Ugrás a tartalomra

A jó versre nincs recept

Meghatározó élménye volt 1989-ben első erdélyi utazása, majd a Gyergyószárhegyen szervezett irodalmi tábor – idézte fel Kemény István Kolozsváron, az E-MIL és a Bulgakov Kávézó Álljunk meg egy szóra című irodalmi rendezvényén.

 

 

 

A jó versre nincs recept

       

A Bulgakov Irodalmi Kávézó emeleti terme már megtelt érdeklődőkkel, a meghívott asztalán két Kemény-kötet és az Édes hazám című, politikai-közéleti versantológia várakozott, ám a költőnek még nyoma sem volt. Lehet, hogy nem is jön el, sugdolóztak a türelmetlenebb újságírók bő húsz perc késés után. László Noémi, az est moderátora azonban megnyugtatta az egybegyűlteket: Kemény István hamarosan meg fog érkezni. Egyenesen Budapestről jön a Kincses Városba, és egy ilyen hosszú utazást sok minden hátráltathat. 

            A röpke félórát megérte kivárni, hiszen „igazi nagy költőt” ismerhettünk meg közelebbről, aki szűkszavúsága ellenére sok dolgot árult el magáról, a költészethez és Erdélyhez való viszonyáról. Az „igazi, nagy költő” megnevezéssel egyébként a foter.ro portál munkatársa mutatta be az Álljunk meg egy szóra rendkívüli meghívottját. László Noémi laza bevezető kérdésnek szánva szembesítette ezzel a meghívottat, hozzátéve, hogy ő bizony nagyon izgul.

            A továbbiakban a Bartis Attilával 2007-ben készült interjúra hivatkozva László arra volt kíváncsi, miért határozta meg magát Kemény István konzervatív anarchistaként. Kiderült, hogy az Elias Canettitől kölcsönvett terminus is csak egy skatulya, de jó nagy, dinamikus skatulya, amelybe sok minden belefér. Alkati affinitás az anarchia – állapította meg Kemény, akit nem volt könnyű kérdezni, röviden, tömören válaszolt. A moderátornak mégis sikerült jó irányba terelnie a beszélgetést, s külön élmény volt, amikor a költő színművészt meghazudtoló előadóként felolvasta néhány versét.

            A meghívott gyerekkoráról megtudtuk, hogy ötödik osztályig minden évben más iskolába járt, és ezeknek az épületeknek nagy része már nem áll. Az 1971–72-es tanévet egy tanyasi iskolában töltötte, ahol nyolc osztály tanult egy teremben. A hetvenes évek elején Kemény szerint valószínűtlen világ volt Magyarországon.  De nem biztos, hogy a változás valódi fejlődés. A lovas kocsikra például nosztalgiával gondol, akárcsak gyerekkorára. Kisiskolásként nem igazán érdekelte a költészet, mert amit kötelező módon előírtak neki, azt mindig utálta. Úgy véli, a verseket tizennégy-tizenöt éves kor előtt nem érti meg az ember, de abban a pillanatban, hogy megérti, képes tökéletes lírai költeményt írni.

            A családjában mindenki írt, bár csak az asztalfióknak, ezért normális életformaként tekintett az írásra. Első versét nyolcévesen írta, s nyomban eldöntötte, hogy ez megy neki, különösebben nem is foglalkozott vele – mesélte nevetve. Egy-egy Mikulás-vers és egyéb ünnepi köszöntő erejéig verselt, de komolyabban csak kamaszkorában kezdte érdekelni az írás. A visszautasítástól viszont félt, ezért folyóiratoknál nem mert jelentkezni, mígnem tizenhét évesen beküldte kéziratát a sárvári diákírótábor pályázatára. A kiírás szerint kötött formájú költeményeket is be kell adni. Ő Balassi-strófát és szonettet írt, amelyekre utólag nem túl büszke, ugyanis „bűnrosszul” sikerültek. Kemény elárulta: az elején csak arra figyelt, hogy jól csengjenek a sorok, a metrumot nem számolta ki.

