Szavakból építkezni – Tízéves a Kelemen Kör

Fűalatt
„Többedmagunkkal könnyebb felrakni, újraépíteni várunk falát, ha azt lerontják a rossz viszonyok, csillagállások, szándékok, vagy mi magunk hibázzuk el a mérnöki munkát” – vallják magukról a kelemeni alkotók. Összeállításunkban az idén tízéves csoport „törzstagjai” műveiből válogattunk, Klement Zoltán képeivel, a Lost Sync Band zenéjével.
 
Tíz év
 
A Kelemen Kört 2005 márciusában alapítottuk titokban.
 
Előzményként említhetők az akkoriban évente megrendezett egri Parnasszus-műhelytalálkozók, és a „Ködlámpa” című sorozat, melyet Kiss Judit Ágnes neve fémjelzett. Ezeken az eseményeken fogalmazódott meg az ötlet, hogy egy kör, egy csoportosulás a kölcsönös inspirációkon és barátságokon túl a tagok egyéni érdekeit is jobban képviselheti. Többedmagunkkal könnyebb felrakni, újraépíteni várunk falát, ha azt lerontják a rossz viszonyok, csillagállások, szándékok, vagy mi magunk hibázzuk el a mérnöki munkát. Innen hát a balladára utaló „Kelemen” elnevezés. Egy mindenkiért, mindeni egyért! Befalazni pedig senkit nem akartunk…
 
Ekkor még „csak” hat író állt védő varázskörben. Ketten elég hamar szakítottak velünk. Együtt maradt viszont: Boldogh Dezső költő, Payer Imre költő, Szappanos Gábor író, műfordító és Novák Valentin költő, író. Először Novák Valentin és Boldogh Dezső lakásán gyűltünk egybe, hogy hónapról hónapra megmutassuk egymásnak adott tematikára írt szövegeinket, verseinket, prózáinkat, melyek zömmel bekerültek későbbi köteteinkbe.
 
E hőskor után 2007-ben Kelemen Kör Független Művészeti Egyesület néven váltunk hivatalossá. Ebben a formában háromszor nyertünk MASZRE-, és kétszer NCA-támogatást. 2007-től csoportunk kiegészült más művészeti ágak alkotóival is, úgymint Józsa Zoltán digitális fotófestővel, Klement Zoltán festővel, Eszterhás Dániel (szaxofon, trombita) és Koch Walter (gitár) zenészekkel.
 
Tulajdonképp ezzel a felállással vágtunk bele a Kelemeni esték zenés-beszélgetős rendezvénysorozatába 2007 januárjában (ekkor még velünk volt Tolvaj Zoltán is), melynek helyszíne az Henry Rousseau „Álom” című képével díszített Apacuka Kávézó volt. 2011-ig e helyt, a VIII. kerületi Horánszky utcában folyt, nyári szünetekkel megszakítva, irodalmi talkshow-nk.
 
 
"Angyalok városa" (Az illusztrációk Klement Zoltán képzőművészeti alkotásai)
 
Ezen időszak alatt egy íratlan manifesztum szerint rendeztük szellemi sorainkat, s váltunk alulról szerveződő, „csináld magad!” összművészeti, neoreneszánsz társasággá, mely figyel a múlt és jelen értékeire, hidat próbál verni nyitottságával, érzékenységével, sokszínűségével a különféle gondolkodás- és írásmódok közé. Ennek függvényében hívtuk meg vendégeinket; hírneveseket, pályakezdőket, többkötetes és kötet nélküli szerzőket, szépírókat, írószövetségieket, függetleneket. Járt nálunk az Apacuka kávézójában, illetve a művészeti komplexum pincéjében: Balla Zsófia, Balogh Endre, Bánosi György, Berka Attila, Csaplár Vilmos, Cselenyák Imre, Demus Gábor, Erdődi Gábor, Farkas Tibor, Fehér Béla, Gáspár Ferenc, Gyimesi László, Hegedűs János, Ijjas Tamás, Jász Attila, Kaiser László, Kántás Balázs, Király Levente, Kiss Judit Ágnes, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Lackfi János, Lengyel Tamás, Lesi Zoltán, Madarász Imre, Majoros Sándor, Malgot István, Marczinka Csaba, Marik Álmos, Marnó János, Ménes Attila, Molnár Péter, Nagy Gabriella, Nagy Zopán, a Nagyítás (Brém-Nagy Ferenc, Száraz Miklós György), a Nyugat Ma (Szabó Zoltán Attila), Papp Tibor, Parti Nagy Lajos, Péczeli Dóra, Rimóczi László, Rónai-Balázs Zoltán (költő) és Jakatics-Szabó Veronika (festő), Schein Gábor, Simon Adri, Spiró György, Szávai Géza, Széll Zsófia, Szentmártoni János, Szepes Erika, Szilágyi Ákos, Szőcs Géza, Tarján Tamás, Temesi Ferenc, Tóth Irén, Tóth Krisztina, Turczi István, Vass Tibor és Zalán Tibor.
 
Az ötesztendős sorozat mellett felléptünk más helyeken is, mint felolvasók. 2006-ban a Ráday Könyvesházban, 2007-ben a Művészetek Völgyében, 2008-ban az egri Eszterházy Károly Főiskolán, 2011 után a Magyar Írószövetség könyvtárában (2013, 2015), a Nádor Kávézóban (2014), a Hungarovox Oktatási Stúdióban (2014); ezen túlmenően a Kossuth Rádióban (2008, 2013, 2015 [2x]), a Bartók Rádióban (2008) és az Első Pesti Egyetemi Rádióban [Spiró György és Kulcsár Szabó Ernő estjének felvételével] is szerepeltünk; írtak rólunk a nol.hu-n; az Irodalmi Jelen online változatában (2010, 2013), illetve a Józsefváros című kerületi lapban.
 
Az apacukás éveket követő időszakban sok helyen megfordultunk (lásd alább!), de a kéthetenkénti beszélgetések ritkultak, helyette szabad felolvasóesteket szerveztünk inkább, ahol mindenki felléphetett, ha vette a bátorságot, és bizalmat szavazott nekünk, legújabb munkáival. Gyakorta adtunk meg témát, visszakanyarodva a Kelemen Kör „titkos” hagyományaihoz, ám ez a kötöttség nemhogy elrettentette a felolvasni vágyókat, hanem szinte vonzotta őket a tematikus estekre.
 
Egyéb helyszíneken meghívottjaink voltak még: az Astoria Slam Poetry, Agócs Sándor, Angyal Gyula, Ács Margit, Bak Rita, Bozók Ferenc, Csepcsányi Éva, Debreczeny György, Draskóczi Ágnes, Filip Tamás, Háy János, Izsó Zita, Kaiser László, Laik Eszter, Mányoki Endre, Miske Emő, Réti Attila, Szegő János, Szörényi László és Zsille Gábor.
 
Elfogyasztottunk több helyszínt. Voltak estjeink a Platán Étteremben (2009-ben), a Gádor Borozó és Vinotékában (2012 tavaszán), a Bohémia Sörözőben (2012 őszén), a Bookta Étteremben (2013 tavaszán), a Zichy „Vákum” Teázóban (2012 tele – 2014 nyara között), a Nádor Kávéházban (2013 tavaszától – 2014 tavaszáig), a Pinceszínben (2014 őszi-téli időszakában), jelenleg a Várfok Borozóban (2015 tél) tartjuk összejöveteleinket.
 
