„Megosztás nélkül a művészet csak egy kripli”

14 évesen jelent meg az első novelláskötete, 21 évesen megalapította az első meleg irodalmat publikáló kiadót Magyarországon. Rajong az avantgárdért, a kísérleti irodalomért, Tamkó Sirató Károlyról írt szakdolgozatot, most pedig az ELTE doktori képzésének hallgatója. Sós Dórával beszélgettünk.

Sós Dóra (Fotó: Horváth Balázs)

Budapesti vagy?

Nem, szekszárdi.

Hogy kerültél a fővárosba?

Az egyetem miatt jöttem ide. Magyar szakos voltam.

Hogy tetszett?

Hamar rátaláltam a szenvedélyemre, az avantgárd és neoavantgárd művészetre. Beleszerettem a kísérleti műfajokba: a performanszokba, a vizuális költészetbe. Ebből a szempontból a magyar szaknak megvoltak a korlátai, hiszen nagyon szövegközpontú. Az avantgárd ezzel szemben intermediális, szükségem volt filozófiai és esztétikai háttérre is. Gyerekkoromban a filozófia volt az álmom. Annak idején belekerültem a Tolnai megyei Ki-kicsodába, s ott azt nyilatkoztam, hogy filozófiaprofesszor szeretnék lenni. Most, hogy csinálom a doktorimat magyar szakon, látom, nem is kerültem olyan távol a régi célomtól.

Mi vezetett el az avantgárdhoz?

Három szerző is nagy hatással volt rám, E. E. Cummings kísérletező szintaxisa, Apollinaire szürreális világa és Pilinszky szikár költészete lenyűgözött. De az igazi nagy változást az hozta, mikor az egyik tanárom azt tanácsolta, hogy az Artpoolban gyűjtsek anyagokat egy szemináriumi dolgozathoz. Az Artpool Művészetkutató Központot egy művészházaspár építette fel kemény munkával. Ők az 1970-es évek óta dokumentáltak művészeti eseményeket, így tele van a hely kutatható anyagokkal: a leggyönyörűbb katalógusok, a legritkább videofelvételek, diaképek, kazetták, cédék alkotják a gyűjteményt. Rengeteg szamizdat, plakát, képeslap, bélyeg tartozik hozzájuk. Amikor felmértem, mi kincs gyűlt itt össze, onnantól csak ezt voltam hajlandó kutatni. Az egyetem mindig támogatott ebben, de náluk ez csak periferikus területnek számít, ami nekem nem volt elég.  

Ezt hogy érted?

Az avantgárd művészeknek elég jelentős kanonizációs nehézséggel kell szembenézniük. Az egyetemen aligha tartoznak a fősodorba, az avantgárd szerzőkben pedig gyakran él egyfajta sértettség. Ez a kettősség nehezíti a helyzetet. Emellett magyar szakon a társművészetek felé még mindig nem nyitnak eléggé. Hasonló a helyzet, mint a popkultúra kutatással. Gyerekcipő.

Az internet és az új technikai eszközök hozhatnak-e változást?

Az avantgárdhoz legjobban talán az intermediális művészet felől lehet közelíteni. Intermédia szak létezik, multimediális alkotásokat készítenek, de ennek jelentős technikai igénye van: jó számítógép, megfelelő projektorok, hangeszközök. Vannak jó tendenciák, például a versvideók. Néha elég az hozzá, hogy a szerző felolvassa a művét, és egy jó animáció készül hozzá. Ha a mindenkori esztétikai közmegyezésből való radikális kilépés – ami az avantgárd védjegye – nem is valósul meg okvetlenül, rengeteg klassz kísérleti munkát sorakoztatnak fel az intermediális művészek.

Soha nem akartál népszerűbb témával foglalkozni? Nem kerül-e a kutató perifériára egy ilyen szélsőséges témával?

A munkám nagy része a források összegyűjtésével telik, és a segítségükkel megpróbálom rekonstruálni, hogyan nézhetett ki az avantgárd a hetvenes, nyolcvanas években. A célom tehát, hogy kutathatóvá tegyem a témát. A perifériára kerülést úgy lehet elkerülni, ha nyitsz a nemzetközi szféra felé. A másik lehetőség, hogy vállalod a témád népszerűsítését az interneten. Egyik tervem az, hogy hozzáférhetővé teszem azt az embereknek, amit szerintem szeretnének, ha tudnának róla.

Melyik volt előbb: a kutatás vagy a szépírás?

Amikor írni kezdtem, az mindig egy-egy családi halálesethez kapcsolódott. Mindezzel gyerekként kerültem szembe, és az íráson keresztül próbáltam meg visszanyerni önmagamat. Ez a fajta önmegismerési vágy nem múlt el bennem. Az egyetemen pedig az kezdett el érdekelni, hogy másoknak mit jelent az írás.

