Ugrás a tartalomra

„Benne élek a magyar, benne a bolgár irodalmi életben”

Úgy véli, költőként inkább Bulgáriában tisztelik, magyar vonatkozásban főként műfordítói és irodalomszervezői munkáját említi büszkén. Szondi Györggyel beszélgettünk friss József Attila-díja apropóján többek között a Napút folyóiratról és a Napkút Kiadóról, a könyvfesztiválról és jövőbeni terveiről.

Szondi György (Fotó: Kállay Kotász Zoltán)

Idén József Attila-díjban részesült. Mit gondol, mint költő, műfordító vagy szerkesztő vette át a díjat? Melyik Szondi Györgynek szól ez a díj?

Kurtán: három területen végzett alkotói tevékenységemre vagyok büszke. Kronologikusan: műfordításaim; a magyar–bolgár, bolgár–magyar kulturális mezőkön folytatott sok témájú tevékenységeim; irodalomszervezői munkám, ezen belül is a Napút/Napkút. A díjra terjesztések megfogalmazásában hol egyik-másik szerepelt, hol másik-egyik. Odavették a „költőt” is – e vonalon lehetnek önkérdőjeleim.

Az újabb időkben könyves műhelyünk eredményei, jó jelenléte jobban szem előtt van, a felsorolt másik két terület ugyanakkor nagydobon – érthetően – nem buffogott. Fordítói szerzetescella magányába ki kandikál be? Mi több – kis nyelvről magyarítva jelent meg az a tizennyolcezer verssor, az a tizenegyezer prózaoldal. De azért: eddig kapott magyar elismeréseim éppen az Európa Kiadó-beli nyolcvanas évek öt nívódíja. Vagyis a szűk szakma akkor felfigyelt. A bolgarista évtizedek odakinti híre-neve pedig – kivált az 1999 és 2009 közötti erőteljes (leginkább igazgatós) szófiai időmben – nálunk különösebb visszhangot akkor kaphatott volna, ha erre törekszem. De nem kenyerem a magamutogatás. Boldog voltam persze, mit tagadjam, az odakinti alkotói, tudományos és állami díjak szinte-tucatjával: a visszaigazolás természetesen jólesik. Kényeztettek. Hopp, ha belegondolok s pontosan fogalmazok, a leghosszabb bulgáriai jobbára vezetői jelenlét ama tíz évben – hungarológusi volt, a széles magyar kultúra lehetséges virágoztatása, és milyen nagyon sok magyar jelesség összebarátkoztatása a bolgár emberrel, tájjal és kultúrával.

Jelenleg dolgozik-e a bolgár irodalomhoz kötődő munkán?

Kellene dolgoznom. Évente egy-egy fordításkötet az utóbbi időben, ez biztosan. 1985-ben védtem meg Szófiában bolgár nyelvű összevető nyelvészeti disszertációm. A két igerendszer rejtelmei volt a címe. Eretnek értekezés volt, közel ötszáz oldal. Ott később díszdoktor lettem – szinte köteleznek, hogy „méltóztassam” odaadni munkám, már nyomtatnák is. Nos, lapalji jegyzeteket kellene pontosítanom csak. Áll a dolog. Ugyancsak Szófiában szeretnének – 15 éve – egy ún. Szondi-könyvet megjelentetni: benne számtalan bolgarista ezem-azom egyvelegét (például íróportrék, nyelvészeti futamok, versek, anagrammák, kritikák, interjúk, vidám történetek, beszédrészletek). Mi is ebben a munkám? Összeszedni dobozok mélyéről a megjelent anyagokat, rostálni, megszerkeszteni valahogy. Időben nem sok, nekem nem futja. Hasonló a helyzet egy Hunbolg című magyar ösztöndíjjal serkentett könyv megalkotásának: előszedegetni a készet, elemeit, megistrángolni, kazlat egyengetni. Már kegyelmi hosszabbítások után vagyok, fizetem a kötbért, még irgalmasok. E hónapban ígértem, leadom.

A két irodalom hangsúlyainak együttelemzése (1945-től az aktuális máig): belevágtam kilencven előtt, maradt félbe-szerbe, nincs is már miért folytatni. Igeszótár: csíráiban. Szárba már nem szökik. Csattogtatok fotómasinámmal. Bolgár költők egy-egy képem mellé szereznének maguk-szöveget, hogy albumka szülessen. Mikor lesz még ebből? Pedig csupán fényképmustra részemről, egyszer…

Hogyan talált rá a bolgár nyelvre?

Rá a nyelvre pedig hogyan találtam? Véletlen volt – már egyetemi honpolgárként az ELTE-n. S hogy maradhattam is mellette (meg az általa éltetett kultúrában s irodalomban), s lehettem azon magyarok nagyon kevesének egyike, akiknek ez életpályája lett, s remélem, lesz: végig. Még ha egy ideje a kiadói műhelymunka háttérbe is szorítja.

Van átfedés a bolgár és a magyar irodalom között?

