Ugrás a tartalomra

Debüt – Csabai Máté

Csabai Máté
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
1993-ban született Szegeden. A gimnáziumot Veszprémben végezte, jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Verseit a Vár Ucca Műhely és a Somogy közölte.
 
 
 
billegő lábú dal
 
a királyságoknak romjaik vannak
minden más csak vályog szalma
a pusztulás ad csak önbizalmat
tegnap járt-kelt rajtam hasal ma
az égi madarak esőt hirdetnek
a költő tollat kér hogy írhasson
vízre vágyik mert üres és szenved
egy elfelejtett bögre a teraszon

van az isten a sóképző halogén
és az isten rovargyűjteménye
gombostű vagy te bogár vagyok én
billeg az angyalok zománcos edénye

végül minden kétséges és reped
a gólya gyereket hoz a halál is madár
a búcsúval kezdődik a szeretet
de nem marad sokat csak arra jár
 
 
 
hajnalig, ébren
 
összesöpörtem a más álmokat
meghagytam a töprengőt ami beleillik
az alkonyi panorámába – az ablakon
még látni a völgyeket
a megdöbbent köd a kisszobába szállt
csontoktól ropognak a hegygerincek
mint egy ügyetlenül pumpáló szív
dobban meg minden éjfélkor az éjszaka
holnap is megvirrad
biztatom sürgetem rugdosom a sötétséget
nem félelem nem is a versek árulása
nem áruba bocsátani a szót
a csendben ugyan kinek
hanem csak ennyi: holnap megvirrad
és ahogy a szülőasztalra fekszik
lassan a hajnal – lefekszem
a legszebb perceket méltón aludni át
 
 
 
közelítő nyár
 
közelít a nyár harisnya szakadó
bár néhány szál már felszaladt
gondtalanul gondolattalan
a tiszta fej sárkányfalat
 
simogatástól nyögnek a rétek
és repednek az ajkak a szóra
szoknyát pörget a szem beleszédül
a kezem remeg kontyodat bontja
 
tenyér a combon ha felszalad
combon a harisnya megremeg
ajkam vándorol ruhád alatt
kóstolgatja a természetet
 
 
 
egyedül a földnek
 
az ember lassan fává válik
ahogy felnő
lyukat keres az égen
gyökeret ereszt és
oxigént termel a világűrnek
nem törődik azzal hogy
be nem töltheti
pazarol
végül megvénül és
korhadni kezd meghal
talán nem is baj hogy
nem eszmélt rá korábban:
egyedül a földnek adhat magából
 
 
 
kavics
 
mint kavicsot mit hazáig rugdosol
az ajtón be már nem viszel
és másnap egy gyerekcsapat
arrébb rúg egy háztömbnyivel
 
most nem szeretnék az lenni
néha már sok aki vagyok
jöttek értem már nem jönnek
gúzsba kötöttek ördögök angyalok
 
nem kell eget sem ostromolnom
bőrt foltozok mint a varga
a test csendjén az isten piheg
az élet már alig rendel harcba
 
de mégis jó a kavicsodnak lenni
a küszöb nekem épp elég
megtanultam nem vagyok nagy
és lábtörlőd számomra menedék
 
 
 
kozmosz
 
az ágak alá a naplemente bújik
a lombok hiányát sóhajtja a szél
hosszú évek görgetik az isten ágyúit
bosszús szikár gazda az úr
esténként aludni az égboltra tér
és a földre éjszaka hull
az ember lába hideg kék és fázik
fával takarózik egy a természettel
remeg hogy eljusson a bizonyosságig
mert tudni akar ezért újra kérdez
saru nélkül fekszik és kócosan kel fel
kell a hideg éj kell a remegéshez
a világ egy csöpp magányos domb
otthona embernek és kósza varjaknak
a karnyújtásnyi csendben a kar borzong
vízre várna bár tudja az tüzet olt
a dombon felfelé az isten baktat
az előbb még az égen feküdt és horkolt
 
 
 
Gravitáció
 
A lábadban úgy érzed, örökkévalóság,
elindulsz és futsz. A csigolyák
roskatag láncát a mozgás összetartja.
Eget keres a nap.
S te futsz. Földet keresel alatta.
 
Boldogságod egy általhozott test.
És jobb, ha másé, ha kéri, hogy szeresd,
mosd ki szemeit, lásd, mint saját magad.
Eget keres a nap.
Neki köszönöm, hogy láthattalak.
 
Messze hegyek, partok, erdők, világ.
Omlanak és ölnek a gyámul rendelt sziklák.
Már kevés, mi előtted. Egészen egyedül.
Eget keres a szív.
Földre hull a nap. Elalszik, kihűl.
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.