Augusztusban novellaíró pályázatunk díjazott alkotásait olvashatják a prózarovatban, amelyek közül most Trenka Csaba Gábor Zora és a Lagrange-pont című írását közöljük.

Trenka Csaba Gábor

Zora és a Lagrange-pont

Czető Bernát Lászlónak

Az első kép maga a falu. Majd’ belefullad a növényhullámokba, de ez nem civilizációs növényzet. Ez a magára hagyott dzsungel. Kihalt utcák, üvöltő madarak, félvad macskák.

A következő kép Janó, amint elégedetten ballag hazafelé. Borostás mediterrán macsó, és ezt tudja is magáról. Nem túl okos, de ezt nem tudja. Azért elégedett, mert Tóthnétól jön, akit jól megtöcskölt, és szokás szerint kapott érte néhány konzervet, meg egy üveg horvát csempészpálinkát.

Tóthné akkor lett Tóthné, amikor még Zsanett néven tinibombázó volt Kaposváron. Még mindig dögös, de nem annyira, hogy Tóth ne nézzen újabb bombázók után. Leparkolta a feleségét a titkos raktárbázisként szolgáló szülői házban, míg ő maga illegális üzleteket és nem kevésbé illegális lányokat kerget osztrák-magyar-horvát viszonylatban. Aktuális barátnője egy ébenfekete vendéghallgató nagylány sárgára festett hajjal.

Tóthné a maga harmincöt évével még fiatalnak számít, bár jó tízessel több Janónál. Janót szereti, pontosabban egy részét, ami jóval nagyobb az átlagosnál. Nem is csinál titkot belőle, bosszúból a fekete-sárgáért.

Ők ketten a fiatalság a faluban, valamint Janó félhúga, és a Rudi nevű spanjuk. Nincs más.

A harmadik képen félig leengedett redőny tépi vízszintes csíkokra a fényt, és a Finntroll nevű death metal csapat dübörög iszonyú hangerővel. A szoba egy városi kamaszlány–fészek távoli visszatükröződése, csak jóval szegényesebb: szamárfüles poszterek, olcsó hifi, félszemű mackó, kétes tisztaságú, de kétségtelenül rózsaszínre mázolt ágy. A félhomályban vékony lányszöcske táncol, valamivel túl a tizennégyen, de annyinak se látszik. Ő a Janó húga. Férfi alsógatyában van, meg egy elnyúlt, ujjatlan atlétában, mindkettőt a bátyjától nyúlta. Ebben ugrál. A tánchoz kevés köze van, de jól mozog. Világvége, megadepi, mindenszar és semmiértelme. Nagyon élvezi.

A kép hátterében Janó befordul a szőlőlugas övezte kis betonudvarra. Az árnyékban hagyományos öregasszony ül egy sámlin, és krumplit farigcsál. A házból kihallatszik a death metal.

– Csakhogy hazaevett a fene – mondja az öregasszony, ahogy felpillant Janóra. – Felvettek a hizlaldába?

– Már megszűnt, Mama!

– Ki szült…?

– Meg-szűnt a hiz-lal-da! Húsz éve már! – üvölti Janó.

– Ami jár, az jár. Ne hagyd magad!

Janó legyint, bemegy a házba, egyenesen Zorához. Lehalkítja a hifit.

– Meg lehet süketülni!

A kislány abbahagyja az ugrálást, hanyatt dől az ágyra.

– Úgyse vagy itthon.

– Ettél?

– Nem volt mit. – Bizonytalanul az udvar felé biccent. – Reggel óta hámozza a krumplit. Már mindet szétfaragta.

– Van leveskocka. Miért nem csináltál valamit?

Janó kifelé indul. Zora azonnal a hifihez ugrik, és tökig tekeri a hangerőt.

– Muszáj mindig ezt a szart hallgatni?

– Tőled kaptam!

– Gyere inkább. Majd Rudinál főzünk. Csak vegyél fel valami rendeset.