Fedem magam is át személyesen negyvenöt esztendeje – több szinten és minőségben. Hisz ez az életem, hitvallásom, feladatom. Versszerzőként, irodalomtörténészként, nyelvészként, műfordítóként, hungarológusként, bolgaristaként, egyetemi oktatóként, szótár- és nyelvkönyvíróként, kultúrdiplomataként, szolgálatosként (: nem félek a szótól). Igen. Bulgária nevelt engem. Tagolódjék ez a három szó minden hangsúlyozási formában. Valóban: benne élek a magyar, benne a bolgár irodalmi életben, belülről látom az újabb időket. Amikor rohamléptekkel tűnik el a két literatúrai élet közötti – a 19. században még fél évszázados, javunkra szóló – „fáziselőny”. Ezzel a párhuzamos értékfigyeléssel hosszabb ideig kutatóként is foglalkoztam…

A Napút folyóirat főszerkesztője. Milyen kihívásokkal kell szembesülnie? Ma is belevágna a lapalapításba, vagy ódzkodna tőle?

Legyünk tárgyszerűek. A lapot Masszi Péter alapította. Három év után vettem meg. De az első szekundumtól, 1999-től él fogadalmam: amíg eszem bírja, a lap – lesz. Mégpedig évente tíz tematikus összeállítás, színes képzőművészeti oldalakkal megjelenik. Amióta az NKA egyik korábbi szépirodalmi kollégiuma nulla forinttal „támogatott” bennünket öt éven át, dafke: belekerült minden Napút-számba egy 24–48 oldalas füzetmelléklet, a Káva Téka. Eddig 92-szer. A folyóirat a 162. megjelenésnél tart töretlenül. A 16 év alatt több mint ötezer szerzőnknek nem tudtunk fizetni. Mostani támogatottságunk (egyelőre?) 1,45 millió forint. Nem elég a melléklet nyomdaköltségére sem. Van fogadalmam, vannak kiváló társaim, komiszul fogyóban, de van még kevés pénzem is – hozzá. Kiváló társaim – mindenekelőtt az oszlopember fiam, Bence, Babics Imre versszerkesztő, Prágai Tamás prózafelelős, Vincze Ferenc a műbírálat tudója, Bognár Antal, a „hetvenesek évkönyvének” gazdája. És sokan jeles rovatgazdák, konzulenseink mögöttünk. Szerkesztőink – a könyvkiadásban (Napkút – 2004-től) is. A fiam mindenütt. Mond-e valamit sokaknak: „hetvenesek évkönyve”? Pedig a legnagyobb hírű vállalkozásunk, nem mesélek róla. Nem a többi 18 belső egységünkről. Nem a sok-sok pályázatunkról, amelyekkel ugyanezek a remek szerkesztők birkóznak meg „csak úgy”. Nem arról a közel húsz megfogalmazható pontról, mely megkülönbözteti a lapot a többi hazai kulturális periodikától. Nem nagy látogatottságú lapszámbemutatóinkról, nem – díjainkról. A válaszok – a honlapunkon mintegy ott vannak.

Tehát belevágnék? Igen. Mert mások munkájának megjelenéshez segítése, ez éltet. Mi a kihívás? A pénztelenség. Olykor az irigység. De annyi ember szeretete, velünk-léte mindent megold. S gazdaggá tesz.

Milyen szellemiséget kíván képviselni a Napút? Konzervatív, keresztény, vagy a tehetség az elsődleges, s ezért mindenre és mindenkire nyitottak? Kiket kíván a lap megszólítani?

„A szélességet az ég derekán keresztűl méltán nevezhetjük tehát Napútnak.” Ez a Fazekas Mihály csízióiból vett idézet áll a kezdetektől a folyóirat borítóján. A szélesség, a Nap járásának meleget adó, mindenkit befogadó íve. Alatta otthonosan mennyien elférhetünk! Nemzedékek, táborok (amennyire lehet), irányzatok, tudomány- és alkotóterületek, ismert szerzők s debütálók, magyarok s külföldiek, az a sok nemzetiség, a peremre szorultak, a hallgató alkotók. Természetesen csapatunkban kinek-kinek megvan az egymáshoz közel álló gondolkodásvilága, magamnak is. Életem ikszességem miatt hosszú időn át merő harc volt, 1988-ban nem is tehettem meg, hogy ne ajánljam fel szolgálataimat a két ország ellenzéki tábora között, de utána nagykövetséget már nem vállaltam. Lapjainkon azonban – ahogy jeleztem – nagy a csak értékben mérhető szabadság. A szerzők részéről, számunkra és előttünk. Bárkinek azonban, természetesen, nem adnék publikálási teret. Rengeteg új tehetséget indítunk (ennek egyik felfedező formája az egész esztendőn át folyó parttalan Cédrus-pályázat: mintegy félezer beküldőből úgy félszázat röptetünk is: a folyóiratban, a füzetmellékletben, könyvként olykor.) Jelmondatunk pedig: Egyedül együtt jobb. Hadd foglaljon ez a három szó most mindent össze, tessék őket így is meg úgy is hangsúlyozni.