Budapesten (Fotó: Horváth Balázs)

Amikor olvastam a szövegeidet, nekem úgy tűnt, hogy nem sok életrajziság van bennük. Mennyire találhatjuk meg Sós Dórát a saját írásaiban?

Két vonal érdekelt sok éven keresztül. Egyrészt odáig voltam a csillagászatért, a biológiáért, a kémiáért és a természet komplexitásáért. Mindig csak hobbi szinten érdeklődtem iránta, de amikor elolvastam – először apukám segítségével – Hawking Az idő rövid története című könyvét, ez erősen belejátszott a verseimbe. A másik vonal, amiről éppen anyukámmal beszéltem nemrégen, a változás fájdalmának megjelenítése. Tehát a trauma és az arra adott központi reakció volt a fontos, és kerestem is az ilyen történeteket, legyen szó egy modell lányról, akinek az arcát lekapta egy propeller, vagy akár Natasáról, akit nyolc éven keresztül tartottak fogva. Mindezek annyira elképesztők, hogy az őrületbe kellett alászállni a megírásukhoz. Azt gondolom, hogy én ezekben a történetekben nem vagyok benne közvetlenül, mások történetén keresztül próbálom megérteni a világot, velük, általuk tanulok a világról és magamról. Nem akarok hamis próféta lenni, megmondani másoknak, hogyan kellene élni, de első lépésnek ideális az, ha megmutatom, hogyan élnek mások.

Mióta vagy raszta?

Már voltam raszta egyszer. Akkor még a Bob Marley-láznak és a kamaszkornak köszönhetően. A második hullám két éve ért el, amikor tönkretettem a hajamat dauerrel, festéssel, és képtelen voltam kifésülni. Az egészben az fájt, ahogy az emberek hozzám fordultak. Azt gondolták, hogy buta, füves, lusta hippi vagyok. Ez a sztereotípia az elején megviselt, harcoltam ellene, aztán rájöttem, hogy csak olyan emberekkel vagyok hajlandó tárgyalni, akik a munkám és a kvalitásaim alapján ítélnek, nem pedig a külsőm alapján.  Szeretem a sörényesedést, a nagy hajat, bizalmat ad. Csak le ne vágják álmomban.

Az esteken mindig élvezetesen, maximális beleéléssel adod elő szövegeidet. Fontos, hogy a szerző jól olvasson fel?

Egy írónak jól előadni a szövegét nem elvárás, viszont hatalmas előny. Régen versmondó versenyekre jártam, de ezt abbahagytam a lámpaláz miatt. Amíg egy papír a kezemben van, jól adom elő a szöveget, de amint ezt elveszik, megszűnik a varázs. Ettől függetlenül próbálkozni kell, és én szívesen adok. Úgy érzem, ha az emberek eljönnek a felolvasásra, az egy hatalmas ajándék, és ezt úgy tudom viszonozni, hogy szívvel és lélekkel adom át nekik a saját élményeimet: befogadhatóvá és élvezhetővé teszem őket, amennyire csak tudom. Ha csak az ego működik, és megvonod tőlük, hogy érthessék is, ami elhangzik, akkor az kiszúrás, és becsapva érezhetik magukat. Márpedig megosztás nélkül a művészet csak egy kripli.

Felfedezésre váró szerzőnek tartod magad, vagy olyannak, aki megcsinálja magát, és megtalálja a helyét? Kellenek-e neked az írószervezetek, szükséged van-e a közösségre?

Szociális típus vagyok, könnyen megtalálom a közös hangot az emberekkel. A kapcsolatteremtéssel soha nem volt gondom. Ötletekben sem szenvedtem hiányt, és ezeket mindig meg is valósítottam. Mindig rengeteg impulzus vett körül, sokan megbíztak bennem, ezért állandóan projekteken jár az agyam. Tehát megcsinálom magam, de szívesen hozok áldozatot a közösségért, és alkalmazkodom hozzájuk, ha kell. Igyekszem a motivációmat átadni, és rávenni őket arra, hogy ne csak a nagy lóvé legyen a fontos, amit felvehetnek egy-egy projektért, hanem az önmegvalósításban találják meg a maguk örömét – és akkor hirtelen már nem is olyan domináns kérdés, megfizetnek-e a végén vagy sem. Persze nehéz nagy műveket alkotni egy befizetetlen csekkhalmon.  

Mennyire fontos, hogy könyv formában is megjelenjenek az írásaid?

14 éves koromban jött ki egy novelláskötetem Csuriélet címmel, de ezt nem tekintem az „életművem” szerves részének. A lexiák nyomában – experimentalizmus és hypertextualitás Tamkó Sirató Károly műveiben jelent meg szakdolgozatom könyv formátumban 2014-ben. Most ezt közérthetővé szeretném tenni, népszerűsíteni a témát, megjelentetni online is. Egyre nyitottabb vagyok arra, hogy összerakjak egy kötetet, de meg kell lennie az ideális együttállásnak mind kiadó, mind kézirat terén. Ehhez pedig azt kell éreznem, megértem a feladatra.