Ennek a harmadik képnek van egy bő tíz évvel korábbi rétege is. Az a pillanat, amikor egy nőci beállított ugyanerre a betonudvarra egy tipegő kislánnyal, valamint azzal az állítással, hogy ez Janó apjának a gyereke. Vagyis nagyinak meg az unokája, tessék, itt van. Nagymami szóhoz sem jutott. Nem úgy az akkor tizenkét éves Janó.

– Ne nyúlj semmihez, vagy megnyúzlak – közölte a kislánnyal.

– Utállak – válaszolta Zora, és rányújtotta a nyelvét.

Azóta imádják egymást. Egy DNS-teszt persze kideríthetné, hogy valóban féltestvérek-e, de minek?

A Tóthné-féle konzervvel megetetik a nagyit, Zora átöltözik „rendes” ruhába (amin elnyúlt, mocsokpiros póló, és festőien rongyos farmer értendő, plusz koszos tornacipő mezítlábra), és átmennek Rudihoz. Dzsungelszerű, titokzatos tárgyakat és lomokat rejtő kert végében van a viskó, ahol lakik. Azért kell átjönni hozzá, mert van egy bográcsa, amiben főzni lehet.

Ez a következő kép, a Rudi. Janón kívül ő az egyetlen, aki itt ragadt a faluban. Neki sincs jövőképe. Nem tudja, mi az. Janó még csak mondhatja, hogy fel se nőtt, amikor itt maradt a már magatehetetlen nagyijával és a még magatehetetlen Zorával, de Rudi nem foghatja rá semmire. Lakatosnak hiszi magát. A görbült szöget azért általában egyenesre tudja verni.

Míg Janó a bogrács tartalmát kavargatja, Rudi Zorával focizik. Sokat játszik a lánnyal, csak hogy felhívja magára a figyelmét. Tóthnét a Janó stoppolja, tőle fölfelé pedig a boltosnő következik, valahol ötven fölött. Zorát korábban Rudi is kistesóként kezelte, de mióta óvatosan nőni kezdett a melle, már nem annyira. Hunyorogva, távolról már egészen nőnek látszik. Mindezt persze nem tudja, csak érzi. Tudni csak azt tudja, hogy van egy kis duzzanat a lány szája sarkában, amikor mosolyog, és gyönyörű.  

Most is, ahogy belenéz a bográcsba.

–  De undi. Mi ez?

– Kínai csirke – vágja rá Janó.

– Nálad ami kicsit van elrontva, az a kínai, ami még jobban és…

Rudi közbevág:

– …van benne kukorica…

Zora visszaveszi:

– …az mexikói.

Összenevetnek. Olyan, mint egy mondóka. Együtt fejezik be:

– És ami felismerhetetlen dzsuva, az az indiai!

Ezt a tévésorozatokból vették, amiket délutánonként szoktak nézni. Soha nem ettek kínait, se indiait, se mexikóit.

Újabb fél óra múlva, immár jóllakottan a hanyatló alkonyatot bámulják az egykori hizlaldánál, ahonnan lelátni a Dráva holtágára. Néha meghúzzák a pálinkásüveget, amit Janó a Tóthnétól kapott.

– Állítólag megveszik – jegyzi meg Janó. A hizlalda romjaira érti. Rudi legyint.

– Már öt éve veszik. Azt’ látod!

– De ezek külföldiek.

– Na és?

Zora csak most jön elő a romok közül.

– Adtok? – pillant a pálinkára.

– Még mit nem!

– De akkor nézhetem én is este?!

Tizenöt éve, amikor elpucolt a faluból a videotékás, hátra hagyta az elértéktelenedett VHS-készletét. Azt szokták nézni esténként a fiúk.

– A horror és a pálesz nem gyereknek való.

– Nem vagyok gyerek!

Zora rájuk nyújtja a nyelvét. Kinevetik.

– A Kört is láttam!

– Mikor láttad volna?