A Napkút Kiadót vezeti. Családi kiadóként hogy tudják felvenni a versenyt a nagy, több lehetőséggel rendelkező kiadókkal? Milyen taktikáik vannak? Beszélhetünk egy kialakult, a Napkút Kiadó könyveit váró olvasói körről?

Fejtegettem e kérdésben máskor ilyen-olyan tőlem telhető gondolatféléket. Csak arra juthatok ezúttal is. Pimaszul, lengén atipikusak vagyunk. Van olyan pontja e helyzet-le-nem-írhatóságnak, mely rám vonatkozik, erről szinte hallgatok: magánmánia. Hanem némely más elem igen említendő: vegyen, aki tud, egy makulátlan fiat, aki a legtöbb kiadós mozzanatnak mozgatója, megoldója – a szerzők kalapjuk vagy kendőjük emelik. Vegyen, aki tud, egy minta-szöveggondozót, hívják Kovács Ildikónak, aki szelíd sikeraratója az írók-költők-fordítók-kutatók-művészek annyi dicséretének. Nem vehetnek, mert… Legyünk együtt dolgozásban hol lányunkkal, hol menyünkkel, hol – korábban – jó titkár-segítségekkel: hova ívelt már föl tőlünk sokuk útja, hála istennek! A szerkesztőkről már szóltam. Tallózzanak honlapunk arcképcsarnokában…

Taktika? Korrektség, emberközelség, lelemény, munka, s az a sikeres célteljesítés, hogy – eladási haszonnal nem kecsegtető könyvekkel keressük a piacot. A piacot még el-eltalálgatjuk, a terjesztői hajlandóságot: ritkán. Esztendőnként kábé hetven könyv, tizenöt sorozat, fordítások 27 nyelvből, rengeteg pályázás, gazdag honlap – mindezt a családi hármasság. Valamennyi mozzanatában. Nem úgy a kéziratkiválasztás és a velevalók – szerkesztő barátaink önzetlen hétvégéi, éjszakái bánják. Jönnek, jönnek a kéziratok, a szerzők. Rossz hírünk talán nemigen kel.

Rengeteg, meglepetésekkel teli könyvbemutató. A kérdezett olvasói kör szereti, a szerzők nagyon. Határán mindez – szervezésileg, a helyszínen – a „még-bírjuk”-nak. Olvasói kör: elsősorban sorozataink némelyikét szereti. És – ez a kör tudatosan: terebélyes. A színességét tekintve mindenképp. Hisz kiadványaink is gazdag gammájúak. Érkeznének (volt is azért „érkezés”) gyakorlatra hozzánk kívánkozók. Mondhatni: lebeszélem őket: amit nálunk látnak, másutt bajosan kamatoztatható. Így nézünk ki – megkarcolva a felszínt.

Lassan itt a könyvfesztivál. Tavaly Törökország volt a díszvendége, s a Napkút Kiadó is számos jelentős török szerző munkáját jelentette meg. Idén milyen újdonságokkal, meglepetésekkel készül a kiadó?

Törökország esetében tavaly, nos, igen, sokszorosan több törökből fordított könyvet adtunk ki bármely más hazai kiadónál, volt is szép teendő akkor, cudar sok, szerencsére. Most – lévén „Magyarország a díszvendég” – megengedtük magunknak, hogy magyar szerzők műveivel rukkoljunk elő: tizenöten vannak ugyanennyi új könyvvel. Kiadási ütemezésünkön azonban csak részben módosítottunk idén: így is lesz tizenkét idegen nyelvből fordított könyv – ezen vagyunk – tíz nyelvből. Horvát vendéget is fogadunk, a szerb: bizonytalan. Közel harmincan dedikálnak, Babics Imre és Toót-Holló Tamás új könyvét teremben mutatjuk be. Az ő újdonságaik erősek, kivált akként, hogy ezen egy órák alatt az előző teljesítményt is elemzi Tamás esetében Jankovics Marcell és Boldizsár Ildikó (A Garabonciás Könyve című besorolhatatlan trilógiaremek), Imre esetében Szörényi László (a Gnózis kiemelkedő alapmű); invitálom máris leendő olvasójukat – honlapunkon olvashatja, mikor és hol lesz a két fontos esemény (ww.napkut.hu). Ugyanott találkozhat fesztiváli könyveinkkel, hogy ki mikor dedikál satöbbi.

A saját verseiből mikor várható kötet? Dolgozik saját könyvön?

Bármikor kiadható lenne. Verseimmel (ha azok azok) lapokat jóformán nem keresek meg. Költőként voltaképp – két kötettel, a bolgár irodalom alkotójaként, katalógusilag is – jobbára Bulgáriában tisztelnek. Persze ebbe ott belejátszik az ismert ember nyelvi merészkedése is. Bizony jókat eretnekeskedem a még mindig bigottabb kánonú szófiai versteremtésben. De azért, remélem, búvik meg a sorok sorában hamv és mérv is. Amiként magyarul hasonlóképpen. Legalább: tótágas – előre, olvasható most, mily patetikus hangszerelésben. Önvállver?

Ayhan Gökhan

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.