„Nem kell mindenáron írni”

Ferenczes Istvánnal a Babérkoszorú-díj apropóján beszélgettünk többek között robinsoni vágyairól, a bölcsészkar helyett választott biológia szakról, költészetének egy-egy állomásáról, mestereiről és a Székelyföld folyóirat kapcsán a nyomtatott irodalom jövőjéről.

Ferenczes István (Forrás: hargitakiado.ro)

„Gyerekkoromban mindig Robinson szerettem volna lenni” – fogalmaz egy korábbi interjúban. Miért?

Azt hiszem, erről írtam is egy tárcát  boldogult ifjú újságíró koromban. Az egzotikum utáni vágyakozás lehetett mindennek a fő indítóoka. Mindig is élt bennem a magányra való hajlam. Magányos voltam, de szerettem is magányos lenni, olvasni, töprengeni, fantáziálni a világ dolgairól. Biztosan az is meghatározta, hogy az egyik gyerekkori alap olvasmányélményem a Robinson Crusoe volt. Akkor mindent összeolvastam, de ez valamiért kiemelkedett az indiános könyvek meg Verne Gyula műveinek rengetegéből.

Gyerekkoromban elég sokszor félrehúzódtam, ha valami bánat, keserűség ért, és hát az ötvenes években volt elég ok a bánatra és a befele fordulásra. Annyi emberi hitványsággal szembesültünk azokban az időkben, hogy egy gyermekember nem is tud másképpen védekezni ellene, mint az elfordulással: el innen, el valahová, világgá menni, nem közöttük élni, nem látni a sok gyalázatosságot – magyarán, az ember világgá megy a magányba.  Édesapámat 1952 augusztusában le akarták tartóztatni és elvinni a Duna-csatornához. Fogott egy botot, és neki a Csíki-havasoknak… Átment Moldvába, ott bújdosott, majd titokban alkalmazták a Sovrompetrol nevezetű román–szovjet vállalatnál, rejtegették a hivatalos szervek elől. Sztálin halála után lazultak a dolgok, és azt hiszem, a szervek is letettek arról, hogy letartóztassák. Az indíték az volt, hogy a kocsmában a következőket mondta: Miért nem veszitek le a vén gazembernek a képét (ott is ki volt téve Sztálin portréja), mert azt beszélik, hogy megdöglött. Ez ’52 augusztusában történt , ’53 márciusában halt meg Sztálin.

Aztán egy idő után édesapám kezdett hazajárni... Szomorú időszak volt a család számára, édesanyámat megtették kuláknak. A három gyerekkel s az alig két hektárnyi birtokkal egyedül vívta szélmalomharcait. Elég sanyarú életünk volt, bőven volt rá okom, hogy elhúzódjam a csűr kieresztésébe a galambjaimhoz.

A barátommal, akivel egy nap születtünk, arról fantáziáltunk, hogy világgá kellene menni,  nagy tengeri utazásokról álmodoztunk, Afrikába vágytunk – tehát ilyen indítékok is szerepeltek ebben a robinsonos vágyban.

Ön szerint a magány, a magányosság az alkotás legkegyelmibb élettere.

Az írás, amire nem kért fel senki, nem hatalmazott fel senki, magánügy és magányos ügy. Az embernek magányosan és egyedül kell megszenvednie és szembesülnie kétségbeeséseivel. Ha az ember az íróasztalt és a fehér papírt választja, szinte Robinsonná válik. Úgy gondolom, hogy az írás, az alkotás nem más, mint egyfajta robinsoni „játék”.

Biológusnak készült, mi volt az oka, hogy nem a bölcsészkarra felvételizett a középiskola befejzése után?  

Ha már az Irodalmi Jelennél vagyunk, el kell mondanom, hogy ezer szállal kötődöm Bánáthoz, hiszen Lugoson végeztem a középiskolát, és Temesváron érettségiztem, az akkori Bánát tartomány középpontjában. Az osztályunk fele székelyföldi és osztályidegen volt. Amikor odakerültem, Lugoson létezett még a hármas számú magyar líceum, amely a hajdani Orsolyák zárdájában működött. Csodálatos könyvtárat hagytak maguk után az apácák, így Jókaitól elkezdve mindent, amit csak lehetett, kézbe vettünk. Mint az őrültek, úgy olvastunk. Éjjel, a pokróc alatt, zseblámpával is olvastam.