Jelentős epizód volt életünkben a Nádor Kávézó, ahol „Kávé s még valami” címmel vittünk összművészeti sorozatot. Hetente zenével, kéthetente irodalommal, kéthavonta kiállításokkal (Klement Zoltán szervezésében) jelentkeztünk, sőt, még természet- és társadalomtudományi estjeink is voltak havi rendszerességgel. Itt erősödött meg kapcsolatunk az Újnyugat Irodalmi Körrel is.
 
Estjeinkről hatalmas mennyiségű fotódokumentáció készült, ennek jelentős része megtalálható honlapunkon, újabban azonban a Facebook oldalunkon publikáljuk fényképeinket.
 
Főleg az apacukás időszak beszélgetéseiről száz órát meghaladó, vágatlan videóanyagot gyűjtöttünk össze.
 
Bővebben rólunk a www.kelemenkor.hu-n, illetve a Facebookon olvashat.
 
***
NOVÁK VALENTIN író, újságíró és tanár
(Budapest, 1960)
 
Írásai 2011-től a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségi anyagként szerepelnek.
2011 januárjától a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió íróiskolájában tanít rövidpróza-írást.
MASZRE alkotói támogatásban részesült 2009–2010 folyamán. NKA alkotói támogatástkapott a 2012-2013-as évre.
 
Önálló kötetei:
No! Jé! Avagy egy mai, magyar merény [kisregény], Új Bekezdés, Miskolc, 1994 Roskadás [versek], Seneca, Budapest, 1997
Zsír Balázs [pikareszk regény Gángoly Attilával], Hungarovox, Budapest, 2001 Japánkert [versek], Parnasszus könyvek, Új Vizeken sorozat, Budapest, 2002 Magyar rulett [novellák], Széphalom Könyvműhely, 2006
Csípes M@tyi [vígeposz], Z-füzetek, 2006
Biztos fogyás [állatmesék], PONT Kiadó, 2008
Ecettel savanyítok (Memento Móni) [mozgássérültekről szóló novellák], PONT Kiadó, 2010 [http://ecettelsavanyitok.blogspot.com]
Zsír Balázs olajra lép [pikareszk regény Gángoly Attilával], Tarandus Kiadó, Győr, 2011 [www.zsirbalazs.hu]
Páternoszter [regény], PONT Kiadó, 2012
Hovavonatozni [versek], Hungarovox Kiadó, 2013
 
Megjelenés előtt áll Sziszi című kerékpáros regénye, mely MASZRE alkotói támogatással készült.
Kötetei mellett számos folyóiratban és antológiában publikált.
Újságíróként a Börtön Újságba, a Pest Megyei Hírlapba, a Vasárnapi Hírekbe, a Magyar Nemzetbe, a Szabad Földbe is írt.
Tagja a Magyar Írószövetségnek (2002), a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek (2006) és a Kelemen Kör Független Művészeti Egyesületnek (2005, 2007), az Újnyugat Irodalmi Körnek (2013).
 
Itt többet is megtudhat róla:
*
Sziszi
(regényrészlet)
 
– Helló! Gurulhatok veled?
Így kezdődött Lénával való, kezdetben baráti, aztán viharos, végül megszottyadt ismeretségünk. Körbenéztem, de nem láttam magam mellett senkit, akinek női hangja lehet. Megint körbenéztem, de hirtelen fékezni kellett, úgyhogy kénytelen voltam leugrani a nyeregből, hogy megtartsam az egyensúlyom, s ahogy húsz centivel lejjebb megismételtem a körbekémlelést, egy csupavigyor, de roppant helyes lányfejet láttam felém bazsalyogni az izzadt csillogású vádlik s a napfényt porlasztó küllők erdejéből.
– Én voltam. Azt kérdeztem, gurulhatok-e veled?
Furcsán sandítottam rá. Pimaszul végigmértem. Miért van ez annyira lent? Igen, igen, jól látom. Kézzel hajtja azt a szerkentyűt, a lábai kinyújtva. Vállas egy csaj. Mint a kenus amazonok. De csípő alatt, mintha nem is lenne… Ez rokkant – futott át rajtam. Aztán összeakadtak tekinteteink, azaz az enyém újra belekapaszkodott az övébe, mely következetesen azt leste, merre pásztázik az enyém.
– Ez van, nem muszáj. Fölmértél, dönts! De nagyon jóképű pasas vagy. Úgyhogy gördülnék veled, ha nem zavarlak… Meg…
– Meg?
– Szóval nem parádézol negyedmillás öltözékben, nem égetted magad barnaszénné a szoláriumban, nincs veled senki, magányos harcos vagy… Korábban ugyan futár voltál, de mára kilazult a vádlidból a Pantani-görcs… (Itt harsányan, kicsit idegesítően is, elnevette magát.)
– Poirot?
– Léna. Szekeres Léna. Huszonhárom. Balesetes. Az érettségi utáni buliból hazafelé… Szóval gurulhatok veled?
– Tőlem – vontam vállat flegmán… – Egyébként Szilamér – nyújtottam kezet, de a sor továbbhajtott minket, úgyhogy csak ujjaink értek össze egy pillanatra. A kormánymarkolászásból szabadult, újra vérrel telt, kipirosodott ujjbegyek…
Mit akarhat ez tőlem? Csinos, az igaz, de… Nem vagyok alkalmas senki pátyolgatására…
 
Mióta széttörtem magam, valóban nem futárkodom. De a cimborák a régiek. Csak egy hibádzik, ő ottveszett. A New York-i postások Trekjén süvített egy kanyarodó ZIL alá. A négykeréken gördülő műemlék bedolgozta a flaszterba a hozzá képest csak „papíripari paripát”, s lovasát, Kenderest. Beceneve volt a Kenderes. Nem Horthy-rajongása, hanem kenderrajongása révén. Ő maga termesztette a panelbérlemény üvegteraszán, ahol a szubtropikus hőmérséklet minden sarjadó életet burjánzásba, majd virágözönbe kényszerített. Ültetett, gondozott, növelt, majd betakarított. Aztán szívott… Mindene volt a szívás. Az élete is merő szívás volt, úgyhogy nem vetette meg senki. Egy álomban suhant előre. De az álom végén ott kanyarodott a ZIL. Azt mondják, hogy a szájából kitépni sem lehetett a dekket, úgy rászívta magát, utolsó bennszakadt leheletével. Ha szobrot állítanak a fűszívónak, akkor róla mintázhatják. Egyszer-másszor vele szívtam, de én a fröccsökre esküdtem. Tisztán néha, csak ezer forint(/üveg) fölötti nedűknek járt ki e tisztesség, kis- meg nagyfröccsként ritkán, főleg a balatoni strandokon, hosszúlépésként csak méregerős paprikákkal, ellenben házmesterként és viceházmesteres esti, lazulós üdítőnek mérhetetlen mennyiségben öblögettem a másfél litykós, félminőségi borokból. Ilyen alak voltam, na. Mit tagadjam. De mentségemre szolgáljon, hogy a krúdyig sosem jutottam el (egy rész szóda, kilenc rész bor). Végigittam az ifjúságom. Ezért nem lettem profi kerékpáros sem, mert egy reggel megajánlott borozással simán más pályára állítottam a napom, s messze kerültem az edzésnek kijelölt hegyeket. Megesett, tekerés közben is beugrottam egy-egy hegyi falu kármentőjébe, főleg, ha előnyre tettem szert, ami nem volt ritka, mert őserő dagadozott bennem, amihez hozzátenni bármiféle edzéssel is nehézkesen lehet, ellenben lefaragni belőle lassan, de biztosan, nos, az lehetséges. Hány ilyen őserőt láttam negyvenéves romjaiból kikandikálni. Főleg ezekben a hegyi falvakban… De hagyjuk… Elkalandoztam, ahogy az jó szokásom. Talán nem akarok Lénázni... Belevágtam, járjunk a végére az emlékeknek. Mert minden fontos lehet. Megeshet, most jut majd eszembe egy szó, ami miatt úgy alakult, ahogy… Vallom, semmi sincs véletlenül, sőt, a véletlenek a legnagyobb sorsalakítók. A véletlenek, amelynek alig tulajdonítunk nagy jelentőséget. Persze nem arra gondolok, hogy lekésem a repülőt, ami két óra múlva lezuhan, hanem arra, hogy találkozom valakivel, akivel beszélgetek, s azt hiszem, ennyi. De bennem marad egy akaratlan fullánk a csevegés ezer szurkapiszkájából, ami begyűlik, gennyesedik, kifakad, és a helyén olyasmi marad, mint régen volt hegeim, ám ha megkapargatom, ha megnézem közelebbről, esetleg nagyítóval is vizslatom, megláthatom – ez a forradás merőben más. S ha itt nem a bőrünkre, hanem a lélekre gondolunk – mert lelkünkre megy a játék! –, furcsa életmásító fullánkveteményt találunk.
 