– Nagyon gyík. Én sokkal durvábbakat szoktam álmodni – és elnéz valahová az alkonyon túlra. Janó gyanakodva pislog rá: úristen, miket álmodhat ez a gyerek?

Ez tehát a Lagrange-pont, ahol kioltják egymást, és törékeny egyensúlyban vannak a gravitációs erők. Fénykép ez is, bolygók vannak rajta, amit Zora a szomszéd falu iskolájában látott, ahová jár. De most nyár van, elfelejtett mindent. Azt hiszi, nincs jelentősége. Pedig van.

Másnap kora délután ugyanis végigporzik a falun egy Nissan Juke, fel a domboldalba, ahol az év nagy részében lezárt vadászházak vannak. Kriszta apjáé az egyik, azzal kapta meg a lány, hogy itt fog készülni az érettségire a barátaival. Kisbolygó közelít a Lagrange-ponthoz, és gravitációs mezeje mindent összezavar.

A kirándulás valójában arról szól, hogy a három fiúból kettőnek meglesz Kriszta és Ági, a kérdés csak az, melyik kettőnek. Végül is felkészülés ez is. Legalább olyan fontos, mint az érettségi.

Krisztáért Balázs és Szabi indul. Balázs kőgazdag, ő finanszírozza az egész bulit, viszont szeplős és dundi. Nem nagyon, de Szabihoz képest másodosztály. Szabi viszont hiába dzsúdózik, házmester szülőkkel a háta mögött proli marad mindig, hiába laknak a Rózsadomb aljában.

Változatos technikákkal nyomulnak Krisztára, aki eleinte nagyon élvezi, aztán egyre inkább idegesíti is. Állandóan menőznek, hogy ki a jobb. Szabi például akár bekötött szemmel is be tud állni a Nissannal a szűk udvarra. Balázs kap az alkalmon, oké, bekötöm a szemed. Innen persze nem lehet visszakozni, úgyhogy Szabi bekötött szemmel húzza meg a kocsi oldalát a kapuoszloppal.

Kriszta a boltosnőnél érdeklődik, ki tudná rendbe hozni az autót, így jut el Janóhoz. Miközben tárgyalnak, úgy érzi, Janó a dukkózáson túl pont jó lenne Balázs és Szabi helyretételére is. De ez csak az első érzés. A második a lószagú mediterrán macsó. Ilyen még nem volt. Janó nagyot domborít, játssza a szakértőt, a pasit, az összes szerepet, amit csak ellesett a délutáni sorozatokból. Itt a nő! Ilyen még neki sem volt.

Másnap együtt mennek le a holtághoz, először találkozik a két társaság. A fiúk kölcsönösen szívatják egymást, de azért elvannak. Kriszta viszont édeskettesben úszik Janóval. Janó keni be a hátát. Janó teríti alá a törölközőt.

Csak Zora duzzog magában a parton. Janónak könnyű, elég egy gatya, de neki nincs fürdőruhája. Bezzeg Kriszta. Azóta üvölt a vészcsengő Zora fejében, hogy először meglátta. Zorának ugyanis van jövőképe. Azon a képen Janó őt ölelgeti az erős karjával.

Felkeresi Tóthnét, megpróbálja rávenni, hogy csináljon valamit. Tóthné neki nem ellenség. Janó csak dugja. A Krisztába viszont beleszeretett, ami elviselhetetlen. Tóthnénak viszont Kriszta a nemellenség. Lehet, hogy kipróbálja Janót, de aztán hazamegy, annyi. Janó úgyse tud utána menni. De ezt nem köti Zora orrára, csak lepattintja a kislányt.

Este nagy tüzet raknak a vadászház udvarán. Míg a fiúk fát hasogatnak, Kriszta és Janó elmegy az erdőbe nyársakat vágni. Elég messze lehet az a nyárslelőhely, mert nagyon sokáig tart, annyira, hogy Zora szeme megtelik könnyel, hiába próbálja visszatartani.