Ehhez képest elég fiatalon megalapítottad a Queer Kiadót. Mi volt vele a célod?

21 éves voltam, amikor létrehoztam, akkor kerültem bele a meleg szubkultúrába. Szép és jó dolog ez a Pride, de ha szubkultúraként föltételezik magukat, akkor gyakran hiányzik mögüle a művészeti produktum. Ezt a közösség is hiányolja, hiszen ha egy meleg bemegy egy könyvesboltba, magyar szerzőtől nagyon kevés méltányolandó kötetet talál, ami tényleg neki szól. Úgy gondoltam, hogy ezt a közösséget ideje felrázni. Az volt a koncepció, hogy a másság tulajdonképpen azonosság, mert csak addig zárkóznak el az emberek valamitől, ameddig az idegen, furcsa. Ha elmondod, hogy a meleg ember nem egy űrlény, ő is szeretne családot, gyerekeket, és szexelni nem csak klubokban szoktak, akkor közelebb lehet hozni őket az emberekhez.

Mennyire volt sikeres ez a törekvésed?

Az LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer [ez utóbbi csoporthoz azok az eltérő szexuális érdeklődésű emberek tartoznak, akik ez előzőekhez nem sorolhatók, vagy nem szeretnék azok alapján kategorizálni magukat – Szerk.]) közösség nyitott volt rá. Először csak egy pályázatot hirdettem meg, utána összejöttek a szövegek, és láttam, hogy ezeket ki kell adni. Ebből lett egy kötet, a Ne légy láthatatlan. A megjelenés elég nagy port vert fel, és özönleni kezdtek az LMBTQ témájú regénykéziratok, verseskötetek.  

A Meleg családi fészek című regény például sokakat megragadott. A könyvben egy meleg és egy leszbikus pár úgy dönt, együtt vállalnak gyermeket. Az egyik fiúnak az egyik lánytól, a másik fiúnak a másik lánytól lett gyereke. A gyermekek ugyan vér szerint nem testvérek, de a szülőpárok egy egységes, szerető családot alkotnak, ahol a szeretet definiálja az összetartozást.

Ennek hazánkban mennyi valóságalapja van?

Rengeteg szivárványcsalád létezik, akiknek a Szivárvány Családokért Egyesület nyújt segítséget. Segíti az azonos nemű szülőket gyereknevelési tanácsokkal, jogi szaktanácsadással.

Gondolom, sokan álnévvel jelentetik meg a történeteiket.

Igen, mert az őszinteséggel támadási felületet adnak, és bizony, ha családosok, meg kell óvniuk magukat. Még egy tévéinterjú is nehéz eset, mert az ember örül annak, hogy érdeklődésre talál, és megosztaná a történetét, de ha csak kitakart arccal teszi ezt meg, rögtön bűnözőként asszociálják. Az előítéletek hálózata egy borzalmas útvesztő.

Milyen volt a Queer Kiadó köteteinek a visszhangja?

Több kiadványunkban is, azt hiszem, nem a szépirodalmi kitűnőség a hangsúlyos, inkább a társadalmi jelentőség. Hogy olyan témák szerepelnek bennük, amikről az emberek keveset tudnak, de annál inkább hiszik, hogy ők márpedig szakértők. Elolvasva egy-egy valós történetet vagy önéletrajzi elemeket tartalmazó írást az olvasók látóköre bővül, a szerzők pedig megkapják az elégtételt: hallathatták a hangjukat. Ezért is nyitottam később a fogyatékkal élők felé vagy a traumairodalom irányába. Ezekért a szívszaggató, érdemi tapasztalatokért megérte reszkírozni, és fejest ugrani a könyvkiadás mély vizébe. Persze ez csak egy hosszabb tanulási folyamat része volt, 2014-ben szűnt meg a kiadó.

Milyen módon hasznosítod manapság felszabadult idődet és energiádat?

Igyekszem nívós kulturális programokat, ütős összművészeti együttműködéseket szervezni. Amennyire utálatos volt számomra a csapatmunka, annyira függőjévé váltam idővel, hiszen exponenciálisan nő az élmény, ha több közreműködő is van. Emellett továbbra is folytatom a szépírást, de most már tudatosan próbálok a traumáktól távolodni. Eljön az az idő, amikor valami pozitívat akarsz adni. Amikor nemcsak azt próbálod megmutatni, hogy szúrják el mások, hanem valami alternatívát akarsz kínálni. Azt hiszem, ez lesz a következő periódus. Nyilván meg kell tanulni mindent összesakkozni: az irodalmi doktori képzésemet, a szellemírói tevékenységet és a privát alkotói karrieremet. De úgysem szeretek unatkozni, elfogadom a kihívást.

Boldog Zoltán