 
"Óriáskerék"
 
Szóval Léna, a gördülő lelkiismeret… Bevezettem ebbe a társaságba, aminek nem a cimboráim mivolta miatt nem örült, hanem amiatt, hogy így nem lehetett eleget kettesben velem. Mert kettesben akart… Gördülni. Már a másnapi randinkon úgy vettem ki, hogy szerelmes, még a lábai is másképp pihentek a járgány végtagtámaszain. A szeme pedig… Örvénylett, hívogatott, ha eszébe jutott a helyzet reménytelensége, haragoszöldben dúlt. És jól láttam. Már a második mondatában kitálalt. Meg is babonázott ez a nyíltság. Ez a célratörés.
– Szeretlek. Képzeld, veled álmodtam, s épp házasodtunk. Úgy ébredtem, hogy szeretlek. Tudod, én se jobb-, se ballábbal nem tudok kelni, úgyhogy ez egy tárgyilagos kijelentés: Sze-ret-lek.
Itt megint az az idegesítő nevetés következett, amit ki nem állhattam benne, igaz, csak másodszor harsant, mióta ismerem. Mégis ez a nyihorászás valamit hozzáadott a Lénából szublimáló bűbájhoz. Aztán csak nézett.
– Khm… Hát, tudod…
– De ne zavartasd magad! Gördüljünk! Gördülés közben sokféle elhatározás megérhet az emberben. Aztán vagy elrohadnak, vagy leszüreteljük őket. Gördüljünk! Nem kell, semmit ne válaszolj, hiszen csak egy sületlen kacsa vagyok. Kripli Léna, tisztelettel.
 
Annyira tetszett ez a stílus. Mindig efféle nőt akartam. Stílusos nőt. Akiben ősanyagként rejtezik a stílus, aki nemcsak addig stílusos, amíg férjet fog, hanem utána is az marad, akin a stíl nem máz… Hát most megkaptam. De hát tényleg kripli. Mit lehet vele csinálni? Hogyan sétálunk az utcán? Nem gördülhetünk mindétiglen. Hogyan dugunk? Imádom, ha a női láb átfogja a derekamat tüsténkedés közben, de tőle ez el se várható. Sőt, még úgy kell odább tessékelnem csökevény combjait, hogy odaférjek. Amíg elsöpröm a lábait, addig kétszer is lelankadok…
– Miért a szexre gondolsz? – zavart föl méltatlankodó gondolataimból. De nem maradt időm válaszolni, mert felülről vagy öt biciklista zúdult lefelé a tabáni mindig a vörös úton. Úgyhogy a meghitt egymás mellett gördülést fel kellet adnunk. Időt nyertem legalább…
Aztán alighogy egymás mellé kormányoztunk, újabb csoportozat bontakozott ki a kanyarból. Dzseklondon, aki mindig arról álmodozott, hogy kerekes kutyaszánt fabrikál, aztán állatvédelmi szempontjait elősorolva rájött, mennyivel nagyobb tüdőkárosodásnak van kitéve egy budapesti szánhúzó kutya, mint egy klondike-i. A másik ficere pedig Tubi volt, pontosabban Or-not-tubi, a galambok nagy barátja, aki azt a megfigyelést tette, ha egy padon ülve morzsázol, csak a mozgássérült galamb jön oda a lábadhoz kosztolni, az épek a karnyújtáson túlra pattanó prézlit keresik. Rezümé: a nyomoréknak nincs mit vesztenie. Tubi tett ugyan még egyéb ornitológiai megfigyeléseket is, de azokat elfelejtettem… Amit meg elmondtam, kicsit ráillet erre a nőre, aki most, mintha árnyékom lenne, teljesen az én ütememben, féknyomás-erősségemmel áll meg. Belém nyilallt – nem szabadulok… Dzseklondon és Tubi nagy füvesek voltak, s mivel húzták a levesnótát, azaz déliharangoztak, invitáltak minket a zöldbe egy kis zöldre. Velük mentünk. Mire leszálltak a gépekről, már égett Dzseklondon szájában a spangli. Léna unottan vizslatta a totálraszta Tubit és a punkra nyírt Dzseklondont. Kilógott a körből. Szívtam én is. Köhögtem, mint állat, úgyhogy a következő pöff helyett feltartottam a kezem. Léna alapjáratban sem kért.
– Én beszívva születtem, semmi értelme – tette hozzá magyarázólag.
– Haha – hagyta el Tubi száját egy tetszés-szintagma.
Tulajdonképp mióta találkoztunk, kábé öt perce, a hahán és a Gyertek a bozótba zöldezni-n kívül nem is hangzott el más. Körbejárt az érintés. Pontosabban egymással pingpongozott Dzseklondon és Tubi. A második dekk után egy jóllakott pá hagyta el Tubi ajkait. Felkaptak a gépekre, s már ott se voltak…
– Ez katasztrófa – mondta Léna.
– Á, beszédes fiúk ezek. De magyar ember evés közben nem beszél.
– Cinikus vagy, mi? Azt nem bírom. Nem szereted, hogy magyar vagy?
– Nem is gondolkodtam ezen…
– Akkor minek ízetlenkedni. Én egy nemesi családból származom. Ketten a Gulagon végezték, egy Recsken, hárman meg a végestelen Alföldön. Igazi magyarok voltak, akik soha nem mondtak rosszat a magyarságukra, még viccből sem…
– Jó, jó bocs. Nem tudtam, hogy ennyire sértődék…
– Ez nem sértődés kérdése, ez beállítódásé. Én sem viccelek mások hovatartozásán, akkor mások se az enyémen…
 