Olvasni nagyon szerettem, de azt az irodalomat, amit nekünk magyar nyelv és irodalomként tanítottak, nem lehetett szeretni. Még a klasszikusoktól, Adytól vagy József Attilától is olyan dolgokat próbáltak belénk sulykolni, amit nem lehetett szeretni: a Döntsd a tőkét, ne siránkozz vagy  A proletárfiú versét például. Az akkori „jelenkori irodalom” még borzalmasabb volt. Nem lehetett Nagy István Legmagasabb hőfokon című könyvét (érettségi tétel volt), Asztalos István Szél fúvatlan nem indul című regényét, Létay Lajos Egy földműves társulása  című ópuszát – tovább nem sorolom – végigolvasni, szeretni.  A szocialista-realista irodalom nem tudta megégetni a lelkünket. Valósággal idegenkedtem ettől az irodalomtól, és nem is igen tanultam meg. Gyerekkoromban sok időt töltöttünk erdőn, természeti környezetben, ahol a madarakkal, pillangókkal, fákkal, virágokkal együtt lélegzett az ember, egyfajta szerves kapcsolat alakult ki, virágok voltunk mi magunk is, azt hiszem. Mindig érdekeltek a természet titkai, a növények, állatok, lepkék, madarak sejtelmes léte... És hát jó biológiatanárunk volt. A líceumban leginkább a biológiát, a kémiát és a fizikát szerettem. Írogattam verseket gyerekfejjel is, de nem akartam soha, hogy íróember legyek. Arra gondoltam, hogy elvégezem, lesz egy elektronmikroszkópom, az élet legnagyobb titkainak meglesője leszek. A robinsonos életvágyhoz közelebbinek tűnt a biológia, mint az irodalom. Most már sejtem, hogy a titkok titkát a fehér papír hósivatagjában is lehet hiába keresni. De keresni kell, amíg csak él az ember...

Volt olyan meghatározó olvasmányélménye, amely végül az irodalom irányába mozdította el?

Amikor eldöntöttem, hogy pályát módosítok, és az irodalom felé fordulok, talán egyfajta cselekvési kényszer motiválhatott, de a végső lökést a szerelmi bánatok mellett, azt hiszem, édesapám hirtelen halála adta. Utolsó éves egyetemista voltam, amikor meghalt. Fiatalon, hirtelen ment el, nagyon megrázott, évtizedekig nem tudtam feldolgozni. Apám után egy hónapra meghalt az öccse is. Ferences szerzetes volt, nagyon közel állt hozzám, sokat tanultam tőle. Állandóan Toldit olvasott, gyakran idézett belőle. Tőle több irodalmi tudást szereztem, mint az irodalomórákon az iskolában. A vakációim egy részét nála töltöttem, ugyancsak Arad mellett, Majláthfalván.

Az első versekötetének, a Nyári vándorlásoknak meghatározó témája az elmúlás,  a halál. Az előbb elmondottaknak tulajdonítható, hogy fiatalon ilyen témához nyúlt?

Óhatatlanul beszüremlett. Bár el kell, hogy mondjam: az első kötetemből nem az lett, amit én szerettem volna. Elég vajúdva született meg, többször kellett újraszerkeszteni, aztán végül eléggé meghúzva jelent meg, 30-32 versre nem tette rá a cenzor a pecsétet. Végül is nem történt nagy tragédia azzal, hogy kimaradtak bizonyos versek. Az a baj, hogy azokat a verseket, melyeknek lehet, hogy akkor lett volna valami felhajtóerejük, árnyaló hatásuk, nem közöltem, nem ollóztam be későbbi könyveimbe, többé nem foglalkoztam velük.

Csiki László szerkesztette az első kötetét, eléggé bensőséges kapcsolat alakult ki Önök között.

Lacival a kapcsolatunk Kolozsvárról ered. Én mintegy másfél évet jártam a Gaál Gábor Körbe, amikor úgy nagyjából eldöntöttem, hogy elkezdek írni. Világos, hogy minden induló költőben,  íróban olyan vágy munkál ilyenkor, hogy ő lesz  majd a  legnagyobb ...