            Bár az elmúlt harminc évben számos szabadverset írt, a rímeket ma is nagyon szereti – hiába hívta föl a figyelmét Kalász Orsolya műfordító, aki németre ülteti át a verseit, hogy a szabadvers könnyebben fordítható. A magyar nyelv agglutináló jellegéből fakad rendkívüli rímelőképessége. Valószínűleg ennek tudható be, hogy az irodalmi kordivatok ellenére a magyar költészetből nem lehetett kisöpörni a rímes verset. Arra viszont nehezen tudna válaszolni, hogy mi a jó vers, látványos ügyetlenségek ellenére vagy épp emiatt is lehet egy költemény jó.

            A pályaindulásra visszatérve elmondta, hogy 18-19 évesen úgy gondolta, húszéves korára egy költőnek illik előrukkolnia egy olyan verssel, mint József Attila Tiszta szívvel című alkotása, amelyet ennyi idősen vetett papírra. Kemény 1980 augusztusától 1981 szeptemberéig írta azt a versét, amellyel ennek a kritériumnak meg akart felelni. Az egy évet persze nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan csak ezzel foglalkozott, hanem ennyi ideig érlelődött benne a szöveg végleges változata.

            Huszonhárom évesen, a rendszerváltás előtt jelent meg első kötete az ELTE verssorozatában, ami óriási dolog volt, hiszen a diktatúra éveiben Magyarországon sem lehetett könnyen verseskötetet közreadni. Egy fiatal költőnek gyakran harmincéves koráig is várnia kellett, hogy megjelenhessen a könyve, a folyóiratban való publikálás pedig akár egy-két éves várakozási időt is igénybe vett.

            Nem sokkal a szerencsés indulás után, 28 évesen, 1989 áprilisában látogatott először Erdélybe. Erről a periódusról és Erdélyhez való viszonyáról a meghívott lelkesen mesélt, mondhatni, itt nyílt meg igazán. Meghatározó élmény volt számára az első erdélyi út, ami azért is ritkaság, mert – mint mondta – nehezen mozdul ki, mindig rángatni kell, ő egy ugrásra kész lustálkodó.  Kun Árpáddal Szászrégenbe látogattak, s annyira megtetszett Keménynek az itteni hangulat, hogy abban az évben még négyszer járt Erdélyben.

            Később Bartis Attila íróbarátja ajánlására Gyergyószárhegyen irodalmi tábort szerveztek, ahová fiatalok jártak, hatvan-hetven gyerek, nagyon sikeres kezdeményezés volt. Egy korábbi interjúban – amelyre László Noémi is utalt a beszélgetésben – Kemény egyébként azt mondja: Erdélyben mintha minden közelebb lenne a lényeghez.

       Végezetül a közéleti líra szerepére, a Búcsúlevél keletkezési történetére terelődött a beszélgetés. A hetvenes-nyolcvanas években a költészet „meghúzta magát”, a tragikum, a pátosz és a katartikus élmény okafogyottá vált, a magyar vers önreflexív és ironikus kellett legyen. A rendszer lejáratta a nagy szavakat, helyükre a blaszfémia lépett, a „mindenen röhögni” volt az eszmény.

            A Búcsúlevél című verse ürügy lett arra, hogy politikai költészetet is lehet művelni Magyarországon. Holott az Édes hazám antológiát felütve nyilvánvaló, hogy korábban is születtek ilyen témájú versek, csak éppen nem figyelt föl rájuk a közvélemény.  A négy-öt évvel ezelőtti magyarországi politikai helyzetben aztán egyszerre „nem lett ciki” ilyen verset írni, és ez kicsit kirántotta a költészetet abból az elképzelésből, miszerint a vers csak akkor jó, ha ironikus és önreflexív.

       A meghívott regényeiről és novelláiról időhiány miatt ugyan nem beszéltek az esten, de befejezésként megosztotta velünk egy rövidprózáját, utána pedig dedikált és elbeszélgetett az olvasókkal és a szakmabeliekkel.

Varga Melinda

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.