Kicsit megijedtem. Hű, egy mélymagyar amazon. Magam elé meredve toltam ki a fűbuckákon nyekkenő masinát. Most fel kéne pattanni és pucolni, mint Pantani. De nem bírtam megtenni. Ott szuszogott mögöttem, mert kivinni a háromkerekűt ebből a kaviccsal elegy fűcsomós sztyeppéből nem volt egyszerű mutatvány. Simán faképnél hagyhatnám. Hiszen hogy fapofán vágott. Mit képzel?! Alig ismerjük egymást, aztán kioktat… Jó, jó, roki. Címeres nemes. Címeres ökör – bugyborgott ki belőlem a cinizmus. A családját levadászták a háború után. Erkölcsi- és pedigréhátrányban vagyok. Mert mit tudok felmutatni vele szemben? Mit is? Semmit. Szilágyi Szilamér. Árvaházi gyermek. Tolnából. Tiszta lap. Gyökértelenség. Hovatartozástalanság. Egy nagy nulla. 18 évig az állam nevelt. Nem volt apám, hogy a nyakamba csördítsen, ne igyál, versenyezz! Nem volt anyám, aki elsüsse a banalitást, tanulj, hogy többre vidd nálunk! Nem voltak testvéreim. Az állam egykéje voltam. Az állami társas magány jó példánya. Lehettem volna maláj vagy inuit árva is. Számít nekem, hogy magyar… Kiértem az útra, és se szó, se beszéd, felpattantam Zöldkőre, pardon, még be sem mutattam a biciklim, és nekiindultam az emelkedőnek olyan ütemben, amiről sejtettem, Léna nyolc karral sem tudja tartani, nemhogy beérjen… Szóval csak otthagytam. Nulla vitakultúrám, mely a vitákat kirohanásokkal (lakásokból, kocsmákból) vagy mély hallgatásokkal zárja le, meg erkölcsi nullaságom, szóval az abszolút és teljes nullaságom, ugyanakkor origó középségem, mely ezt a nullaságot mégis valaminek az eredőjeként, közepeként, kezdeteként definiálja, hogy maradjon azért némi egóm a továbbéléshez, ily tetszetősen oldotta meg a keleti kérdést. Tulajdonképp egy hatalmas nullának képzeltem magam, mely magába foglalja az összes szám tulajdonságát, akár a színtelen fény a spektrumot. Van itt azért egó, tagadhatatlan. Legalábbis este a törzsteraszon, ahová visszavártak, bár már nem tekertem megélhetésszerűen (befröccsözve), olyan garral meséltem a többieknek, hogy jól jöttem ki az egészből, s pajtási hahotában törtek ki. Röpködtek a megjegyzések: mit magyarkodik, mélymagyar lubáré, fasz kell neki, aztán befogja, nemes?, akasszátok fel a nemeseket!, szarmagyar, nincsenek itt magyarok, csak agyarok, Rákóczi királyt is legyakta egy agyaras, ez egy K-medencei ázalag, multikulti, világzene, székely szarta a magyart, te meg román vagy, mit káricsálsz, én székely vagyok, bazd meg, azt se tudod, mi fán termek, jöttök ide románok, szlovákok, és még a tekerést is elveszitek előlünk, még a román is jobb, mint a kicsinyes, acsarkodó, feljelentgetős magyar, most olvastam a Badar Fügében, milyen szarfaszúak vagyunk mi Ma-Gya-Rok. Jó kis vita kerekedett… Pontosabban – így tíz év távlatából úgy emlékszem – fejünk mellet röpködtek a frázisok, a közhelyek, az alpári meggondolatlanságok, tobzódott a félműveltség, a butaság, sarjadt az előítélet, viharzottak a bazd-meg-ek, a bazd meg, bazmeg-ek (ez szépirodalmi idézet, ha nem tudnák…), s ha valaki halkabban kiabált, magyarán versenyképtelen volt, akkor egy idő után feladta, s ráhajlott a sörére, fröccsére, tekilájára, s témát feledve, de stílust nem, bazdmegolva bambult maga elé…
 
***
KLEMENT ZOLTÁN festőművész
(Nagykáta, 1967)
 
Festészettel 1985 óta foglalkozik. Művészeti tapasztalatait egyéni útkeresőként keresi és találja meg.
A 90-es évek elején az ELTE Tanárképző Főiskolán barátaival közösen létrehozzák a Havasok Művészeti Kört. Ebből a tevékenységből születik egy irodalmi lap Havasok címmel, melyben illusztrációkat közölt. 1993 óta szabadfoglalkozású festő.
1996–98 között kiállításokat szervezett kortárs művészeknek a Margitszigeti Kilátó Galériában.
2004-től, két éven keresztül a Magyarországi Volksbank kiállítás-sorozatának rendezését segítette.
Alapító tagja a Kelemen Művészeti Egyesületnek, amely képzőművészeti és irodalmi programokat hozott létre. Továbbá tagja a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület közművelődési tagozatának.
 
1996-tól kiállítás-szervezői tevékenysége folyamatos. Mint közművelődési szakember művészeti szolgáltatás-szervező, kiállításrendező működik tovább.
Számos munkája megtalálható hazai, és külföldi magángyűjteményekben.
 
Kezdetben tájképeket festett, melyek a lágy, szellős, francia festészet hangulatára emlékeztetnek. Festészete mindinkább gondolati síkra terelődött, absztrakttá vált.
Világa könnyű és elegáns. Festett-vésett fémtáblaképei izgalmas posztexpresszionista hatással okoznak meglepetéseket. Lírai festészete az elrejtett természet és nézője közötti kapcsolatot kutatja.
 
Jelenleg a Veresegyházon működő kortárs művészeti kiállítóhely, az Udvarház Galéria művészeti szervezője, rendezője.
 
Munkái Vácott, a Curia Borházban és Gödöllőn, a Levendula Galériában láthatók.
 
Gyűjteményben:
Hotel Gellért – Budapest
Curia Borház és Bormúzeum – Vác
Önkormányzat – Veresegyház
Volksbank Zrt.
Mercedes-Benz
 
Kiállítások (válogatás):
1988. Rét Galéria – Budapest
1988. Kilátó Galéria –Margitsziget, Budapest
1992. ELTE Tanárképző Főiskola – Budapest
1992. Művelődési Központ – Győr
1994. RS-9 Stúdiószínház – Budapest
1996. Hotel Gellért – Budapest
1998. Sissi Galéria – Stefánia Palota, Budapest
2002. Euroklub Galéria – Budapest
2003. Duna pArt Galéria – Vác
2003. Volksbank Galéria – Budapest
2005. Városi Galéria – Veresegyház
2007. Duna TV – Budapest
2007. Merlin Színház – Budapest
2009. Faluház, Szakrális hetek – Erdőkertes
 
Csoportos kiállítások:
1995. Tápiómentén született művészek kiállítása – Tápiógyörgye
1996. Rácz Stúdió – kortárs művészek kiállítása – Budapest
2008. Honti Múzeum – Zsinagóga Galéria – Ipolyság
2008. KOGART Ház, Mecenatúra, Budapest
2009. Színhely Galéria, „A repülés szelleme” – Nemzetközi repülőfilm fesztivál – Budapest
2009. Újpest Galéria – Budapest
2009. Székely Bertalan Műteremház – Szada
2010. Opera Galéria – Aviation Art – Budapest
2010. HungaroControl Galéria Budapest, AIRPORT Ferihegy
2010. Kilátó Galéria, „Szinergia”, Margitsziget, Budapest
2011. Udvarház Galéria, Együttállás – Veresegyház
2014. Ars Sacra Fesztivál, Unitárius Egyházközösség, Budapest
 
Díj:
2014. Lisznyay Szabó Gábor Művészeti Díj
 
***
 
SZAPPANOS GÁBOR író, műfordító, szerkesztő, publicista, tanár
(Budapest,1962)
 
Az ELTE BTK angol–olasz szakán végzett, 1987-től 1994-ig az Európa Könyvkiadó angolszász–skandináv felelős szerkesztője, 1994-től szabadúszó, 1997-től 1999-ig a Nagyvilág folyóirat, majd 2005-től a PoLíSz műfordítási rovatvezetője, jelenleg kreatív írást és szerkesztést tanít.
 