Király László, Farkas Árpád már nem voltak Kolozsváron. Csiki, Kenéz, Vári Attila voltak akkoriban a Gaál Gábor állandó részvevői. Hármójuk közül Csikival kerültem a legjobb viszonyba. Volt némi párhuzamosság is az életünkben, mert az ő édesapja is építő ember volt, akárcsak az én apám. Laci jól ismerte Csíkot, hiszen Csíkszépvizen és Csíkszentdomokoson töltötte a gyerekkorát. Ő volt az, aki a hóna alá vett, és biztatott. Rengeteg dolgot tanultam tőle, a legfontosabb az volt, hogy a mesterséget meg kell tanulni. Én ugyanis elég hályogkovács módon kezdtem el írni, nem voltam a mesterség, az irodalmi eszközök birtokosa.

A ’Ferenczes’ nevet Szilágyi Domokostól kapta. Hogyan történt, milyen volt vele először találkozni?

És utoljára... Az első két kötetem Ferencz S. (Salamon) István néven jelent meg. Az első kötet után már többen mondták, így Farkas Árpi is, hogy miért nem írom egybe. Valamiért ragaszkodtam hozzá. A második, Utolsó kenyér című is ezzel a „kötőjeles” névvel jelent meg.

Szilágyi Domokos egyszer itt kószált a környékünkön, kocsmáztunk erre-arra, aztán felmentünk hozzánk. Akkor már újságíró voltam a ’68-ban indult megyei lapnál, a Hargitánál.  Eltöltöttünk egy éjszakába szédülő délutánt, sokat nem beszélgettünk, ő nagyon hallgatag ember volt. Aztán egyszer felállt, levette Sajtóértekezlet című kötetét a polcról, és beleírt egy dedikációt, valahogy így: Ferenczes haveromnak. És kérte, hogy dedikálnék én is neki abból a kék borítójú Forrás-kötetemből. A második kötetem után végképp eldöntöttem: így egyszerűbb. Valahogy furcsa volt az az S. betű. Ez volt az első és az utolsó találkozásom Szilágyi Domokossal.

Székely Jánoshoz is különleges kapcsolat fűzte, pályakezdő költőként sokat levelezett vele. Mit jelentett ez a barátság?

Nem tudom, egyáltalán lehet-e barátságnak nevezni. Az túlzás lenne, hiszen eléggé magába zárkózó ember volt. Neki rengeteget köszönhetek, volt türelme minden küldeményemre aprólékosan válaszolni, minden verset részletesen kielemezni. Nem voltak sima levelézéseink, de rengeteget tanultam tőle. Postafordultával mindig válaszolt a beküldött verseimre. Szerkesztői tapasztalatokkal a hátam mögött most utólag azt mondhatom, hogy még az elutasító válaszaival is nagyon sok jót tett nekem. Megmondta őszintén a véleményét, sosem  ajnározott. Nagyon jó iskola volt a Csiki Lacival és a Székely Jánossal való kapcsolat.

A Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötetének meghatározó motívuma a hó, a havazás. Ez nemcsak Önre, hanem nemzedéktársaira, például Király László költészetére is jellemző. Mivel magyarázza ezt a poétikai jelenséget?

Valóban így van. Esetemben, azt hiszem, hogy maga a természet is, itt Csíkban bőven besegített, tett róla, hogy az ember összevegyüljön a hóval. Azt hiszem, hogy a havas metaforák mögött valami elemi tisztaságvágy munkál.  

A szereplíra is közel állt Önhöz. Mintha ez is erdélyi lírai jellegzetesség lenne. Ön is így gondolja?

Szerintem a költészet nemcsak véresen komoly valami, hanem egyfajta játék is. József Attila mondja: „játszani is engedd szép komoly fiadat”! Minden emberben több másik is él. Az  alkotónak szinte kötelessége, hogy megkeresse, legalábbis próbálja meglelni másik énjeit is... Ott kísért mindig a kisördög: vajon milyen is lehet az a másik, milyen lehet egy másik embernek a bőrébe bújni, megpróbálni megélni egy másik sorsot. A nyolcvanas években egyfajta cenzúrakijátszási szándék is volt ezen szerepek mögött, amit persze utólag botorságnak tartok. Hiszen a cenzorok nem voltak teljesen hülyék, nem nagyon sokszor, de néha behunyták a szemüket – talán el is aludhattak –, rábólintottak olyan szövegre is, amiről maga szerző azt hitte, hogy kilökik a semmibe. Jelent meg olyan versem, amelyet biztos, hogy a cenzor is értett, mégis átengedte.

