Erkölcsi dilemmákat vesz górcső alá a művészet, direkten és indirekten. Szombathy egyedisége abban áll, hogy – várakozásunkkal szemben – mer direkt és indirekt lenni a politikával összefüggő munkáiban, vegyíti a kétfajta elemet, kerüli a populizmust, az ember zsigeri reakciójának azonnali felhasználását.        

A YU Retorika kapcsán újra kell gondolnunk a képzőművész fogalmát. Szép, ha azt mondjuk, hogy Szombathy festészet utáni művész, profánabbul mondva akcióművész, aki bár nem fest, csak szendvicsember, jelekkel és szimbólumokkal közrefogva, demonstráló, aki tárgyain, installációin, performanszain keresztül valamit szóvá tesz, valamit megfogalmaz. Arra készteti a nézőjét, hogy legalább magában kimondjon valamit, azonosuljon vagy nyilvánítson véleményt, állítson valamit, ne legyen egy hallgatag szarkupac. Szombathynál az élet és a művészet határai egybeesnek, nem válnak el egymástól.

A Zászlók, Jelvények és A bölcsőtől a sírig című sorozat a mindennapi közhelyeket gondolja újra, nagyítja ki, szeparálja, színeire, sávjaira bontja, mintha valami a föld alatt rothadna már, az enyészet világában. Dekorál, kiemel, egy egyébként értéktelen tárgy kap művészi kontextust, műtárggyá válik. Mint az ötágú csillag. Szombathy a kiüresedést vizsgálja a zászlókban, jelvényekben. Valami hitelét vesztette, mert sohasem volt hiteles, és már nem is lesz soha többé az. Szombathy a képzőművészeti hagyományokat és szabályokat veti el, formálja át a maga habitusára és nyelvére. Mert művei pár- és perbeszédek is a jelennel, amelyben tovább él a vállalhatatlan múlt, és a bizonytalan, ingatag jövő.

A Zászlók című performansz egyik jelenete

Az a tény, hogy magyar szerző nem szólal meg a műben, azzal is jár, hogy kevésbé jelenik meg a párhuzam a magyar és a jugoszláv társadalmi és művészeti törekvésekben, hatásokban. Elég utalni Gyilasz Új osztály című munkájára, az önigazgatás magyarországi fogadtatására, és azokra a művészeti törekvésekre, amelyek (Kelemen Károly, Csáji Attila, Pinczehelyi Sándor és mások révén) a pártállami szimbólumok lebontására, megkérdőjelezésére, elidegenítésére vállalkoztak.

A YU Retorika hiánypótló mű, múltunk megismerését szolgálja, a művészet és politika egymástól elválaszthatatlan felfogására ad személyes példát.

Szombathy Bálint: YU Retorika – Válogatás negyvenöt év munkáiból. Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 2015.