Angol, svéd, dán, norvég és olasz nyelvből fordít. Dán és izlandi drámafordításaiból többet is bemutattak magyar színházak. Eddig tucatnyi könyvfordítása jelent meg.
 
A szerző írásai számos antológiában, továbbá majd’ harminc napilapban és folyóiratban láttak napvilágot, többek között a Kortársban, a Magyar Naplóban, a Hitelben, a Bárkában, a Kalligramban, a Magyar Lettre-ben, az Életünkben, a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban.
 
Önálló kötetei:
Apokrif történetek – Novellák egy hétre (Hungarovox, 1999)
Szárazbabódi dekameron (elbeszélések, Hungarovox, 2002)
Ajándéknapok a túlvilágról (elbeszélések, Kráter, 2007)
Csőregh Márton válogatott szenvedései (pikareszk művészregény, Kráter, 2008)
A Királynő mélyén (erotikus történelmi kalandregény, Tarandus, 2011) Boldog Szindbád pokoljárásai (utazóregény, Tarandus, 2012)
 
Kiadás előtt áll A második eljövetel című regénye az utolsó ítéletről. Nyolc szakmai díjjal ismerték el munkásságát. Novellisztikája 1998 óta szóbeli érettségi tétel volt több budapesti gimnáziumban.
*
A Királynő mélyén

(Erotikus történelmi kalandregény – részlet, a könyv utolsó fejezete)

5.

Visszatérés

Nem sokat teketóriáztunk. A nyugalom szigetét a földrengés pillanatok alatt borzalmas hellyé változtatta. Szétterítettem a szőnyeget, és intettem Szindbádnak, hogy pattanjon fel rá. Mielőtt nagyobb bajunk esik. Nem kellett noszogatni alakmásomat, azonnal lekuporodott a napkorong közepére. Én is leültem mellé, és ekkor hirtelen komoly döntés elé kerültem.

– Rendben van, megmenekülünk, de most hova menjünk?

– Te vagy az okosabb, Gyula, te határozz – hagyta rám a felelősséget Szindbád.

– Na, jó… akkor először megnézzük, milyen örömmámorban úszik Petra a szabadság első napján – mondtam, de titokban arra gondoltam, hogy az igazi ok, amiért odamegyünk: talán viszontláthatom Talithámat. – Szőnyeg, vigyél Petra városába, a főtérre, Aretasz Philopatrisz király halálának napjára!

Fő az elővigyázatosság, nehogy a pontatlan utasítás miatt rosszkor érkezzünk a kővárosba. Amint a szőnyeg lassan felemelkedett velünk, a kis mecset kupolája összedőlt, és porfelhő emelkedett a helyén.

– Az öregasszonyt nem láttad, amikor visszamentél? – kérdezte kissé megkésve Szindbád.

– Nem, csak az embert. – Érdekes lett volna tudni, hogy mi lett a sírboltban a szarkofággal és a fekete kővel. Meg azt is, hogy miféle Hárúnnak a sírjánál voltunk, és egyáltalán mikor…

Kísérteties élmény volt visszafelé röpülni Petrába. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha az alvilágba utaztunk volna vissza, ugyanis a homokvihar egyre jobban elhomályosította a napot, már-már olyan fényviszonyok kezdtek uralkodni, mint az alsó Petrában. Az is megfordult a fejemben, hogy ez netán Aretasz bosszúja a túlvilágról vagy a teljes megsemmisülésből: beprogramozta a szőnyegbe, hogy az alvilágba vigyen vissza bennünket… 

De inkább bízzunk a tapasztalatban: Talitha elmondása nagyjából igaznak bizonyult, bízzunk hát benne, hogy mostantól fogva újra az én képzeletem irányítja a szőnyeget. Így is volt: hasonló tájakon jártunk, mint a kővárosból elfelé jövet, bár akkor nem tudtam ugyanúgy figyelni, mint most, mert üldöztek bennünket. Ezúttal békésebben szemlélhettük volna a látványt – talán még élvezni is tudtuk volna az utazást, ha az előbb nem lett volna ez a szörnyű földrengés. Eszembe jutott, hogy pihenni itt sem volt módunk, pedig már tegnap reggel óta úton voltunk, és oly sok minden történt velünk, mint másokkal egy élet alatt sem. Most mégsem éreztem fáradtnak magam: van a hosszú ébrenlétnek egy olyan pontja, ami után nem érez már fáradtságot az ember, csak valami boldog lebegést – hasonló ez ahhoz, mint amikor órákon át megállás nélkül írok, és szinte eltűnik mellőlem minden, csak úszom önfeledten az alkotás mámorában.

Az utazás időtartamát ezúttal nem jelöltem meg, tehát a szőnyeg maga határozhatta meg, mennyi ideig tartson repülésünk. Nem sokáig tartott, pár perc múlva meg is érkeztünk az úti célunkhoz.

A látvány, amely madártávlatból a város főterén fogadott, belém fojtotta volna a szót, ha lett volna mit mondanom. Mindent elfelejtettem hirtelen, talán még a nevemet is, sőt, még azt is, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Először is, rövid utazásunk során egyre súlyosabb méreteket öltött a homokvihar, és olybá tűnt, hogy a rengeteg felkavart homokot mind itt, a város főterén zúdítja le az arctalan természeti erő. Fokozta a jelenség különösségét, hogy a homok színe rideg szürkésfehér volt, nem pedig sárgás vagy vöröses, (amilyennek képzelné az ember), tehát egy kicsit olyannak tűnt az egész, mint odahaza Magyarországon egy kiadós hóvihar. Egyformán szürkésfehér volt az ég és a föld. Mintha Petrában egyszeriben beállt volna a tél.