Mikes Kelemen műve, a Törökországi levelek ihlette Rodostó című poémáját. Milyen emlékezetes irodalmi „találkozásai” voltak még? Például a csángókkal foglalkozó versei kapcsán.

A Rodostó  ihletője tényleg Mikes, az ő sorsa, a Törökországi levelek. De valamiképpen a magam Rodostóját írtam meg. Erről a poémáról mondta volt Lászlóffy Ali, hogy az egyik legkarakteresebb erdélyi „hosszú vers”, amit eléggé elhallgatott a korabeli irodalmi köztudat.

Én is fontos műnek tartom, ezt is Csiki Lacinak köszönhetem. A második kötetem szerkesztése borzalmasan nehezen ment, mert istentelenül sötét világ körvonalazódott benne. Abból is ki kellett „irtani” jó néhány verset, de hogy mégis összeálljon egy tiszteségesebb kötet, azt tanácsolta, fogjak bele valami nagyobb ügybe. Mindig is volt bennem  epikusi hajlam, így fogtam neki a Rodostónak. Talán két-három évig kínlódtam vele...

A csángók egy egészen más ügy. Érettségi után két évet a Gyimesekben tanítottam, és egy évig egy szobában laktam az udvarhelyi tanítóképző két utolsó éves növendékével, akik közül az egyik forrófalvi származék volt. Időnként meglátogatta az édesanyja, aki nem tudott románul. Ő volt az első katrincás moldvai csángó-magyar asszony, akivel találkoztam. A szobatárs sokat mesélt a moldvai csángókról, később megismertem Domokos Péter Pál könyveit és a moldvai magyarokról szóló irodalmat. Azt tudtam, hogy eléggé archaikus csoport, és nehéz viszonyok között élnek. Egyfajta empátia vitt feléjük, meg egyfajta modellt is kerestem egy népcsoport mulandóságáról. Olyan modellt, amely minket is fenyegetett, és most is fenyeget. Később újságíróként már jártam a vidéket, akkor, a nyolcvanas években nem nagyon írtam meg, mert nem lehetett. Főleg elvegyülni szerettem közöttük, beszélgetni, ízlelni azt az archaikus nyelvet. Sokat kocsmáztam, boroztam velük. Ezekből az élményekből születtek meg a csángó tematikájú verseim, főleg a Didergés című poémám. Vonaton fél füllel elkapott mondattöredékek, szavak, ráolvasások, énekek, balladatöredékek ihlették.

A Székelyföld folyóirat alapítója-főszerkesztője is, és az Önnel készült beszélgetések alapján legalább annyira fontosnak tartja a lap megjelenését, mint az eddigi életművét. Miért jelentős a régió számára ez az irodalmi-kulturális havilap?

Ez így van, ehhez nincs is, amit hozzáfűzzek. Mindig is gondolkodtam egy ilyen lapban, noha tudtam, hogy a régi, rendszerváltás előtti időkben nincs sok valószínűsége egy hasonló periodika megszületésének itt a Székelyföld legbelsejében. Aztán jött a rendszerváltás, egy darabig politizáltam, RMDSZ-eztem, aztán rájöttem, hogy nem odavaló vagyok. Egy pár évet tévelyegtem, megpróbáltam szabadúszóként élni.

Hargita megye vezetése megértette, hogy szükség van egy nem kimondottam irodalmi, hanem kulturális periodikára, amely felmutatja a régiót. Ezen a területen pedig él annyi alkotó ember, írók, képzőművészek, zenészek, történészek, muzeológusok, akik folyamatosan dolgoznak és létrehoznak jelentős műveket. Úgy gondoltam, ezeknek kellene egy fórum.

Kilencvenben jött a fiatal nemzedék rajszerűen, akik most itt vannak a szerkesztőségben: Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila, Molnár Vilmos. Amikor felmerült ez a lehetőség, tudtam, ezekkel az emberekkel kell megcsinálni a Székelyföldet.

Hogy látja a nyomtatott irodalmi lap, könyv jövőjét Székelyföldön?  