Ági beviszi a fürdőszobába. Zora megmosdik, hallgat, aztán csak kiszakad belőle: az a baj, hogy neki is van pasija. Vagy legalábbis lesz. Szeretné, ha lenne. Mert Janó tulajdonképpen nem is a féltestvére. Vagyis nem biztos. Inkább nem. És Janó – Janó. Ági megrendülten hallgatja.

Aztán felköti Zora haját lófarokba. Feltesz rá valami nagyon rafkó, szinte láthatatlan alapozást. Ráadja a saját ruháját.

– Na. Így majd biztos’ tetszeni fogsz Janónak.

– Miért csinálod? – kérdezi Zora. A segítségre érti.

– Mert… téged nagyon lehet szeretni – mondja Ági. Ami igaz is. De az is igaz, hogy így áll bosszút a világon, amiért ő nem Atády-Leister Kriszta, hanem csak Szabó Ági.

Hazafelé menet Rudi köpni-nyelni sem tud a tinimanökenné átlényegült Zorától. Éppen csak Janó nem veszi észre, az ő képernyőjét Kriszta tölti ki.

– Figyi, Janó, jobb így a hajam? Hordhatom így?

– Felőlem.

– Veszel majd nekem ilyen rúzst?

– Ugyan, minek az neked, hugi?

Lefekvés előtt Zora előveszi az üveg unikumot, amit Ágitól kapott vészhelyzet esetére, és ez most az. A sorozatokban mindig le kell itatni a pasit, odabújni hozzá, és akkor rájön, hogy igazából kibe szerelmes.

Másnap reggel Krisztáék jönnek az autóért, de hiába zörgetnek. Végszóra befut Rudi is, előveszi a kulcsot az egyik cserép alól.

Janóra és Zorára, valamint az üres unikumos üvegre a kislány szobájában találnak rá. Janó meztelenül alszik, a hóna alatt Zorával, egy szál lepedőben.

– Úristen, te megdugtad a húgodat, te állat?!!!

Janó erre ébred. Próbálja értelmezni az üvöltő Krisztát, a döbbent pestieket, a meztelen Zorát és az egyre vörösödő Rudit. Nem sikerül. Hiába rohan Kriszta után, hogy állj már meg, asse’ tudom, mi történt, dehogy dugtam meg, ne csináld már.

Zora a hizlalda romjainál duzzog. Ha Janó még leitatva se szereti, akkor nem is fogja soha, nincs remény. Végül Rudihoz menekül.

– Húzz a picsába, kis kurva! – vágja hozzá Rudi köszönés helyett. Zorát ő akarta megkapni, és most haragszik világra.

Janót Tóthné dobja ki. Én nem voltam elég neked? Meg a pesti luvnya. Azért nem szóltam. De neked semmi se elég? Olyan hülye vagy, én tartalak el, de neked még a kis punci is kellett, mi?!

Janó sértődötten hazamegy, betesz egy pornókazettát, felejteni mindent, amit felejteni kell.

Zora ezalatt felidézi, mi a helyes eljárás reménytelen szerelem esetén. Leakasztja a szárítókötelet, és a padláson felakasztja magát. A kötél azonban nem bírja el. Zora lezuhan, és a födémet átszakítva a pornófilmre rejszoló Janó ölében landol.

Szóval ez a halál, gondolja agyrázkódástól kábán, miközben az angyalok azon vitatkoznak körülötte, hívjanak-e mentőt hozzá.

Erre állítanak be Kriszta szülei, fent a vadászházban nem találtak senkit.

– Anya! Ne! – sikoltja Kriszta, de fölösleges. Az anyja az egyik nagy bulvárhíradónak dolgozik, már fülén a telefon, reklámhelyek és nézettségi adatok futnak a fejében.

Ez az utolsó kép. Itt foszlik szerte végleg és visszavonhatatlanul a Lagrange-pont.