"Havasok"

Szőnyegünkkel nagyjából a templom tetejével – a kőurnával – egy magasságban lebegtünk. Allat szobra tűnt föl először, amely itt, a fönti városban is, íme, a helyére került. Tudni kell, hogy a szobor az utcatorkolat felé néz, tehát úgy is mondhatjuk, hogy a város felé, ha a várost a hosszú főutcával azonosítjuk. Lejjebb ereszkedtünk a szőnyeggel, hogy jobban lássam az arcát. A Talitha leírta gyönyörűséges arcon az a bizonyos archaikus mosoly ült, amely a maga talányosságában egyszerre fejezhet ki örömet és bánatot… Hát, Allat ezzel a mosollyal szemlélte, ami a lába előtt zajlott a téren. Ott, ahol lebegtünk, négy-öt méterre a holdistennő feje fölött, illetve egy kicsit előtte, még a sűrűn hulló homokszemek percegését is hallottuk. A szél most elült… Halkan, vigasztalanul, függőlegesen hullott a homok. Allat nézte, nézte a szörnyűséget, ami előtte volt: itt nem sürögtek-forogtak az élők, mint a holtak az alvilágban, szinte mozdulatlan állóképeket nézett Allat. Először azt hittem, megint a „Körbe áll sok kislányka” játékhoz készülődnek a petraiak, de aztán láttam, hogy a szabálytalan emberkörök közepén néhány ember áll – azaz nem is áll, hanem térdepel, kezeit az arca elé tartva. A körben ácsorgók férfiak, nők vegyesen. Aztán mint valami vezényszóra, a kör közepén térdeplő szerencsétlenekre kövek kezdtek záporozni, és a köveket a petraiak dobálták rájuk. „Nesze nektek, rohadt fogdmegek! Dögöljetek a királyotok után! Hogy ilyen hűségesen ragaszkodtatok a gonosz mágushoz, segítünk, hogy ne szakadjatok el tőle soha! Átsegítünk a túlvilágra!” – rikácsolta egy bosszúszomjas hang. Te magasságos ég, ezeket itt megkövezik! Átlibbentünk egy másik kör fölé, és itt döbbenten ismertem fel a leendő áldozatokban kettőt a Kocka papnői közül. Ők már vérző fejjel, elhomályosult tekintettel néztek a semmibe. Őket nem térdepeltették, hanem mellig beásták a homokba, hogy ne dőlhessenek el. „Fogdmegek kurvái, ti díszes szüzek, nyissatok bordélyházat a halottak birodalmában!” A harmadik kör volt a legnagyobb, azaz itt voltak a legtöbben a megkövezők, és itt voltak a legdühösebbek is. „Királyi szajha, fehérmájú halálosztó, most megkapod te is a jussod!” Talitha! Királynőm! Téged is?!

Valamit tennem kell! Meg kell mentenem! A szemem láttára nem halhat meg! Még lejjebb kormányoztam a szőnyeget, egyenesen Talitha felé. De sajnos ő is be volt ásva a homokba, képtelenség lett volna fölhúznunk Szindbáddal a szőnyegre, és elmenekülnünk vele. A dühös petraiak, amint meglátták a repülő alkalmatosságot, azt hitték, a mágus Aretasz tért vissza a holtak birodalmából, hogy magával vigye hitvesét. „Takarodj innen, király, te már halott vagy, minek jöttél vissza odaátról?!” Talitha azonban menten fölismert. – Minek jöttél vissza, Dulá, kedvesem? Most látod sanyarú sorsomat, bárcsak egyenesen hazatértél volna a hazádba…

Többet nem mondhatott, mert a két szeme között akkora kő csattant, hogy menten eszméletét vesztette. De mi sem sajnálkozhattunk rajta sokáig, mert nekünk is bőven kijutott a kövekből. Először Szindbád kapott egy hatalmasat a füle tövére, aztán én is egy kisebbet az orromra. Menten eleredt az orrom vére. Ennek fele sem volt tréfa, ha maradunk, mi is kiterülünk a szőnyegünkön, aztán már mindegy lesz, hova röpít bennünket. Följebb emelkedtünk, ahol már nem érhettek el a földobott kövek sem, és lassan lebegni kezdtünk az utcatorkolat felé. Visszatekintve a főtérre az volt az érzésem, mintha egy kivégzőhelyet hagynánk el. Az utcatorkolat után megélénkült Petra, ott már majdnem olyan buzgalommal jöttek-mentek az emberek, mint az alvilágban. A holtakat azonban semmi cél nem vezérelte, míg ezeket az élőket, a szabadságuk első napján, szemlátomást a bosszú vezérelte. Visszaidéztem, mit mondott Talitha a perzsa mágus előtti időkről: „Mértékletes, dolgos, jóravaló emberek lakták Petrát, akik békében éltek egymással.” Úgy látszik, húsz év zsarnokság sehol nem múlik el nyomtalanul… A királyi palotánál láttuk a legnagyobb nyüzsgést. Nagy zabrálás folyt, petraiak tömege tolongott a palota bejáratához vezető széles lépcsőn, és hordtak ki minden értéket, amit tudtak, aranyserlegeket, kisebb-nagyobb arany- és ezüstszobrokat, díszesen faragott bútorokat. Itt-ott persze errefelé is láttunk alkalmi kivégzőhelyeket, egyet máris a palotalépcső oldalában, ahol két férfi épp elráncigált egy karon ülő kisgyermeket az anyjától vagy a dajkájától, aki talán a palotában szolgált cselédként vagy miként, elráncigálták a kicsit, és egyikük visszakézből hozzávágta a kőlépcső oldalához. Menten kiloccsant az agyveleje, az asszony pedig éktelen sivalkodásba kezdett. De ő sem sokkal élte túl a kicsit, neki egyszerűen beleverték a fejét a lépcsőbe. Amikor elengedték a testét, félig kicsavarodva zuhant a földre, és láttuk, hogy az arca vörös pép. Lehet, hogy ő is egy fogdmeg rokona volt. Elgondoltam, mi lesz akkor, ha szinte minden petrairól kiderül, hogy valamilyen atyafiságban áll valamelyik királyi szolgával. Lesz-e valaki, aki tisztának bizonyul, és a végén képes lesz-e elbánni az utolsó „árulóval”?

A természet azonban olykor beleszól az emberi dolgokba, és megold az emberek helyett kellemetlen feladatokat. Ezúttal például megakadályozta, hogy a „dolgos, jóravaló” petraiak egyenként megöljék egymást, és megakadályozta, hogy bármelyikükben is felébredjen a lelkiismeret. Az történt, hogy irdatlan földrengés rázta meg a várost. Minden épület és minden homlokzat összeomlott, kő kövön nem maradt a kövek városában, a homok munkáját – amelyet rossz előjelnek is vélhetett volna az érzékeny lélek – a kövek folytatták, amelyek mind a főutcára zúdultak a hegyoldalakból, ízzé-porrá zúzva mindent és mindenkit, ami és aki az útjukba akadt. A bosszúszomjas gyilkosokká vált városlakókkal a természet végzett. Szőnyegünkön egyik helyszínről a másikra röpültünk a város fölött, és néztük a pusztulás képeit. Kíváncsiságból persze visszatértünk a főtérre is. Allat szobra a földmozgás miatt orra bukott, de nem tört el. A sok homok, ami lehullott, puha ágyat biztosított az istennőnek. Mivel a főtér nagy volt, a talapzatáig nem gördültek leomló kőtömbök, és nem tettek benne kárt. Az emberekben viszont igen. A legtöbb petrai a téren – aki még életben maradt – a törmelék és a romok alatt jajveszékelt. Talithát nem is láttam, ő már bizonyára régen meghalt, és a második menetben rázúduló kövek végképp eltakarták a szemünk elől. Alighanem ez lesz a sírja az idők végezetéig.