Azt tény, hogy sokan temetik. A Székelyföldre szerencsére egyelőre ez nem érvényes, nagy az olvasottsága, sok az előfizetője. Tehát van igény a nyomtatott sajtóra, bár az elektronikus felé is nyitni kell. Én azt mondom, hogy az e-könyvek, az elektronikus lapok soha nem tudják kiszorítani teljességgel a nyomtatott lapot. Olyan rohamosan fejlődik és változik az egész elekronikus technika, hogy szinte követhetetlen. Ha ki van nyomtatva valami, az megvan, a tűz megemészheti, de örökké megmarad belőle valami. Az elektronikus adathordozók nagyon gyorsan változnak. Mindig van a zsebemben legalább három kütyü, a legelsőt már nem tudom megnyitni, annyira elavult.

Biztos, hogy a mai fiatalok ezt választják, ez érdekli őket. Éppen az utóbbi hetekben, hónapokban beszéltünk arról, hogy bizony el kellene indítani a Székelyföld online változatát is. Az már egy külön alszerkesztőség lenne, egy külön műfaj, amire én teljesen alkalmatlan vagyok. Én csak annyit értek a számítógéphez, hogy írógép helyett használom. Nincs energiám, hogy ezzel foglalkozzak. Jobb, ha olvasok, mert imádok olvasni, most is az időm nagy részét az olvasás tölti ki. Veszem elő a klasszikusokat, és újabb csodákat fedezek fel, egy Csehov-mondaton fél délutánokat tudok gyönyörködni.

Dolgozik új versesköteten?

Nem. Amin most dolgozom, egyfajta család-dokumentumregény, ennek három fejezetét közölte a Kortárs. Sosem szerettem kiadni a kezemből félkész dolgokat, és beszélni sem a terveimről, de ezt muszáj volt közölni, hogy lássam, tipográfiailag mi jön ki belőle. Családi dokumentumokkal van teletűzdelve, beszkennelve. Kíváncsi voltam, hogyan néz ki  nyomtatásban. Ezért nem titok az egész. Az új könyvemben „veszedelmekről álmodom”,  megkezdtem a Madéfalvi Veszedelemmel, aztán nem tudom, hova lyukadok ki. A prózához türelem kell, sokat kell ülni mellette, ami nekem gyötrelmesen nehéz. Nyüzsgő-mozgó ember voltam mindig.

„Az ember egyetlen olyan verset, sort akar megírni, ami olyan, mint a csiszolt gyémánt, amiből se elvenni, se hozzátenni nem lehet. A vers mindennapi harc a kísértésekkel” – nyilatkozta 2009-ben. Milyen jelentősége van mindebben egy díjnak?

A díj nem segít. Anyagilag megnyugtat, de... Nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e a tökéletes gyémánt. Az emberben, ha időnként újraolvassa írásait, mindig felébred a hiányérzet – ezt vagy azt el kellett volna hagyni, azaz több dörzspapírnak kellett volna átvéreződnie a csiszoláskor. Holtig gyötörnek az újraírás kényszerének légszomjai. Már nem is tartom ildomosnak az ifjonti költészeti lobogást, nem muszáj verset írni, és nem kell mindenáron írni. Az ember most már nagyon meggondolja, hogy írjon-e avagy ne írjon.

Megkaptam szinte minden díjat, elismerést. Örvendtem mindig nekik. Ha díjat kap az ember, azt vegye át, becsülje meg, de attól nem lesz sem jobb, sem rosszabb író. Egy rövid időre az embert feldobja, jókedvre deríti, de aztán marad továbbra is az önkínzás. Úgy vagyok ezzel, a legutóbbi Babérkoszorúval is, mint amikor Füst Milán megkapta a Kossuth-díjat. Örvend az ember – nyilatkozta –, de nem tud egész lelkéből boldog lenni. Ugyanis azok, akiknek ez nagy dolgot jelentett volna, akik nagyon örvendtek volna, akik mindig nagyon drukkoltak nekünk, akiknek meg akartam mutatni, hogy csak vittem valamire, azok már sajnos nem élnek. Szülők, nagyszülők, néhány osztálytárs, barát, kedves, volt tanáraim már az örök vadászmezőkről néznek le rám. Nincsenek, hát akkor minek dicsekedjek? Valahogy ilyesmit éreztem, gondoltam az ünnepség után. A kezdeti eufória után következik a szeretkezés utáni állat szomorúsága.

 Varga Melinda