A romok között észrevettem egy furcsa, korongforma tárgyat, először nem tudtam, mi lehet az. Ismerősnek rémlett. Mondtam Szindbádnak, hogy most egy kicsit leereszkedünk, úgysem támad meg bennünket senki immár, és egyáltalán: nincs is senki, aki megtámadhatna, hiszen mindenki halott vagy haldoklik. Allat fejétől csak egy méterre hevert az a dolog. Leugrottam a szőnyegről, alakmásomnak meghagytam, hogy maradjon a szőnyegen, álljon készenlétben, hátha mégis gyorsan menekülőre kell fognunk. 

A zsirardikalapom volt. Nem hittem volna, hogy valaha visszakapom. Fölvettem a homokból, leporoltam a barna szalagját, és föltettem a fejemre, hetykén félrecsapva, ahogy egy bonvivánhoz illik.

***
PAYER IMRE költő
(Budapest, 1961)
 
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát és PhD fokozatot irodalomtudományból. Már költői indulása is figyelemre méltó. Az 1980-as években egész újságoldalon mutatta be a műveit az Élet és Irodalom. Azóta is rendszeresen publikál költeményeket, tanulmányokat, esszéket, kritikákat, novellákat. A szépirodalomnak nemcsak alkotója. hanem értelmezője is. Mindezt nemcsak nyomtatott és internetes formában, hanem több előadáson is bizonyította. Írásai számos folyóiratban, heti- és napilapban, antológiában jelennek meg, műveit több nyelvre is lefordították.
 
Önálló verseskötetei:
Létbesurranó (1991)
Föl, föl, ti rabjai a földalattinak! (1998)
A bábjátékos függönye meglibben (2001)
Egyes szám, egyetlen személy (2003)
Pattanni, hullni (2009)
A fehér cápa éneke – The Great White Shark’s Song (2009)
Egyre közelít – Es kommt immer näher (2013)
 
Költeményei rendszeresen szerepelnek reprezentatív antológiákban, például a Szép versekben és Az év verseiben. A Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron – abban az évben, amikor Magyarország volt a főszereplő – a magyar költészetet bemutató kétnyelvű versgyűjteményben is helyet kaptak írásai. Munkásságáról számos méltató kritika és tanulmány is napvilágot látott.
 
Díjai:
Artisjus-díj, 1998
Nagy Lajos-díj, 2000
Szépírók különdíja, 2001
Parnasszus-díj, 2004
József Attila-díj, 2012
Bánkuti Miklós-díj, 2015
Salvatore Quasimodo különdíj, 2015
 
*

Ha hívsz

Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Közelebb vagy most, mint egykor
a kopár gőgben?
Mire megtanulnék élni, meghalok.
Nem adatik meg a bölcs öregség?
Aszottan meglett emberből válni fiatallá:
bolygónyi térkép bolygó nélkül.
Mindenségével hogy mérném magam?
Hogy lennék ember, fényre zárt fogoly?
Aszály utáni tetemföld felett
mesterséges nap, műanyag mosoly.
Szeretnék neked mégis felelni.
Számot adni. Amíg lehet.
Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.

Ha éppen sétálok – vagy csak úgy megállok,
meglep egy pillanat.
Az utca, házak, egy ismeretlen
tündöklő foltban világolnak.
A fénysugár érkezik és indul
az én szememből is – ahogy kimondom:
Milyen könnyű az alkonyat!
Megadatik látni, együtt látszani. Habár.
Türelmes űr, sötét semmi.
Az nyer a végén. A szétoldó. A nehéz.
De a kiküzdött tündöklőnek
fényes visszhangjai keringenek.
Talán. Majd. Mint beszélő obeliszkek
valami örök pagonyban.
Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Amúgy van még idő, megadatik, innen oda. Át.
Hallom egy láthatatlan vízesés robaját.

„Lélektől lélekig”

Lenne a léleknek

mintha érdes
pereme. De nem

is neki. A közvetlen előtte
valahova átvezető

anyagtalan közegnek
– sötéten csíkos szürkeség.
Ebben vagy.
Hogyan találkozhatnánk itt valaha?!
Oly véglegest meghatároz. Tőle
már az ablakon túli,
földi fény is valószerűtlen.

A fecskék és a kőbárány

Mint kamikazék, zúdulnak a fecskék
az utcáról az óvó kapualjba,
így fut a kőbárány, hátra csavarja
fejét, figyel, tekintetek rejtsék
az ódon templomfalon,
figyeli sebét és az üldözőit,
a mozdulatlan rohanásba von
látásokat, tekintetmorajba sző itt
és most időket visszasugározva
– zúgó csapatban őrült madarak –
újra visszaosztja,
őket a térre, s ami megmarad…

Mi maradt még? Ugyan... Mi vár más?

A világtalan téren a kiáltás.

A fehér sáv

Várom villogó vonalon,
a Teremtésbe lessek, ha van Isten.
De ez nem az a keskeny sáv,
ahonnan feltárulna. Egy másik
közegben vagyok, szűk belátásban.
Feszítő-fehér fázisban,
mikor kilépek, menekülök.
Némán villog, mint adáshibás képernyő.

***
ESZTERHÁS DÁNIEL szaxofonos, a Lost Sync Band tagja
(Budapest, 1980)
 
1992 és 1997 között Cipruson élt. A szigetországban kezdett el szaxofonozni a Lynn College nemzetközi zenei kollégiumban.
Hazatérte után számos zenekarban játszott, többek között az El Ninóban, a Malacka és a Tahóban, az Andantéban és a Plastic Rabbitsben. Több lemezen is közreműködött: így a Hollywoodoo zenekar és Korányi Dani CD-jén, valamint a Balaton Grooves válogatáson is hallható. Filmzenét, többek között a Moziérzés című kisjátékfilm zenéjét szerezte és játszotta szaxofonon.
Új, kísérletező csapatáról szólva:
„A Lost Sync Band koncertjein élőben játszunk, az elektromos alapok is élőben, a közönség szeme láttára, füle hallatára a színpadon alakulnak, ami a szokványos playback-valamihangszer produkcióval teljes ellentétben áll, mint élő, progresszív alkotásmód. Ugyanakkor nem teljes improvizációról van szó, a zenei „játszótér” markáns, a zenekar tagjai által ismert és elfogadott határok közti zenei tér, ahol a lényeg az együttjáték és az összhangzás.
Bármiből zörejt készítünk, és számos hangmintát keltünk új életre. A zörejeket, hangmintákat ritmizáljuk, s elhelyezzük a zenei közegben, emellett akusztikus hangszereken szólalunk meg, melyeket a tér különböző pontjain helyezünk el. Muzsikánk elengedhetetlen eleme az emberi hang.”
A zenekarban képzett zenészek játszanak, ki a jazz, ki az indiai klasszikus zene világából érkezett.
Eddig felléptünk (a teljesség igénye nélkül) Ozorán, a Szimpla-kertben, a Cöxponban, a szarvasi Zebra Klubban, a Mixart Caféban, az Apacukában, a Nádor Kávézóban, és még sok helyen.
 
Meghallgathatóak vagyunk itt: 
 

***

BOLDOGH DEZSŐ költő, író, kritikus
(Budapest, 1967)

Született Budapesten, itt is él többnyire, három kötete van. Első könyve Gyalogbeszéd címmel 2005-ben jelent meg a Parnasszus Új Vizeken sorozatában. Ugyanitt látott napvilágot 2010-ben az Éjszakai kamionos című második verseskönyve is. Harmadik kötetét Történelem / Die Geschichte címmel (német és magyar nyelven) a Hochroth Budapest adta ki. Irodalmi folyóiratokban publikál, az Irodalmi Jelenben könyvrecenziói jelennek meg. Kedvencei – kelemeni társai mellett – számtalan élő és holt klasszikus, valamint Chipes M@tyás, Kampó Igric, Cangjang Gyacó és még folytathatná a sort. Egyszer díjat kapott az Aquincumi Költőversenyen, máskor megzenésítették néhány művét, ifjúkorában focista szeretett volna lenni, később talán sakkozó, jelenleg elszánt dorombjátékos.

*

Nephilimi portré

Lásd túl a Nap iker-arca néz rám

itt sose pislog a hatalmas üvegszem
nincs bűvigém „nyitja-csukja szézám”
özön lényeidnek bambulója lettem

Bosszant már a tér-idő az ó-év
eső csepeg lehetne bármi évszak
árnyad rajzol nephilimi portrét
aztán a tél csipkés lombjai közé fagy

Rád tündököl egy bolygónyi pária
kiürült szemmel bámul most a látnok
örökélet vagy örök adáshiba
csak mániáimat kerítő talányok

Egy új vízözönre egyéletem rest még
legyen jelbeszéded megannyi fényjel
és sűrű gyolcsban ragyogók az esték
mert vár a Nap és a harmadik éjjel

Hétköznapok

…Isteneimre igyunk és éljünk jól befelé szólsz

lassú mosollyal szívod az elkunyerált cigarettát
és körülötted bomlik a kastély langybelű káosz
mint amilyenből vétettünk valaha megigéző
tükrök perzsa fotel egy jim morrison-szerű ember
lép hozzád közelebbről kő-lepedékszerű vén arc
kétezer éves vad tulipán falakon fura címer
régi barátnők árnyai tévtanítók feketében
asztalodon egy élet-elixírrel telepancsolt
karcsú pohár…

…mert nem távozik el aki járja kimért maratonját
s nem közeleg így mondja a mester a néma robajban
és tág szembogarával fürkész rád mosolyog majd
lassan felszívódik a térben ahol csupa részeg
vad demiurgosz lebzseli át idejét miniszoknyás
lányok közt akik itt heverésznek mint a teremtés
óta nőnemű démonaink ama kertben...

*
…Csak lerovom köreim mert tartozom én is az égnek
mormolod ismét reggeli fény gonoszok szeretése
nyűtt hegedűk csupa zsongás némi humor felerészben
így telik életed itt el szűnnek a vad ideák is
rá-rátéveszmélni a múltra furcsa bizonyság
szikláid leomoltak és ez a pálmafa-hajtás
parkettádból egyetlen jó sky-chaneled most
mint a magányos egykedvűek furcsa talánya
köznapi dolgok közt kataton lebegésed is elmúlt
járod az árnyékod lefedő tömegekkel a várost
vésed a tőrbe neved még tesz-vesz benned a csontváz
álomi táj szent műanyagokból fos-színű házak
metró-hullák rossz grafitik kifelé fuvarozza
tested a konflis hála az égnek északi fényben
húzol el innét újra felébredsz már nyalogatják
arcod egy bosch-szerű piktor tájairól idetévedt
végül is ártalmatlan szörnyű szép szalamandrák
később lusta kövér tehenek mint india párás
reggelein pedig életedet itt töltöd a nyolcban
meg születésed előtti szeszélyes égi-lakók közt…

*
…Ülnek a kávéházakban vagy a négy fal közt
kb. száz éve a költők s némely hírlapi firkász
és egy szolgálatkész pincér hozza a tálcát
rajta pohár víz telnek az évek háborúk is
rá-rátörnek az emberi nemre a szellemek is meg-
mondották a szeánszon már hogy semmi para mert
kuglófot kapsz egy szonettér’ flekkért vacsorát és
a telefon beszarik kurbliznod kell de különben
elhúnysz aztán száz év múlva meg ülve lebegsz
majd egy ostoba hév-en vagy röpülőn a magasban
szárnyalsz mint a középkori szentek elragadáskor
vagy felhívod a főnöködet céges mobilon hogy
lovecraft véneinek szuszogása a vár hegy alól kis-
sé idegel meg kellene várnod a század esetleg     
múló bősz aionunk végét egy távoli csillag
útmutatása szerint max. konyhádig araszolsz ki
úgyse figyel mert épp tahitin van két hete megtért
mint fura vallások szeretetrohamában a hívek
úgy magyarázza az írást persze a méru leomlik
tűzbe vetül az összes metropolisz elenyész
ez bizonyos – bár humoros tévédből a sátán
még célelvű jövődről mantráz zöld lepedődre
ráhamuzott valami ittkallódó haverod….
(ez speciel jobban bosszant…)

  
"Képzeletváros"
Feljegyzések...
(Márai naplóinak, verseinek olvasása közben)
1.
Gyalul a kor egy számító mocsok gép
emberalakban hiába locsogsz még
kétszer kakilni születni néha kétszer
forogsz a poklok és dévák seregével
nem hiszed ami lett ami elmúlt
féligélt élet a halál is felfújt
koponyák hegye hajzata bomló koponyáknak
egyszer majd biztos rád tekint az emberátlag
az élet-távol sebe forr lelki-zivatarban
csinálj magadból embert én is így akartam
dühödt bolond vagy és nagy kívülálló
törött tükrök és kések közt homályló
befagyott mocsár semmiknek tengere
(műved a világ mű-világ igaz embere)
2.
Sarkkutató már úgyse leszel
sem miniszterelnök
így múlik ez a nyár lehull a nap
amint az égre feljött
még halandó vagy de körmöd hajad
nem növekszik csak az életed
a menetiránnyal szemben ülsz
és hátulról csapnak tarkón a szelek
felnőttkorod téged is
a massza közé kavart már
légy bűnöző vagy megélhetési irodalmár
haragos vagy és kinyúltan alvó
rabja a végső közönynek
kozmikus képtelenség kerít
mániáid forognak körötted 
3.
Ne feledd istened tízezer nevét
szivárványai mögött a kissé kosz-szín ég
úgyis kiszámítja számításodat
anyád méhében is jövendő senki vagy
fejedre olvas holnapot tavalyt
újabb tízezer napot ha rád ró
már sejted a bajt
mint hajnalát a kivégzésre váró
4.
Napló-élet de minek a napló
a percek szűnnek mint a jóság
irgalmatlan déli harangszó
(örökre elfordítottad az orcád)
5.
Most tűnj el innen azt mondom tűnj el
ne maradjon arcodon bűnjel
úgy járj mint egy járókelő
védjen emberöltözet
felejtsd el a felebaráti öklöket 
szemezz a lombokkal mögöttük
madaras menny kékül
magadat gyújtsd fel ne a világot
embertől emberig lobbanó lángok nélkül
6.
Pusztítsd el logikád lépj az egekbe
hiába hullsz a napba múltadat levetve
volt-nincs álmok a halál túloldalán
porhüvely vagy és faragott talány
új naplókat kezdenél újult életet,
rád unok és rám ámulsz
és újra ránk sötétedett
csak tespedő jelen van örök gyanakvás
jótékony éjfeleidből sohasem fakad más
ne naplózz lopóddz napra-nap
istenek kezére sohase add magad
 
 
 
Kapcsolódó anyagok:
Kommentek elrejtése, megjelenítése